Ez volt az idei év Pantone divatszíne, meg ez volt az egyik forduló is az Árnika Műhely Colortrend-játékán, úgyhogy akkor most rettentő trendi leszek és aptudét: az egyik ügyben majdhogynem lekésem az évet, a másikban meg két hónap csúszásban sem vagyok, bagatell.

A marsala és csatolt haverjai színskáláját amúgy már évek óta hordom, és ettől a jó szokásomtól akkor sem fogok eltekinteni, ha már, huss, kiment divatból. (Ne vicceljünk, a Pantone a jövő évre a “rózsakvarc” és “derű” fedőnevű izéket kiáltotta ki az év színeinek. Hívja őket akárhogyan, bébirózsaszín meg bébikék az, nem egyéb. 2016-ban a legtrendibbek a tradicionális babaruhákat kedvelő szülők kéthetes gyermekei lesznek. Erről ennyit.)

A második számú kordszoknyával, a barnával kapcsolatban már megjövendöltem, hogy a) rövidebb lesz, b) nem marad egyszínű. A rövidítés nem nagy kunszt: lemértem, milyen hosszúra óhajtom őkelmét, aztán szép gondosan levágtam az aljából, és cikcakkal elszegtem, hogy kevesebbet szemeteljen nekem. (Nem hagytam ráhagyást a felhajtáshoz, mert a levágott csíkból levágott csíkkal akartam majd elszegni a végén. Majd meglátjátok.)

Igen, jól sejtitek: most jön a szajré előhozatala.

Ittfele nemigen szokott kárbamenni semmi, még az ilyen mikroszkopikus poláranyag-csíkok sem. A már tényleg semmire se használható méretű anyagokat nyírtam fel egyszer, és azóta ismét megszaporodott a rongyoszsák tartalma, úgyhogy majd valószínűleg elmelózom az újabb adaggal is, ha lesz rá érkezésem. A készletben vannak lilák, pirosak, barnák, bordók, narancsok, szépen összevissza. A marsala ugyan alapvetően bordó, és reményeim szerint a végeredmény is leginkább bordóra fog hajazni, de ha nem, akkor is játszottam egy jót.

Úgyhogy megfogtam ezt az irgalmatlan mennyiségű csíkocskát, és elkezdtem felvarrni a szoknya aljára, széles cikcakkal.

Mindehhez betettem egy kellően ostoba karácsonyi filmet, ilyentájt roppant szívesen nézek efféléket dekoratív emberekkel és a szerelem mindent legyőző hatalmával, nix intellektuális kihívás, minden sztori olyan egyszerű, mint a faék. Na ez is olyan volt, szerelem kazalszám, mondvacsinált konfliktusok, adventi sütik meg atipikusan viselkedő macskák, akik állandóan cukik és dorombolósak, és egyszer sem akarják leverni a gazdáikról a glazúrt.

És varrtam, és varrtam, és varrtam, és varrtam, és közben feljött az egyik igazi macska, aki bezzeg nem viselkedett atipikusan, mert undorral megfordult, és elment, és én tovább varrtam, és aztán egyszer csak körbeértem a csíkokkal a szoknyán,

a kaliforniai kisvárosban meg havazni kezdett, és a szerelem hatalma legyőzött mindent, a filmbeli macska meg ismét dorombolt, és odadugta a buksiját a gazdikhoz, akik éppen szerelmesen nézték egymást.

Én pedig fogtam a szoknya aljáról levágott csíkot, a megfelelő szélességűre vágtam, aztán azt is rávarrtam a szoknyára,

majd levonultam a földszintre, megnézni, mit csinálnak a mi macskáink. Éppen aludt mind a kettő, úgyhogy csak megnéztek maguknak fél szemmel, aztán aludtak tovább.

A szoknyát holnap felveszem, aztán meglátjuk, mennyire tetszik magamon. Ha egyáltalán nem, akkor várom azt a bátor jelentkezőt, aki hozzávetőleg 42-es méretű holmikat hord, és nem ijed meg egy szivárványcsíkos mini lámpaernyőtől.