újracucc kategória bejegyzései

Az interneten, ahol mindennek jut hely, bőven akad azoknak is, akik IKEA-bútorokat hackelnek meg (például itt meg itt meg itt), viszont anyaghackerek még ott se igen akadnak. Végül is logikus: ha végigmész egy IKEA-áruházon, eleve látsz két tucat példát arra, mi mindent lehet csinálni az anyagaikból, aztán meg amúgy is mindenki olyat vesz náluk, amilyen neki tetszik, csíny letudva. Nincs szükség átalakításra.

Viszont mi van akkor, ha valakinek tetszik az anyag mintája, de nem tetszik a színe? Pontosabban: tetszik az anyag színe is meg mintája is, de nem minden minta színe és nem minden tarka farkú szarka tetszik neki rajta? Na ekkor jön a “hackeljük meg az anyagot”.

Így lesz ebből

ez.

Mint látható, nem voltam teljesen kibékülve a kék levelekkel, a fehér indákkal, meg a madarak se voltak nekem eléggé csámpásak. Így hát szépen elővettem a színes polárficliket meg a rengeteg hímzőfonalat, amit a Bűnök Barlangjában spájzolok, aztán uccuneki.

Összesen négyféle öltésfajtával dolgoztam, sőt, technikailag csak hárommal, mert az általam olyannyira preferált virágocskák a láncöltés egyik változatát képviselik (ennek az öltésfajta-változatnak az az angol neve, hogy lazy daisy, ha esetleg tudni akarnátok). Szóval került rá laposöltés (ebben nem vagyok túl jó), láncöltés meg pelenkaöltés.

Na akkor most mutogassunk még néhány előtte-utána fotócskát.

Ha már lúd, legyen döglött, csináltam egy kisebbet is, inkább lilás, mintsem narancsos színekben.

Részletek ebből is:

A hátulja persze egészen derámai ronda volt

de aztán varrtam rá hátlapot, és voálá. Kicsike díszpárna.

Mire a másikkal is eljutottam idáig, csúful besötétedett, úgyhogy a fotó nem sikerült volna jól, de azért el tudjátok képzelni azt is.

Mindenesetre ez igen jó relaxációs eszköz, szóval ha úgy érzem, nem bírok a stresszel, még gyárthatok néhányat.

Ha valaki azt mondaná, hogy “igazi novemberi reggel volt”, akkor a hallgatóság fejében megjelenő mentális kép pontosan a mai reggelt mutatná meg búsan cseperésző esővel, félig fagyott begóniákkal, feketére vizesedett faágakkal és sáros kupacokba összeálló levelekkel a földön.

Ennek örömére viszont én visszaszereztem az uralmat a varrószobám fölött. Miközben a Project Runway Vietnamban (még volt hátra néhány rész) az egyetlen csávót, akit stabilan felismertem mindeddig, megfodrászolták kikericssárgára, majd kiejtették a versenyből, összeütöttem egy újabb nyafogóruhát az ismert szabásminta alapján. Zsebekkel.

Ezzel még nem végeztem a mai napra, mert végre a finisbe fordult egy olyan projekt, ami ugyan nem ér fel azzal, hogy “fessük ki a fürdőszobát, de hirtelen“, viszont amit tűvel, cérnával, vászonnal és polárhulladékkal csinálni lehet, abból nehezen lehetne ennél komplexebbet és “hol volt a te normális eszed” kategóriájút elkövetni. Még ma be is blogolom, tessék várni türelemmel.

Most viszont visszatérek egy csésze teával a Bűnök Barlangjába, és nézek még a varrogatás mellé egy kis vietnami dizájnerversenyt. Sajnos mindegyik szereplő fodrásznál volt, ott pedig gondosan megnyírták őket tökegyformára. Jelenleg úgy fest a helyzet, mintha egy koreai boybandről szóló műsort néznék, csak ezek nem énekelnek, hanem varrnak. És hisztiznek. Eddig még sose sikerült olyan dizájnerversenyt kifognom, amiben ne hisztiztek volna. Szép példát nyújtanak a hobbivarrónőknek, mondhatom.

Hajnalicskavirágnak lenni (ja, ma is egészségtelenül korán ébredtem) azért jó, mert mire felkel a nap, az ember túlvan egy komplett manikűrön, a manikűr meg azért jó, mert a vakáció tiszteletére végre használni lehet a rettenetesen narancssárga lakkot is.

Vendéget várni azért jó, mert kénytelenek vagyunk legalább egy kicsit gatyába rázni a lakást, az pedig azért jó, mert ilyenkor ismét kiderül, mennyi sok helyünk van valójában elpakolni az elöl kallódó cuccokat, és mert fel lehet húzni a szép téli díszpárnahuzatokat.

A napfény pedig egyszerűen csak úgy jó, ahogy van.

Viszont egy hajfestés definitíve rámférne.

Ma is konzerv, nem is lehet más. Tegnap este az agyam kipucolására mászkáltam vagy három kilométert, aztán megittam egy pohár kézműves sört, miközben nevelésszociológiát olvasgattam. Tudok én élni, hejj. El is aludtam kilencre, ma reggel nyolctól ugyanis újabb adag tudást passzíroznak be a fejembe. Sajna, háromkor olyannyira felébredtem, hogy nyilvánvaló volt, ebből már nem lesz visszaalvás. Úgyhogy egész hajnalban az Aistéar és Síolta programokról olvasgattam, haddlám, hogyan pásztorolják az ír kisgyerekeket. Estére viszont otthon leszek, és végre vakációm is lesz egészen szombatig.

Holnap pedig Diwali, és a Repülő Kutató vett bárányt, úgyhogy főzni fogok. Örüljünk a kis dolgoknak, aszondok.

Egyébként, akárcsak a tegnapelőtti, ez a pár zokni is azt mondja, hogy “run run”, és ezúttal tényleg azon vagyok.

A jelek szerint most már a hétfők bizarr velejárója marad, hogy valami olyan feladat miatt vagyok kénytelen átcserélni a játszósruhámat, és kimászni a házból, amihez semmi kedvem sincs. Ma például a bankba vagyok kénytelen lekúszni, mert a készpénzvagyonom teljesen nevetséges szintre csökkent, és amíg nem lehet kártyával fizetni a Volánbuszon, nem fognak elvinni holnap a két szép szememért a munkahelyemig.

Akkor viszont már kiadjusztálom magam kellően röhejesbe, ezt neked festők, művészek és macskakövek városa.

…

Oké. Megírtam a bejegyzést (még öltözködés előtt – szoktam néha ilyet), aztán felmentem a szekrényhez, dilinyós holmikat vadászni. Ó, de régen hordtam utoljára ezt a táskát, gyere szépen a mamához, aztán meg, hohó, évek óta nem volt rajtam ez a bársonyzakó sem.

Amelynek zsebében megtaláltam az úgyszintén évek óta nemlelem holdkő fülbevalókat, melyeket a húgom hozott nekem 1997-ben vagy ‘8-ban Törökországból, és amiket évek óta sajnálok, hogy úgy elhánytam őket, asse tudom, hol lehetnek.

A zakó zsebében voltak. A balban. A jobb zsebben ugyanis egy tucat névjegyemet találtam meg az előző munkahelyemről, és ebből a kettőből így együtt, egyik zsebben a legszebb fülbevalóim, másikban meg névjegyek, dedukszijo nevű szupererőmmel rögtön tudtam, mikor volt utoljára rajtam ez a zakó.

2013 decemberében, amikor a japán nagykövetség a császár születésnapját ünnepelte.

Túl sok holmim van. Még mindig, már megint.

Ez ma egy szabad nap, és szabad országban a szabad ember azt csinálja, amit szabad neki, úgyhogy én pl. megmostam a hajam, és mentálhigiénés okokból az egész napot a varrószobámban fogom tölteni.

Tegnap délután ismét igazi hercegnő voltam, a rangidős kollegina hazahozott kocsival (ő is szentendrei), csak annyit kötött ki, hogy nem köhöghetek az irányába, mert jövő héten Nápolyba utazik, és ezt egészségesen szeretné. (Igen, még mindig köhögök. Afféle rojtos-recsegős módon, ami általában azt jelenti, hogy a vége felé járok a hülyeségnek és marhaságnak, és ez igen jó lesz nekem, mert a tegnapi nettó hat óra beszéd ötödik órájában igencsak kezdett elmenni a hangom. Nyavalyába, pofázásból élek, ráadásul holnap és holnapután is tanítok – igazán ideje lenne leszámolni ezzel a felső légúti kutyfüttyel.)

Ma is igazi hercegnő leszek, mármint ha onnan ismerjük meg a hercegnőket, hogy aznap nem tanítanak, viszont nagy sóhajtással előveszik a porszívót. (Miután a Repülő Kutató lelépett. Mink arisztokratikus hölgyek nem zavarjuk a készülődésben a férjeinket.) Előtte viszont még elmegyek péksütiért, mert egy falat kenyér sincs a házban. Ennek örömére ismét felvettem a csudálatos Desigual csizmát, hadd szokjam. Igazán rámfér, hétfőn csak két kilométert kutyagoltam benne, de még most is érzem a lábszáramban. Hiába, a cipősarkak nem a barátaim.

Szóval: péksütik, porszívó, majd anyagficlik. Tokot fogok varrni a szép nekem-új kindlinek, és ha kész leszek vele, bizony be is blogolom, akár érdekel valakit, akár nem.

Ezúton szeretném jelezni, hogy az éppen aktuális időjárás piszkosul nemvan kedvemre. Az ilyen ködös, hideg, nyavalyás izének, levegőben kéményfüsttel, talajon nyirokkal ésatöbbi, két-három hét múlva kellene beköszöntenie, mert akkorra való. Ha jól emlékszem, az októbert tavaly is kifújták az ablakon, szeptember után rögtön november következett vagy mi. És attól, hogy idén lényegében úgyse tudok elkószálni sehová, hogy a levelek lehulló neszét hallgassam, még lehetne egy egészen kicsikét szép idő.

Minekutána nem tudok mást tenni, papagájnak öltöztem kínomban. Őszi papagájnak.

Kicsikét sok jutott mostanság nekem a fékevesztett rohangálásból, és a doktori óráim is meglehetősen felemás hangulatban hagynak: egyrészt vadul nyüzsög bennem a lelkesedés, másrészt meg kiszámíthatatlan kishitűségi-türelmetlenségi rohamokat kapok. Az eddig feladott három házidolgozat mindegyikénél rögtön lett ötletem olyan témához/kutatnivalóhoz/megírási módhoz, hogy később kis változtatással be tudjam illeszteni az mondott házidolgozatot jövendő disszertációmba, viszont átkozottul nyomasztó arra gondolni, hogy 2+2 év múlva le kell adnom a komplett hóbelevancot. A tanáraink állandóan arról beszélnek ábrándosan, hogy a kutatási téma meg a vázlat meg maga a kutatás is mennyit fog változni menet közben, és ebben teljesen igazuk is – lenne. Ha. De nincs. Nálunk igencsak másként fog festeni az a “menet közben”, mint az eddigi hallgatóiknál.

Csak hogy megértsétek: a doktori iskolának jelenleg 139 olyan hallgatója van, aki három év szervezett képzés után már megszerezte az abszolutóriumot, de még nem adta le a disszertációját, és még békésen elmerenghet meg elmolyolgathat rajta évekig, várván a zihlet édes csókját (vagy, ahogy Egyed Péter fogalmazott kábé harmincöt éve, várja, hogy kivirágozzon az asztalláb mellett Arisztotelész ibolyája). A mi évfolyamunk viszont a megváltozott képzési rendszer miatt már nem engedheti meg magának a “majd kiforrja magát a dolog” luxusát: vagy leadjuk négy (max. öt) év múlva a cuccot, vagy megette a fene az egészet. Az pedig nem megy, hogy ehhez az egyik szájukkal a változások és változtatások dicséretét zengik, a másikkal meg az idő rövidségére figyelmeztetnek. (Vö. “Ídösapám, milyen csudálatos pufája van kiednek, hun hideget, hun meleget fú belüle.”)

Mindehhez meg ott dúl bennem a tanári türelmetlenség is, komplett napokat parkolunk azokban a csúnya kis termekben, és kétségtelenül értékes dolgokat tudunk meg, de megtudhatnánk többet is. Nyilván még ők maguk sem jöttek bele abba, hogy most már egyharmadával kevesebb idő alatt kell lenyomniuk kiköpöttül ugyanazt, mint előtte, de ezen marha gyorsan át kéne lendülniük. Ha belegondolok, mekkora anyagmennyiséggel lövöm szembe szerencsétlen elsős levelezős BA-hallgatóimat szombatonként… Ahhoz képest ez kicsikét lájtosnak tűnik.

Na mindegy. Kellett nekem kísérleti fehér egérnek lenni egy mókuskerekekkel tűzdelt labirintusban? Kellett. Akkor pofa súlyba, próbáljuk kihozni a dologból a legtöbbet, ami lehetséges. Ennélfogva a mai napból is megpróbálom kihozni a legtöbbet, ami lehetséges, és ez ezúttal speciel arról fog szólni, hogy szigorúan pihentetni fogom az agyamnak azt a részét, ami tudománnyal meg kutatással meg tanárkodással foglalkozik, és fejest ugrom a színes anyagficlik közé. Dixit.

(Jelzem, ma reggel már elküldtem szakdolgozóimnak a Nr. 1. Felpiszkáló Dörgedelmet, két évfolyamtársamnak egy júniusi finn konferencia linkjét, egy harmadiknak pedig a tegnap fotózott repertórium-lapokat a szakképzés szakirodalmáról 1800-1944, szóval most már akár anyagficlizhetek is.)

Nem tudom, mi a nyavalya van mostanság az öltözködési modzsómmal, de rohadt nehezen hozok össze olyasmit, ami nekem is tetszik magamon. Jó, tudom, rohangálás meg átmeneti időszak meg minden más mütymürütty, de akkor is, mintha csak kétféleképpen tudnék felöltözni mostanság: semmilyenül vagy dilinyósan.

Ma, mondanom se kell, éppen dilinyósan.

Nyugi, még megvagyok, de tegnap egyszerűen egy miccentésnyi idő se volt fotózni vagy posztolni sötétedés előtt, utána meg már reménytelen. Most értünk haza Pécsről, rendkívül lerobbant vagyok, és miután ezt közzéteszem, előreláthatólag fél órán át fogok ázni a kádban, miközben mindenféle illatos izéket kenegetek magamra.

Ha jön, akkor mindig csőstül, ezt már megtanulhattuk. Ma reggel olyan irgalmatlan taknyosan ébredtem minden ok és előjel nélkül, hogy ihaj. Mindezzel persze akár nem is lenne semmi baj, de nyolckor kirobogok az ajtón, és csak este tíz felé támolygok haza, mert mára szakdolgozók vannak programon, a múlt szerdán elmaradt 3×45 perc bepótlása, és mindehhez estére a Kutatók Éjszakáján én vagyok a Meseerdő program egyik állomása is, kis kosaramban minden fellelhető kacattal és plüssállattal, ami ilyen-olyan mesékre emlékeztetheti az ovisokat-áltisiseket. És még holnap is tanítok reggeltől estig, hajaj.

Azon sem leszek igazán meglepődve, ha este leboszorkányoz valamelyik kis elvetemült. Addigra már úgy nézek majd ki, hogy szerencsés lesz, aki öreganyjának szólít.

Jó kis éjszaka volt ez, kétszer ébredtem fel csak úgy minden ok nélkül, a közbeeső időszakokban pedig arról álmodtam, hogy a szőrös anarchisták elcsámborogtak, én meg macskaköves sikátorokban kergetem őket egy tengerparti Szentendrén, ahol szinte minden macska fehér-cirmos, és szinte mindegyik odajön hozzám, ha hívogatom.

A dögök nyilván megvannak, itt verik egymást éppen a nappali közepén, én viszont totál groggy vagyok, már benyomtam egy főzőnyi kávét, és közben egy szakdolgozónak javítgattam a kérdőívét a primér kutatásához. Ah, ez a mókás-munkás-hisztis élet.

Na ilyenkor kell egy adag váratlan pipiros.

Minden évben van egy olyan nap (általában, de nem mindig éppenséggel hétfő), amikor kinézek az ablakon, és megállapítom, hogy bizony, itt van újra. Nem kell hozzá eső, szél, ború, még a fák lehulló levelének lágy nesze sem, mégis definitíve ősz van már, egyik napról a másikra.

Úgyhogy ilyenkor szépen elmennek aludni a citromos tusfürdők, a naptejek meg a könnyű nyári kaftánok, a tornacipők, a kicsi zoknik meg a vászontáskák, és felébrednek a sálak, sapkák, bakancsok, blézerek meg a levendulás testápolók. Néhány napig méla vagyok meg fakócska, aztán nekilendülök, narancssárga párnákkal szórom tele a lakást, nagy kanna Earl Grey teákat főzök, színes harisnyákat veszek fel, és örülök az ősznek – annak, ahogyan lassan elsárgul a nyírfa, ahogyan reggel átnéz rám a Dunán meg a ködön a nagymarosi templom tornya, ahogyan esténként egyre többször érzem a fatüzelésű kályhák füstjét, amikor hazaérkezem.

Mindennek megvan a maga ideje, mint a szalmakalapnak, mondogatták nagyanyáim. Most éppen ennek van itt az ideje.

Hogy kevésbé poétikus vizekre evezzek: még a nyáron alakítottam át ezt a szoknyát két számmal kisebbre az eredeti változatánál. Ha érdekel valakit a folyamat, tessék jelezni, megvan hozzá a komplett fotódokumentáció, csak meg kell írni a bejegyzést.

Mint ez rendkívül stílusos öltözékemből is látható, ma itthoncsücsü napom lesz – sőt, az órarend izgalmas változásai és trükkjei miatt meglepetésemre még a hétvégém is itthoncsücsü lesz, pedig nem ez volt az előrejelzés. Nem baj, no, meló van éppen elég, konferencia-előadás írásától (nincs kedvem hozzá) szöveggyomláláson át (ehhez sincs kedvem) ruhavarrásig (öö, mondanom se kell). Ez utóbbit amúgy is muszáj lesz befejeznem ma meg holnap, vasárnap reggel ugyanis a Repülő Kutató távozik Prága irányába, és vinnie kell magával a kész terméket. (Tényleg rohadtul nincs kedvem megvarrni azt a ruhát. Bocs, Poett.)

A kötelesszégtudat viszont kötelesszégtudat, kedveszkéim. Grr.

Az éjjel amúgy valamelyik kis szőrös anarchista disznó ellopta egy gombolyag szivárványszínű fonalamat, és akkurátusan legombolyította a nappaliban. Mi jön még máma, kérdem én.

Ma megint családi grillnap van, anyósom imádja néhány hetente összetrombitálni a famíliát egy közös étkezésre, de egyre többen vagyunk és egyre hülyébbek, úgyhogy mostanra oda konkludált, nem érdemes fél napig görnyednie a tűzhely fölött ahhoz, hogy aztán a nyakán maradjon egy csomó jó főtt étel. (A legifjabb generáció éppolyan válogatós, mint a legifjabb generáció lenni szokott, elélnének pusztán sültkrumplin, rántotthúson, húslevesen, bundikenyéren és grillkolbászon, ez utóbbihoz viszont néha kegyesen elfogadnak egy kis salátafélét is. Grillkolbász rulez.)

Egyéb események nemigen várhatók mára, mint boldogan pacskolni a pecsenyezsírban, és ezt szintehogy el sem hiszem, a hét eleje olyan távolinak tűnik már, mintha a múlt hónapban lett volna. Ráadásul szakdolgozóim száma továbbra is riasztó mértékben nől, és én szeretem ugyan a hallgatói előrelátást, de a tegnapi órák után is odajött hozzám valaki, hogy nálam írhatna-e. 2018 áprilisában kell majd leadnia, csak mondom.

Nem mintha eddig nem lett volna evidens, de egyre tisztábban látszik, hogy ebben a tanévben el fogom köpni a tüdőmet is a nagy igyekezetben, és háromfelé szakadok majd, mint Gallia. Amit viszont eddig talán nem mondtam el, az az, hogy mindez rémült, de örömteljes izgalommal tölt el. Mazochista vagyok, nem vitás.

Ma viszont szabadnap van, és az is lesz, a kirelejzumát neki. Plusz grillkolbász.