újracucc kategória bejegyzései

A költészetemből (jaja, volt nekem olyan is, pontosabban hun van hun nincs, mostanság éppen nincs) jelenleg csak annyira fussa, hogy a reggeli dudolkáimnak csúnyán kifacsarodik a szövege. A porka hó után például a következő sor most úgy hangzik, hogy “kígyók, békák vekkedeznek”.

A barátságos-vízszintesen eső porka hónak köszönhetően máma olyan elegáns vagyok, hogy a fal adja a másikat, lábszárvédő meg minden. Nyilván ma is vizsgáztatni megyek, rutyutyu. Délutánra viszont kénytelen voltam újabb expedíciót szervezni, mert Eriket és Minervát kiengedik a gépek kórházából, nekem meg tényleg nincs semmi kedvem gyalog hazacűgölni mind a 15,5+8,7 kilójukat, pláne ebben az időjárásban nem.

(Monstre hosszú poszt! Képek! Dráma! Kulimunka!)

November végén kértem meg a nagyérdeműt arra, nyilatkozzon az unalomig hordott barna kötényruhám sorsáról, milyen színnel dobjam fel, a nagyérdemű pedig azt mondta, legyen kék. Oké, akkor kék, lássunk hozzá végre.

Meséltem már arról, hogy egyre kevésbé kedvelem az épp csak térd alá érő darabokat. Ez ugyan kicsikét hosszabb annál, de nem eléggé, úgyhogy nem csak díszíteni akartam, hanem hosszabbítani is. Ilyen átalakításokkor mindig arra törekszem, hogy úgy fessen a végeredmény, mintha nem csak afféle utólagos hozzápótolgatások jelentek volna meg a ruhán: ha tehetem, nem az aljára varrok fel egy plusz toldást, hanem megpróbálom beleilleszteni magába az eredeti darabba. Úgyhogy ezúttal is levágtam a ruha aljáról egy tenyérnyi széles csíkot, majd kiszabtam egy hasonló széles csíkot égszínkék polárból.

Ez volt amúgy az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ugyan roppant fantáziátlannak fognak látni az olvasók, de hát mit tehetnék, akarok barnában is egy ilyet. (Annál is inkább, mert a fekete-kék példány csúnyán megöregedett, feltehetőleg akkor teszem a legjobb jót vele meg magammal meg a világgal, ha a továbbiakban csak háziruhának hordom.) Mivel a rátétekkel könnyebb boldogulni, ha kisebb anyagdarabot kell mozgatnom, a kék csíkot nem a ruhára, hanem az aljából levágott csíkra varrtam rá. Széles cikcakkal el is tisztáztam, így ni.

A betoldott részre szánt kis tulipánokat egy jól bevált, eská barkácsolt sablonnal vágtam ki hozzá, amelyet egy átlátszó, viszonylag kemény mappa fedeléből vágtam ki még évekkel ezelőtt.

Akárcsak a fekete-kék kötényruha esetében, ezekhez a tulipánokhoz is kivágtam a közepükre szánt kis kék csíkokat (és előkészítettem a bibékhez egy csomó kis barna gombot). A csíkocskákat egyenes öltéssel varrtam fel a tulipánok közepére, így ni.

Rágombostűztem a tulipánokat a kék csíkra, és egyenes öltéssel felvarrtam, a szélüktől pár milliméterre vezetve a varrógéptűt. (Ha vastagabb anyagokból készült rátétekkel dolgozom, szeretem ezt a technikát alkalmazni a cikcakkvarrás helyett, így sokkal plasztikusabb lesz a végeredmény.)

Egy fél centi széles csíkot is kivágtam a kék polárból, ezt felvarrtam cikcakkal a kötényruha nyakkivágására.

És ekkor Naumann Erik megdöglött.

Az persze nyilvánvaló, hogy egy varrógépnek egy félkész projekt közepén kell megkrepálnia, de attól én még olyan rondákat mondtam rá, hogy valószínűleg csuklott volna, ha még életben van. Miután kidühöngtem magam, főztem egy újabb kávét, aztán megpróbáltam számot vetni lehetőségeimmel.

Eredetileg a felső rész rátéteivel folytattam volna a munkát, de ebben a vis maiorban mindenekelőtt arra kellett koncentrálnom, hogy legalább ne legyen két darabban a ruha, a fene se tudja, mikorra fogják megjavítani Eriket. Úgyhogy rágombostűztem a kék-barna csíkot a felső részre, és nekiláttam menteni a menthetőt.

Emlékeztek az Interjú egy vámpírralból arra a jelenetre, amikor Lestat körbekeringőzi a szobát a hullával? Na körülbelül ugyanezt játszottam el én Erikkel. Végighajtottam a visszájáról keskeny cikcakkal az illesztésen,

aztán széles cikcakkal a színén, hogy eltisztázzam,

mindezt kézzel, mint az állatok. Körülbelül négy méternyit kellett végigkattogtatnom a továbbítókerékkel, hol jobb kézzel, hol ballal, mikor melyik volt fáradtabb, és mindeközben úgy szidtam Eriket, mint a bokrot.

Nyilvánvaló volt, hogy a továbbiakban Erik még zombi üzemmódban sem használható, kizárólag a kézimunkára bízhatom magam, ráadásul mindezt olyanformán kell végrehajtanom, hogy szándékosnak tűnjön a dolog, ne pedig agresszív nyuszika módjára “kuss, én így szállok le a bicikliről” megoldásnak. Ha például beemelünk egy újabb színt a kék mellé, és azt más eljárásokkal dolgozzuk rá a ruhára… hm. Megfontolandó.

Úgyhogy dühömben összehordtam egy kupacba egy csomó kincsecskét, amiről persze már akkor tudtam, hogy fele se kerül bele a kész projektbe, de ah, tobzódás, bőség, földi hívságok. Mint azt szívesen szoktam hangoztatni, a zöld a remény színe meg a libafosé, úgyhogy gyerünk elő zöldek. Itt ebben a kuplerájban természetesen van zöld poláranyag is (egész pontosan négyféle zöld poláranyag, ha tudni akarjátok). Ja, meg gombok is, miért éppen zöld gombok ne lennének. Ó, és hímzőcérna. Rohadt sok hímzőcérna.

A legszelídebb-legvilágosabb zöld anyagot választottam ki, néhányat a hozzá passzoló cérnák közül (még van zöldem, csak mondom), meg hozzácsaptam az egészhez némi világoskék gyöngyöt is, mert most már úgyis mindegy volt, höhh.

Aztán utána szerencsére aludtam rá egyet.

Mára lehiggadtam annyira, hogy nem akartam mindent ráhordani szegény ruhára, csak egy kicsit. A gombokkal kezdtem, az eredeti barnák helyett világoszöldeket varrva fel a tulipánok bibéjéül – ezek is abból a négyeurós csomagból valók, amelyet egy tamperei turkálóban vetettem meg magamnak a Repülő Kutatóval. A gombjaimat amúgy kiürült avonos hajbalzsam-dobozokban tartom, és, mint az alábbi képen látható, a dobozfedélen van a lista, hogy melyik színből hány darab található a készletben. (Nem, egy kicsit sem vagyok controlfreak. Ti nem vezettek nyilvántartást a gombjaitokról? Cöcö.)

Ezután láttam hozzá a felsőrészre szánt rátétekhez. Kis tulipánok, nagy tulipánok, gomb, rutyutyu. Mint az alábbiakban látható, technikailag kézzel is felvarrható bármi úgy, hogy az a gépvarrást imitálja, épp csak egy fél emberöltőbe telik negyedóra helyett. (Erik, te rohadék.)

A hátulja pedig, khm, igen  kevéssé hasonlít gépvarrásra.

Hogy az esztétikának is aggyunk neki, a fenti képen gondosan elhelyeztem az angyalkás ezüstgyűszűmet is, szólítsatok Malvinkának. (Tényleg ezüst, nem vicc. Nyilván nem én vettem magamnak, családi ajándék volt.)

Ezek után már csak a további kulimunka következett: rávarrni az összes tulipán/szívet a ruhára. Ehhez a szokásos gombostűk helyett biztosítótűvel rögzítettem a rátéteket (még csak az kellett volna, hogy összeszurkáljam magam pluszban), és egy vastag, merev kartonlapot használtam hozzá afféle hímzőrámaként, hogy ne legyen a kelleténél is girbegurbább a végeredmény.

Mely végeredményt pedig a szokásoknak megfelelően holnap fel is veszem. Dugd fel magadnak, Erik.

Voltam már ennél jobban trallala meg pritty-pretty-prütty, de hiába szeretnék eldőlni és szundikálni, muszáj lekúsznom a bankba.

Viszont legalább ismét felvettem a dédaikék bakancsomat. Meg az “új” szoknyát. Ez utóbbitól nem vagyok különösebben elragadtatva, de még meglátjuk.

Épp annyira volt szükségem egy újabb fekete sapkára, mint a halnak biciklire, de hát, hé, én egy olyan hal vagyok, aki szereti a bicikliket. Emellett olyan hal is vagyok, aki szereti a „csináld meg, ahogyan csak akarod!” felhívásokat, ez pedig épp ilyen, ráadásul régi kedves volt munkatárs blogjáról, szóval erisszed, lányom, varrjunk egy újabb fekete sapkát.

Varrjunk, persze. A felhívás ugyan elsősorban kötött vagy horgolt darabokra vonatkozik, és én tudok mindkettőül (úgy-ahogy), de sokkal szívesebben fordulok a varrógépemhez, mint kötő- vagy horgolótűkhöz. Kötőtű, asszem, tán nincs is a házban, a kötőtudásom örökre megmaradt az alapoknál, sima meg fordított, apasztás, bővítés, némi rudimentáris norvégminta, slussz. Horgolásban valamivel jobb vagyok, de aligéppen. Emellett ráadásul mind a kettő az én előadásomban lassú és szöszmötölős tevékenység, a szabás-varrás meg ripsz-ropsz megy. Meglehetősen türelmetlen vagyok az ilyesmikben, és szeretem a gyors eredményeket. A rátétmunka meg a patchwork más, ott direkt jólesik szöszmötölni, de a ruhadaraboknál rendszerint a könnyen kezelhető anyagok és szabásminták felé szoktam elcsábulni, nem vonz az aprólékos, finom szalonmunka.

Hát így esett, hogy előkotortam végtelen készleteimből egy valahai szoknyát – poláranyagból van, abból varrok talán a legszívesebben, sapkát meg pláne. Ha tudni akarjátok a szoknya előtörténetét, még 2008-ban varrtam egy decemberi párizsi hétvégére, és pont úgy festett, mint egy térdig érő lámpaernyő. Mindenesetre mostanra amúgy is csak a roncsai maradtak meg, a többit rég felhasználtam ilyen-olyan projektekhez.

Leszedegettem az anyagról a macskaszőrt, kiterítettem a padlón, félig-meddig levágtam az aljáról a fodrot, hogy könnyebben tudjam kezelni az egészet, aztán rárajzoltam egy sapka lehetséges szabásmintáját, csak úgy hasraütésszerűen. Mint látható (vagy ha még nem, majd látni fogjátok), a sapka alsó része a szoknya valamikori szélére került, ott eleve adott volt egy lehetséges gumiház a felhajtásból kifolyólag. Részben éppen emiatt a felhajtás miatt festett úgy szoknyakorában, mint egy lámpaernyő, túl szélesre méreteztem. Most viszont gumiháznak kiváló lesz.

(Tipp: amennyiben nem túl vékony vagy világos anyagokról van szó, amelyekhez érdemesebb illanófilcet használni, a szabásminták kirajzolásához a legeslegjobb egy vékonyra kopott szappan. Sokkal jobb a szabókrétánál: nem poroz, nem koszol fölöslegesen, és utólag nem kell azon tökölni, hogyan tüntessük el a vonalakat, eltűnnek maguktól is.)

(Intermezzó: a rengeteg eszemmel ott hagytam a padlón a már berajzolt-lefotózott, de még nem kiszabott sapkát, és elmentem kávét főzni. Mire visszatértem, az egyik macska ott tehénkedett az egész közepén. Ő ugyan végül magától lelépett, de a macskaszőr nem. Ha egyszer valamikor arra vetemedem, hogy ne csak magamnak meg válogatott keveseknek varrjak, minden darab mellé kénytelen leszek odatenni egy cetlit, hogy „macskaallergiások, vigyázat!” Azt ugyanis egyáltalán nem látom magam előtt, amint olyan munkakörnyezetet teremtek, ahová nem jutnak be a macskák meg a szőreik. Többes számban. Mindig többes számban.)

Akárcsak Szerjozsa, aki bárhogy próbált összerakni egy traktort, mindig kalasnyikov lett a vége – nálam az ilyen projekteknek általában egy két darabból álló, hozzávetőlegesen barett-szerű sapka szokott lenni a végeredménye, esetenként kozákkucsmai stichhel. Nem is törekszem a szabásnál különösebben arra, hogy az alsó rész felső peremének hossza megegyezzen a tető körkerületével; menet közben ilyen-olyan kis ráhajtásokkal szoktam segíteni a dolgon, hadd legyen a sapkában némi spíl. Most is így történt, amikor keskeny cikcakkal összevarrtam a géppel. Előbb az alsó rész felső peremét szoktam ráilleszteni a tetőre, rávarrom,

aztán behúzom a megfelelő hosszúságú gumit a gumiházba, végül pedig összevarrom hátul is az alsó részt. (Fotó, na az nincs erről. Megint elkapott a lendület.)

Ezzel már elvileg kész is a sapka, na de hát az ember nem azért varr egy ötödik (vagy hatodik?) fekete sapkát, hogy az itt maradjon feketén. A rengeteg rendelkezésre álló lehetőségből ezúttal a sárga és piros virágok mellett döntöttem, mert miért ne, és mindezt még némi feketével meg arannyal akartam feldobni.

Elő a kincsecskékkel.

Van itt minden, mint a búcsúban. Régebben készített, biztosítótűkkel ide-oda biggyeszthető pólóanyag- és polár- és szövetvirágok két fajtából is: egyszerűsített jojóformájúak meg olyanok is, amiket teljesen magamtól találtam ki, és nautilusoknak szoktam nevezni (ha van rá igény, azt is el tudom mondani, hogyan készülnek). Gombok, gyöngyök, hímzőcérna. Még készen vásárolt kis szaténrózsák is, amikből úgy tizenévvel ezelőtt vettem egy marékkal, mert egyszer kelljen, s jó, ha van. Mondom, mint a búcsúban. Csak a vattacukor hiányzik meg a szakállas nő. Na persze nem kerül rá minden, még csak az kéne, de jó az, ha van miből válogatni.

Mindenekelőtt a sapka eleje jobboldalára, ahol a hajtások is voltak, rátűzögettem a nekem tetsző kombinációban a virágokat,

kézzel rávarrtam, aztán elkezdtem kitöltögetni a köztük és körülöttük lévő üres részeket ezzel-azzal. Ez az a munkafázis, amikor menet közben döntök újabb és újabb bizbaszokról, és sose tudom, milyen lesz pontosan a végeredmény, csak pakolgatom egymás mellé, amíg úgy nem érzem, hogy elég.

Hát ezúttal elég hosszú ideig nem éreztem úgy, hogy elég. Csak varrtam, és gomboztam,

és felpakoltam rá a rózsákat is, meg további gombokat,

meg gyöngyöket,

aztán végül azt mondtam, hogy stop.

Amikor még külön varróblogot tartottam fenn, és szigorúan tartózkodtam a magamutogatástól, a sapkákat egy Boldizsár nevű medve segítségével mutattam be mindig, akinek épp akkora a fejkerülete, mint nekem. Nos, ezt a tradíciót ide is átmentem, mert nincs szebb az értelmetlen tradícióknál. Mosolyogj szépen, Boldi.