mert eltökéltem, hogy addig nem vehetek semmiféle ruhaanyagot, amíg nem vágok legalább egy kisebb csapát a meglévő készlet dzsungelében. Csakcsupán rókás anyagból kettő van a házban, ebből meg itt egy méter tíz centit vettem még 2020 őszi esztergomi száműzetésem idején. (Azért annyit, mert összesen ennyi volt a boltban.)
Jelentem, a futter egy rémes, morzsalékos anyag, amit kínszenvedés varrni, mert folyton összepöndörödik a széle. Nekem és Eriknek lenni trikotázsban elég sok tapasztalat, és nem is szokott nyivogni egyikünk se, de ezt most mind a ketten nagyon utáltuk.
Na sebaj, azért megharcoltunk vele. Holnap fel is veszem az eredményt.
Nekem mától elméletben vakációm van, a gyakorlat persze teljesen más tészta, szakdolgozókkal (ó, jaj), szakdolgozaton kívüli korrektúrázni valókkal (ó, jajaj), meg egy múzeumokéjszakájás akármivel, amiről estig ki kell találnom, hogyan, mit és merre, például el kell döntenem, hajlandó vagyok-e megreszkírozni, hogy ötévesek csicseriborsóval dagonyázzanak valamelyik kies termünkben. Hm.
Viszont elfogyott a cigim, úgyhogy irány az út túlfele.
Megjegyzem, tegnap elmentem turkálni, és egy monstre nagy kupac akármit hoztam haza. (Tegnapelőtt árucsere volt a bótban, na.) Addig sajna nem tudom megmutatni, amíg ki nem mostam az egész kupacot, viszont mára a RK kolonizálta a mosógépet, mivel ő holnap elmegy világgá, és keddig vissza se jön.
Ez utóbbiról majd természetesen szintén fogok mesélni (higgyétek el, van mit), ámde nem most, valamivel ugyanis fenn kell tartanom az érdeklődést a mi legizgalmasabban unalmas életeink iránt.
Hiszitek vagy sem, ma reggel tíz percen át “öltözködtem”, már ha annak tekintjük azt a kaotikus folyamatot, amelynek során egyik holmit a másik után rántom elő és teszem vissza, közben pedig kivasalok egy ruhát és egy kardigánt, de végül azokat is visszasuvasztom a szekrénybe (legalább vállfán, no), mert rájövök, hogy így most nincs rajtam zseb!!!
Kárbament tíz perc volt, mit ne mondjak, minden erőfeszítés ellenére is úgy festek, mint akire vasvellával hányták fel a cuccokat, de legalább színben többé-kevésbé passzentosan.
Ma van a tavaszi szünet előtti utolsó tanítási nap. Nem szívesen kötnék fogadásokat arra, vajon hányan döntenek úgy a diákjaim közül, hogy “na akkor ezt most ellógom”.
Csicsergős szép tavaszi reggelt, vagy mi. Nálunk speciel ilyen volt:
Csak a móka kedvéért: négy éve így mentem el szavazni,
most meg így:
Megjegyzem, az is április eleji időpont volt. És milyen szépen csúsznak orcámon lefelé a rétegek, öröm nézni. Mint egy lassított földcsuszamlás.
Nos, nincs még négy évem erre a szarra. Ahhoz meg különösképpen nincs semmi ingerenciám, hogy ez alatt ostoba, káros és értelmetlen hülyeségekkel foglalkozzam. Úgyhogy ezeket én beikszeltem így,
most meg beülök ide,
mert ha már lúd, legyen döglött.
Menjetek el szavazni. Kivéve persze, ha nektek megfelel, ami most van. Nekem nem.
Hogy nekem mennyire, de mennyire elegem van, azt el sem nagyon bírom mondani. A világ nagy borzasztóságai mellé mindig ott vannak a személyes kicsik is, most például az, hogy végre megpucoltam az ablakaimat, erre meg visszajött a poharai szarvihar szaharai porvihar. Mintha nem is dolgoztam volna azokon a rühes ablakokon semmit se. És a ruháim nem úgy állnak, mint akarom, és nemtonm, hol az őtözködős modzsóm, biztos azt is belepte a por.
Amikor úgy érzed ugyan, hogy már sose ér véget a hülyeálmok rohama meg a velük együtt erősödő szorongás, de már hetekkel ezelőtt megbeszélted a barátnőiddel a mai találkozót, úgyhogy felcumózod magad a pizsi és az utcai ruha közötti átmenet szellemében. Avec csüngü.
Mivel az egyik kolleginával összevissza blokkosítottuk a tárgyainkat, hogy a diákok minden kedden végezhessenek emberi időben, a mai napom teljesen szabad. Ennek megünneplésére nesztek egy teljesen véletlenszerű galéria kintről, bentről, folyamatban, tavaszodva, akárhogy.
Tegnap a RK és Professor Krtek hazazúgtak Svejcből, ahol a berni konferencia mellé befért egy kiske kirándulás is Neuchatelbe. A professzornak egyre inkább kinéz az a jövő, hogy mintegy véletlenül beleesik fejjel a budiba, fene azt az önelégült pofáját:
A RK valószínűleg megússza a budiba lógatást – egyrészt sokkal magasabb és erősebb nálam, másrészt meg hozott nekem csokit. Ilyet:
Az egyik kollegina a konferencián állítólag igen szuggesztíven mondta neki, hogy “Ez a legjobb csoki egész Svájcban!”. A RK pedig, mint a tudomány, a kísérletezés és a tapasztalás iránt elkötelezett doktorbubó, vett belőle, hogy ellenőrizze az állítást.
Szuggesztivitásból Maci se rossz, nézzétek csak:
Igen, bedugta a tappancsait a ruhám ujjába. Azóta hálistennek abbahagyta, mert másként nem kaptatok volna bejegyzést.
Hát ez van máma eddig blogice, bár már gyártottam tantárgyleírást, és most meg egy oktatói adatlappal tökölök, de maradjunk inkább annál a világnál, amiben csak vakondok, csokik és macskák vannak.
Hangom már van (bár nem sok), hőemelkedésem még van (bár az sem sok), mindenesetre összekotortam magam kiskanállal, és eltotyogok tanítani. A minőségre persze nem tudok garanciát nyújtani még annyira sem, mint máskor, de az elszántság megvan.
Van egy legenda, hogy a római császárok válla mellett mindig ott álldogált egy pofa, akinek az volt a feladata, hogy időnként figyelmeztesse őket, ők is emberek, és marhára nem olyan fontosak az univerzumnak, mint hinnék. Nos, tarthattak volna macskát is, az sokkal olcsóbb és praktikusabb, ráadásul hatásosabb is.
Egy nyomorultul átfetrengett éjszaka után nincs is fincsibb, mint még öt előtt levánszorogni, és megetetni a dögöket, hátha ettől abbahagyják a Fapapucs Futamot. Mellé. Csak annyi időre voltak hajlandóak szünetelni, amíg bezabálták a tasakost, utána folytatták tovább. Csekély vigasz, hogy a napot bezzeg át fogják aludni a bidesek. Tegnap is ezt csinálták: kezdték a nappaliban,
folytatták a hálószobában,
estére meg kegyeskedtek észrevenni, hogy nem vagyok a topon, és bevonultak hozzám. Úgyszintén aludni.
Amikor a Repülő Kutató hétkor kirobogott az ajtón Bern irányába, ahonnan csak szombat este robog vissza, még csak ott tartottam, hogy “Buksi*, én nem érzem magam jól”. Azóta valamilyen sejtelmes indíttatásból** megmértem a lázam is, és a hőmérő aszonta, hogy 37,8.
Szombaton is vannak óráim, és azokat nem tudom olyan könnyen pótolni, mint a maiakat, úgyhogy nagy zsörtölődések közepette*** megírtam leveleimet, mint Szilágyi Örzsébet, csak az én leveleimben az vót, hogy mára ne várjanak Strigonium városába’.
Szóval így állunk fekszünk most, odakint gyönyörűen süt a tavaszi nap, idebent csúnya dolgokat gondol egy nyűgös tanár néni, akinek ráadásul minél sürgősebben fel kell tápászkodnia innét, hogy megkeresse a neocitránt, mert.
Tényleg bassza meg a ló, de hetedíziglen.
* Igen, Buksi. Most mér. Szociológiailag szólva egymás elsődleges csoportja vagyunk, amelyben teljes személyiségünkkel veszünk részt, ennélfogva lesheti, hogy összes címével, doktordoktor Bubó projektvezető és főigazgató úrként hivatkozzak rá. (Ilyen dolgokat, hogy elsődleges csoport, láztalanul is tudok. Bizony.)
** Égett a szemem, és hideg volt az orrom, na. Nálam ezek ún. Baljós Jelek.
*** Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy a hangom is menyen elfele.
Van egy igen találó angol mondás, ami úgy hangzik, hogy “Life’s short, eat dessert first”, ami hozzávetőleg annyit tesz, hogy “Az élet rövid, indíts a desszerttel”. Hát itt éppen ez van máma, merthogy tegnap az óráim után bánatosan bebóklásztam egy turkálóba*, aztán kijöttem ezzel a ruhával ni. Azonmódulag kimostam-megszárítottam, és ma fel is vettem, mert a desszerttel nem várunk, slussz.
A fazonja ugyan erőst olyan, mintha éppen az istállóba tartanék, hogy leszidjam fiaimat, Jeremiah-t és Mordecai-t, amiért hagyták elbogározni a teheneket, pedig még senki sem lőtte ki a prérifarkast, majd visszamenjek a házba vajat köpülni, de ez most nem érdekel, finom vastag viszkózanyaga van, és kis madarak repülnek rajta összevissza.
Ruhát én sose a márkája miatt veszek meg, de ha megveszem, akkor már meg is nézem. Ez itt speciel egy Boden ruha, és ugyanezt a modellt valaki harmincöt fontért próbálta elsózni az eBay-en. (Azt hiszem, nem sikerült neki, de hát ne legyünk telhetetlenek.)
Úgyhogy ha már lúd, legyen döglött, felcipőztem magam az eddig sose hordott óceánkék sivatagi bakanccsal**, és bevetettem a katicákat is, akik már végtelen ideje várták, hogy újra a nyakmba kerüljenek. És most elmegyek macskakajáért.
* “Egy turkáló”, a frászt, a turkáló. A központból a Háda kivételével kidöglött az összes.
** Valamiért az idei évben meglepő gyakorisággal vetik rám magukat kék holmik, én meg nem ugrok félre.
‘További talányok, amiket úgyse tudok megfejteni” kategóriában a mai napra az alábbiak jutottak:
a hajnali fél kettőtől négyig terjedő bősz mosogatás és konyhapucu (ha már úgyis felébredtem, vegyük valami hasznát a hajnalnak, neszpá)
második ébredésem óta a fülemben kikapcsolhatatlanul daloló Kaláka együttes.
Ezt dalolják:
Mivel ezzel nem tudok mit tenni, összekotortam magam, és most lemegyek az ántik piacra, ami valójában zsibi, de drága zsibi. Hé, Szentendrén lakom, ennek következményei vannak.
Még mindig és már megint új meglepetéseket hoz a zélet, én ezek nélkül tök jól ellennék, de nix, ebbe nincs beleszólás. Azt már csak plusz poénként könyveltem el, hogy ma reggel értesültem arról, jövő vasárnapig tantárgyleírást és komplett munkatervet kell készítenem egy tárgyhoz, amit még sose tanítottam, és mivel új cucc a szortimentben, nincs is semmilyen alap, amire ráácsolhatnám a saját pedagógiai kalyibámat.
Na nem baj, az ilyet én általában megoldom. Valószínűleg azért is vágnak a fejemhez ilyen izéket, mert én ezeket megoldom. Ki kéne próbálni, mi van, ha nem oldom meg, hm. Amit viszont nem tudok megoldani, az például az, hogy a RK laptopja tegnap beszart. (Vö. Grafitember örökbecsűje, “Nagyon jó kis laptop ez, de hát beszart.”) Mindehhez mintegy csak plusz fekáliadekor az excrementumtorta tetején, hogy a jövő héten megy Bernbe, és az összes konferenciaesze ezen a laptopon van. A RK nagyon szépen tud ordítani, bár erős a gyanúm, hogy ezt elsősorban itthonra tartogatja, ha vannak itt IRL ismerősei, erősítsenek meg benne. Na hát tegnap annyit üvöltött, mint a nádibika, de nem jutott semmire. Ennélfogva ma reggel elindult hátamon-a-laptopom-szervizt-keresek vándorútra, és én egyedül kódoctam le a piacig.
Nem tudom, mi a lócsicstől vagyok ilyen elmosódott, a fényzőgép is elkezdett megint marháskodni. Ez még úgy hiányzott ebbe a szarviharba. Mindenesetre legalább vettem medvehagymát meg retket meg kecskefirt és krémsajtot is, ez utóbbit aszaltparadicsomos-bazsalikomos változatban. Tudok én élni.
A mai nap persze már hajnali negyed egykor elindult, amikor csak úgy felébredtem két óra alvás után, bajnng, és jobb ötlet híján marinádot csapkodtam össze a ma esti görög csirkéhez, miközben az égen ekkora basz nagy hód volt, ni.
Az ott előtte a nyírfa. Mármint a nyírfából egy részlet, na.
Mi mást mondhatnék még, a karom úgy fest, mint egy illusztráció a “Ritkább-fajta trópusi nyavalyák és azok medicinái” kötetből, írta Krecsmár Teofil med. univ., nyomtattatott özv. Kozárovics Alfonzné nyomdájában, Szentendre, 1910. És ma délután ki akartam menni ácsorogni az oktatásért, de a Jóisten se tudja, mik jönnek még fejünkre addig, szóval ezt egyelőre függőben hagyom.
Március második felében, ha épp nem borús az idő, délután öt körül a legszívesebben csak ülök a szobámban, és nézem, milyen szépen sugárzik be a folyosóablakból a naplemente. Kis öröm és nagy eszképizmus, de akkor is, az enyém.
Minden nap más - mindennap más 