Ó, édes otthon. Többnapos távollétek után általában a muszikák a kanapémon meg más kényelmetes helyeken hevergélve várják, míg hozzájuk járulok, majd megvető és unott tekinteteket vetnek rám, “na, te is hazajöttél”. Ezúttal viszont meglepetésemre mind a kettő odaszaladt hozzám, hogy szimpátiájáról biztosítson, majd rámutasson arra, hogy a tálkája üres, némi rágicsálás után pedig azonnal felültek mellém, amint én kicsit lerogytam a kanapéra, hogy fésülgessem őket. Mindaddig nem is értettem, mitől váltam ilyen szimpatikussá, amíg nem kezdett érdekelni, hogy vajon honnan jönnek azok a tompa zajok, amelyekről én kezdetben azt hittem, hogy valahonnét kívülről származnak, de így fésülgetés közben egyre gyanúsabbá vált, hogy az emeletről érkeznek. Nos, valóban, apósom éppen a vendégszobában állt az ablakban, és fejcsóválva zörömpölt vele, a zsanérok nincsenek egy síkban, a szigeteléshez omega alakú gumiizére lenne szükség, és az ablakot nem lehet rendesen bezárni. Ezt meg is mutatta nekem ötször egymás után, ha első demonstrációra nem hittem volna el neki. Mindez sok mindent megmagyarázott. Például azt is, miért volt a földszinti ablakpárkányokról minden csetresz tök másutt, mint ahol hagytam, miért vannak bezárva mindazok az emeleti ajtók, amelyek nyitva voltak, miért találtak ennyire szimpatikusnak a ciculik, és vajon mit keres az emeleti folyosón egy bazi nagy macskahányás. Járhattunk volna persze rosszabbul is, két héttel ezelőtt még roppant elszántan le akarta szerelni a bejárati ajtót a helyéről, hogy a zárat megjavítsa rajta. Azt akkor igen határozottan leállítottuk, de sajnos nyilvánvaló volt, hogy ha mi elhagyjuk a terepet, valami mindenképpen történni fog a lakással. Én ilyen esetekben mindig megpróbálok koncentráltan kedvesnek és hálásnak tűnni, mert nyilván annak sem könnyű, aki rengeteg fölös idővel rendelkezik, kizárólag mekkmesterkedéssel tudja lefoglalni magát, és van némi többé-kevésbé kezeletlen depressziója. Végül azonban, miután végighallgattam minden ablak történetét, eléggé udvariasan, de hajthatatlanul kidobtam a lakásból apósomat. Gatyába akartam rázni magamat és kicsikét a lakást is, fürdés meg nyafogóruha meg további macskafésülgetés, a csurig telt cicabudikról meg az emeleten száradozó macskahányásról nem is beszélve.
Ma reggelre már megetettem a kovászt és a mosógépet, a macskákat is, többször, emellett meg leveleztem a szakdolgozóimmal (az egyik dolgozatrészlet, amit átküldtek nekem, egészen rettenetes volt – ha nem kapja össze magát a csaj, nem hagyom leadni), kitaláltam a jövő heti előadásom címét és nagyrészt a tartalmát is, összesen kétmaréknyi szőrt fésültem ki négylábú családtagjaimból, és tartottam egy tárlatlátogatást a Bűnök Barlangjában. Van nekem egy olyan, eddig még nem nagyon emlegetett alapelvem, hogy a lakásban összesen annyi anyag lehet, amennyi a Bűnök Barlangja polcain elfér, márpedig a múlt heti esztergomi kirándulásaim egyikén vettem három méternyi igen szép mustársárga polárt, és annak már nincs helye. Arra persze még nincs garancia, hogy pontosan mit fogok varrás által felszámolni a kukutyin több köbméternyi anyagából, de valamit biztosan. Talán több valamit is.
Ó, az a rengeteg választási lehetőség, a lakásnak varrjak valamit vagy magamnak, esetleg valaki teljesen másnak, ujjé, móka és kacagás és kreativitás, és még egy kétkilós Bruegel könyvem is van a Kunsthistorische kiállításáról, tele csámcsognivaló részletekkel az összes olyan festményről, amit már harminc éve ismerek, de most láttam először élőben, csodálatos. Vakációm van, vakációm van, mondogatom magamnak, és ugyan nem hiszem el egészen, de azért dolgozom rajta. Most viszont levonulok a piacra, mert szombaton nem voltunk, és holnap meleg kajával akarom várni a Repülő Kutatót, ahhoz viszont alapanyagokra van szükségem. Rend a lelke mindennek.
