újracucc kategória bejegyzései

Ma végre úgymond emberi időben indulok hazulról, de arra nem számítottam, hogy kétszer is megnyomom majd az ébresztőn a szundit. (Bele volt kalkulálva, az ilyesmi mindig bele van kalkulálva nálunk controlfreak népeknél).

Viszont rájöttem arra, hogy összes túlpopulált szekrényeimben nincs egy ember elé való kockás ing, vagy ha igen, olyan mélyen, hogy ásatásokat kellene végeznem hozzá. Sebaj, a ruha is megteszi.

Egyszer olvastam egy bejegyzést egy igen népszerű őtözködős blogon (már elfelejtettem, melyiken, de olyanon, aminek több ezer követője van), amiben a bloggerina kissé hüledezve mondta el, hogy képzeljük, ma éppen az van rajta, amit aznap beblogolt, és ez milyen fura. Egy másik hasonlóan népszerű valaki pedig azt magyarázta el, hogy az őtözködős blogoláshoz előre kell tervezni, neki például hat hétre előre be vannak tárazva a bejegyzések fotóval meg mindennel.

Én mindezt értem, de azért mégsem értem, vagy legalábbis el se tudom képzelni, hogy így csináljam. Nyilván mások másként állnak hozzá az őtözködős blogoláshoz, nekem például teljesen evidens, hogy a mindennapjaimról van itt szó, akár pizsiben is, nem pedig művészien beállított fotókról, amelyeken a legfrissebb beszerzéseimet lengetem meg az olvasók előtt tizenöt felvételen, melyek mind természetes fényben készülnek, jó minőségű géppel, alkonyattájt, amikor mindenki jobban fest, még a vadiúj Michael Kors táska is. Nem is ezért találtam ki az egészet.

Ennek a sok beszédnek csupáncsak annyi az alja, hogy ezt a fotót meg bejegyzést még tegnap követtem el, most csak élesítem, mert ha nem teszem meg, megint képrejtvényekkel fog telni a hét. Cserkészbecsületszóra az van rajtam most is, ami a fotón (plusz a karórám, tanítani megyek), de azért rém furán érzem magam.

Pechemre genetikailag is pocsék alapanyaggal nyitottam, és az elmúlt öt évben vagy idő nem állt rendelkezésemre, vagy pénz, vagy pedig fogász, szóval képzelhetitek, milyen állapotok uralkodnak a számban. Mindenesetre most hősileg elszántam magam, hogy kézbe (és szájba) veszem a helyzetet, szeretném ugyanis minél továbbra kitolni azt az időpontot, amikor én az ágyban térek nyugovóra, a fogaim meg egy pohárban az éjjeliszekrényen. Kerestem fogászt, időpontot, bátorságot, és még arra is hajlandó vagyok, hogy a következő fél év hétfőit meg egy királyi váltságdíjra való pénzt rááldozzak az ügyre.

Drukkoljatok nekem, a fogász minden bizonnyal úgy le fog szúrni, mint a pengős malacot. A szidástól meg a protézistől jobban félek amúgy, mint az összes többitől.

A jövő hétre muszáj lesz kitalálnom valamit, ha nem akarom továbbra is beazonosíthatatlan házivarrott izék közelképeit mutogatni.

Na mindegy, ez is egy három napig tartó esztendő volt, holnaptól visszatérünk a rendes kerékvágásba.

Sajna, ez egy ilyen hét, még holnap is efféle lesz majd. Szerintem péntekre már el is fogjátok felejteni, milyen a fejem, de nyugi, ezúttal se maradtatok le semmi izgalmasról.

Viszont nesztek macskafotó, kompenzáció gyanánt, németalföldi stílben. Mostanság ilyen művésziek vagyunk, heh.

Az új kávéfőzőről egyelőre csak annyit tudok mondani pozitívumként, hogy tiszta és málnapiros, valamint kávét főz. Sajna az első adag felét a konyhapult kapta a nyakába. Nyilván én vagyok a balfék, rosszul illesztettem be a kiöntőt, de az előző kávéfőzőnek volt kis csepegtetőtálcája is balesetek elhárítása végett, ennek meg nincs. Automatikus kikapcsológombja sincs, ami az én jelenlegi bambaságommal társítva nem a legjobb ómen, a használati utasítás viszont megnyugtatott, hogy még mielőtt felgyújtaná nekem a házat, leolvad benne a biztosíték. Remek. No sebaj, egyelőre elélünk együtt, és még mindig tehetek kísérleteket arra, hogy a másikat megmentsem, például beletölteni egy szokásosnál nagyobb adag vízkőoldó ecetet, merthogy az a baj, nem folyik le a nyomorulton a víz, csak gőz lesz belőle.

Gondoltam, az új kávéfőzővel úgy a legkönnyebb összehaverkodnom, ha én is tiszta leszek és többé-kevésbé málnapiros, és úgy is lett, ma reggel már balesetmentes kávét főztem, és kikapcsolni sem felejtettem el. Istenkém, most már tényleg bolond szingli nő vagyok, aki a macskáival beszélget, és az új kávéfőzőjéhez öltözik. Kezdődjön már el az a nyavalyás tanítás, attól általában megjön a eszem.

Akkor most ennek örömére elmegyek a könyvtárba, hogy további ismereteket szerezzek a szociálpolitika alapkérdéseiről.

Kabátot is veszek hozzá.

Az igazán működőképes szabásminták onnan ismerszenek meg, hogy újra és újra előkúsznak, használatba kerülnek, variálhatók, alakíthatók, és folyton újjászületnek. Kábé százhúsz Burdát tárolok, de összesen tán tíz szabásmintát használok mindenhez, amit megvarrok. Néha persze elcsábulok valami új kipróbálására, de azért mindig visszatérek a jól bejáratott receptekhez.

Ez különösen érvényes a terhesruhákra. Tájainkon a húgom az, akinek ilyesmit szoktam gyártani – az első kislányánál még kísérleteztem ugyan mindenfélével, de a másodiknál sikerült rátalálni a tökéletes példányra. Azt hiszem, eredetileg egy H&M-ben vett kötényruhája volt az, aminek levettem a szabásmintáját, aztán beletettem még egy méretes szembehólt az alsó részbe, hogy sokhónapos terhesen is beleférjen. Az eredmény ilyen lett, ni

aztán a sikeren felbuzdulva gyártottam még neki több ugyanilyet is.

A miheztartás végett persze azt is el kell mondani, hogy a Burdák tele vannak ugyan terhesruhákkal (na jó, pontosítsuk, minden évben van legalább egy olyan szám, amiben van vagy tíz ilyen szabásminta), de azok nem másfél méter magas nőkre vannak kitalálva, akik alapjáraton 32-34-es ruhát hordanak, babaváróban pedig továbbra is 32-34-est, épp csak mintha beléjük állt volna ehhez egy ágyúgolyó. Egy nagyon nagy ágyúgolyó. Na de sok beszédnek sok az alja: olyan ez a szabásminta nekünk, mint egy falat kenyér, és mivel a húgomból nemsokára Csicsóné lesz, a sógoromból meg Lear király (teccikérteni, mire gondolok), ideje volt néhány új darabot is legyártani belőle.

Nektek még nem tartottam ugyan részletes tárlatlátogatást a Bűnök Barlangjában, amely részint varrószoba, részint könyvtárszoba, részint pedig kéttagú látogatócsaládok vendéglátására alkalmas hely (van benne egy remek kinyitható futon), de higgyétek el nekem: ha én varrni akarok valamit, a legritkább esetben kényszerülök arra, hogy újabb anyagokat szerezzek be hozzá. A legrégebbi anyagdarab, amit spájzolok, egy apróvirágos babakék selyem, amit ’96-ban turkáltam, és még mindig nem kezdtem vele semmit. (Talán a húszéves jubileumra ideje volna összehozni belőle valamit, hüm.) Úgyhogy ezúttal is csak leültem az anyagokkal teli polcok és dobozok elé, aztán álmodozva összeraktam egy szimpatikus kupacot szimpatikus szín- és anyagkombinációkkal.

Azt csak úgy mellékesen regélném el, hogy a szabásmintát kábé három éve használtam utoljára, de gondosan elraktam egy biztos helyre. A biztos helyekkel általában csak a baj van, a büdös életben nem találok meg semmit, amit biztos helyre tettem, de ezúttal sikerült, pont ott volt, mint ahol gondoltam. A szabásmintáim persze általában papírra készülnek (a sütőpapír-tekercs kiváló erre a célra), de ehhez feláldoztam egy öreg lepedőt, mert tartósabb, de könnyen hajtogatható-tárolható anyagot akartam hozzá használni, nem pedig például dobozkartont. Számítottam rá ugyanis, hogy a húgom még folytatni akarja a gyerekszülést egy ideig, és igazam is lett.

Legalább három darabot akartam varrni, egye fene, egyetlen húgom van, és csak egyszer lesz neki egy harmadik lánya, szóval erisszed. A három klassz szám, Csicsónénak meg pláne roppant találó. Aztán persze ebbe is beleköpött a sors meg az időhiány, összesen egy készült el, viszont odaadtam a húgomnak Minervát, a szabásmintát meg egy kupac anyagot, hadd játsszon el otthon velük, ha további ruhákra van szüksége.

Arra nézve, hogyan készült el végül a zöld ruha, nem érdemes túl sok szót vesztegetni: logikus folyamatot követtem vele, ennyi. (A képek a szokásos minőségben várhatók, és ez a helyzet csak akkor fog javulni, ha majd mindig nappali fényben érek rá varrni, vagy lesz egy kellően bevilágított műtermem egy profi géppel. Szóval sose.)

Mindkét aljarészt rávarrtam a felsőre, csak az elején kellett vigyázni a szembehólra, így ni:

aztán eltisztáztam a varrásokat, és a színéről végigvarrtam egyenes öltéssel az összevarrás vonalától fél centire a felső részt, hogy szépen kifeküdjön.

A vállán és az oldalán összevarrtam az elejét és a hátulját, ezt is eltisztáztam, aztán az aljarészhez használt vékonyabb trikotázsanyagból vágott csíkkal elszegtem a nyakkivágást, hogy pofásabb legyen. A karöltőnél simán csak visszahajtottam a rugalmas anyagot, és cikcakkal elszegtem.

A ruha alját is eltisztáztam, majd visszahajtottam, és elszegtem. (Erről nincs kép, biztos el tudjátok képzelni.)

Szerettem volna Csicsónét rávenni, hogy ennen korpuszán is bemutassa a kész darabot, de úgy rohantak Lear királlyal a szélrózsa minden irányába egyszerre, hogy nem mertem megkérni rá…