A nappalt onnan tudjuk beazonosítani, hogy van éjjel is, az édest azért ismerjük fel, mert van sós, a hétvégéről meg azért tudjuk, hogy van, mert léteznek a hétköznapok. Logikus, nem? Én például most itt éppen nagyon-nagyon határozottan felismerem a hétvégét, sőt, a szabad hétvégét, és onnan ismerem fel, hogy ma nem vagyon munkanap.

Nyilván ha kevesebbet járnék ovisok közé, ennél bonyolultabb gondolatmenetekben vezetném le, miért fogom áthéderezni a mai meg a holnapi napot, de ne várjunk lehetetlent. Hééétvége, hééétvége, héjjahó. Most még elcaplatok csirkemájért Schrödinger macskájának, és megnézem, nem jelent-e meg a piacon puszta véletlenből valami zöld izé (iszonyúan vágyom egy kis friss salátára), aztán irány a Bűnök Barlangja. Nyamnyam.

Ja, mintegy mellesleg a Repülő Kutató ismét elpályázott hazulról. Igaz, hogy hétfőn már hazajön, de ezúttal nem konferenciálni ment, hanem síelni a (szinte) komplett családjával. Mint finoman megjegyeztem neki, esetleg engem is megkérdezhettek volna, akarok-e menni. Akkor legalább mondhattam volna, hogy kösz, de nem. A végeredmény egészen pontosan ugyanaz lenne, csak más irányba biggyeszteném a számat, és az ilyesmi egyáltalán nem mellékes dolog egy házasságban, mármint hogy az asszonynak milyen irányba biggyed a szája. Gondolom én. Igaz, én túl sokat járok ovisok közé.

Huh, de ki fogok én rúgni a hámból, magára vessen mindenki, aki engem csak úgy itthon hagy felügyelet nélkül a szabad hétvégémen.