A tavalyi firenzei adventi szajrét igen bölcsen egyetlen helyre suvasztottam be ahelyett, hogy szétszórtam volna különböző tárhelyekre, úgyhogy amikor nekifutottam a munkahelyem dekkolásának, kinyitottam a Bőröndöt.
A kábé harmada annak, amit a képen láttok, még itthon van, úgyhogy akár neki is gyürkőzhetek. Hetnék. Hetni fogok. Valamikor.
Meg persze azóta is szereztem/csináltam még további izéket, de azokat ráér bemutatnom akkor, amikor bevetésre kerülnek.
Van a munkázó helyemen egy klub/büfé/ücsörgő, ma annak estem neki. Ezzel kezdtem (a zöld tálak mindközönséges papírtányérok, csak lefújtam őket zöld akrilsprével):
És ez lett a vége:
Na, mutatok még képeket.
Egyedül a koszorút nem én hoztam, de abba sunyin beleapplikáltam egy pipit. Koszorút az ajtóra vittem, de azt majd máskor…
Mint írtam még szerdán, vettem a piacon ruhát is. Kettőt!
Innentől valószínűleg orrvérzésig ezekben nyomom, készüljetek fel.
Ahhoz képest, hogy ez eredetileg (és nagyrészt még mindig) őtözködős- és nyafogóblog, igen soványka volt eddig az idei termés. A komplett alsó sort (cipők és táska) az internetekbe’ vásároltam, másként még soványkább termést tudnék bemutatni.
Az az igazság, feleim, hogy már turkálóba se nagyon jutok el, mert hiába a buszmegálló mellett lakik a Háda (jelenleg az egyetlen turkáló a körzetemben Esztergom városában – biztos van még, de azok kívül esnek az én járóföldemen), mostanság már oda betérni sincs időm.
No de azért vettem egy puha ingkabátot meg egy puha óriáspulcsit meg egy szintén puha óriás sálat, ami 40%-ban kasmír, és bár a képen nem látható, fák vannak belezsákárdolva mintaként. Asszem, nincs abban semmi meglepő, hogy minél puhább ruhaneműket szerzek be ehhez az én (höhö) kemény életemhez.
Ja, itt egy közeli is a zsákárdolt fákról:
Végre van egy olyan napom, amikor nem kell mennem éppen sehová, és egyedül etethetem a mosógépet. A RK éppen Békéscsabán van, de lesz ez még így se, a jövő hetet valószínűleg válogatott holmicskái mosásával fogja tölteni, mielőtt három és fél hónapra távozik Ámerikába, úgyhogy ki fogom használni a lehetőséget, ki én. És takarítani is fogok.
Ezeket valószínűleg nem ebben a barbipink virágos hacukában fogom abszolválni, mert nem rugis az anyaga és nincs zsebe (zenegépecke! telefon!), de muszáj volt felvennem, mert már két hete turkáltam Erdőbényén, és a kedves olvasók némi kétkedéssel fogadták, hogy ezt, én, itt és most.
Elmondanám, hogy én ezt fel se próbáltam, csak ránéztem, és azt mondtam, jó lesz. Az lett.
Csak a dokumentáció kedvéért azt is elmondanám, hogy most vagyok 77,5 kiló. Azért akarom dokumentálni, mert a következő néhány hónap valami iszonyú lesz, és kíváncsi vagyok, stressz-zabálni vagy stressz-fogyni fogok-e tőle. Ugyan már nekiláttam számos működőképes stratégiát gyártani ahhoz, hogy viszonylag rendszeresen és egészségesen étkezzek az őszi félévben, amikor a szélrózsa minden irányába rohanok majd összevissza, esténként pedig nem lesz aki elém pakoljon egy tányér meleg ételt, de ez további erőfeszítéseket igényel.
Egyelőre rendeltem magamnak az internetekbe egy ételtermoszt, szorgosan fagyasztgatok házi gyozákat és wontonokat, valamint kölcsönkértem anyósomtól az airfryert, de még lesz ezzel nekem dolgom, ha nem akarok valahol holtan lefordulni egy katedráról.
Nyilván ezúttal is bementem a turkálóba, be én.
Gondoltam, ez most esetleg jobban fog érdekelni titeket, nyájas olvasók, mint a párnahuzatok (bár nyilván azt sem ússzátok meg).
Mint az eddigiek alapján rájöhettetek, amikor én turkálóba megyek, csak mérsékelten szokott érdekelni, mekkora a mérete annak a cuccnak, amit megszerzek, mert nagyból kisebbet meglehetősen könnyen lehet gyártani, kicsiből nagyobbat valamelyest nehezebben, de az sem reménytelen. A konfekcióipar amúgy sem molett homokórákra van optimalizálva, az mindig bónusz, ha valami olyat sikerül kiturkálnom, ami átalakítás nélkül is oké, és nem úgy nézek ki benne, mint egy zokniba töltött disznósajt.
Nincs hát abban semmi meglepő, hogy ha valaminek megtetszik a színe-mintája meg az alapvető szabása, akkor viszem, még ha az egy 50-es méretű kezeslábas is. Mert én bátor vagyok és dicső, ja.
Na persze amikor felveszem azt az ötvenes méretű kezeslábast, kellőképpen röhejes is.
Lövésem sincs, miért gondolja azt a konfekcióipar, hogy ha valaki ötvenes ruhákat hord, az automatikusan azt is jelenti, hogy olyan hosszú karja van, mint egy orángutánnak.
Hát ez így nyilván nem maradhatott. Nyissz.
Az már ezen a ponton magától értetődő volt, hogy az ujjakat visszahajtom háromnegyedesre, aztán begumizom. Meg az is, hogy a nyakkivágást muszáj decensebbre szabnom, mert másként állandóan azt kell igazgatnom, hogy ne fittyenjen ki belőle a melltartó pántja. Az engem általában átkozott módon zavar.
Az ujjakat felhajtottam, begumiztam (erről nincs kép, el tudjátok képzelni), majd a levágott ujjarészből levágtam egy hét centi széles csíkot, félbehajtottam, és összevarrtam.
Ez került bele a nyakkivágásba afféle betét formájában,
és ennek a szélébe is bevarrtam egy gumit, biztos, ami biztos. A végén így festett az egész (a visszájáról mutatom):
És az eredmény ez lett, ni:
Mint rájöttem, a derékrésznél elég az is, ha kicsit szorosabbra húzom a megkötőt, és nem hátul kötöm össze, hanem elöl. Nyilván nem ez lesz az a ruhadarab, ami a nyár hátralévő részében le sem esik rólam, egyébként is a kezeslábasokat szeretem otthonom meghitt magányában hordani, mert ezekben pisilni mindig kihívás, és én tipikusan az a törpe vízmű vagyok, akinek azonnal kell, de itthon, és a maihoz hasonlóan nem túl forró napokon kiváló lesz.
… go turkáling,
then buy something bazinagy és fodros.
Turkáltam egy hajsálat is, az alábbi képen a baloldali az.
A másik kettő amiatt van, mert when in Esztergom… a többit pedig tudjátok. Múlt héten beugrottam a Hádába, amíg buszra vártam az órám után, és a két hajsálon kívül vettem egy len-viszkóz keverék nyárificergőt (ez még nincs kimosva, összevárom a meleg színű ruhákat),
valamint ezt a zöld izét, ami még mosás után is úgy fest, mint amit megrágott és kiköpött valami,
de én tudom jól, hogy a lelket is ki fogom hordani belőle nyáron, és ezt azért tudom, mert ugyanebből a modellből már van nekem egy szürke, és abból rendesen ki van már hordva a lélek.
Turkáltam egy pár
Ez olyan hármas együttállás, hogy ilyet még nem kefélt az univerzum, amióta ez a blog megvanik benne.
A képen látható mértékben elhasznált darabról van szó (gy. k. a talpa sincs megkopva egy mákszemet sem),
a márkája Skechers, a memóriahabos bélésű sorozatukból van,
az ára pedig 4130 HUF volt.
Mit mondhatnék, egészségemre.
Most már kifejezetten gyanúsnak találom, hogy a) idén úgy ragadnak rám a fura anyagú és szabású fekete ruhák, mint papírra a légy (vagy fordítva), b) a Humana People-ban sportot űznek abból, hogy ha bemegyek, ne jöjjek ki üres kézzel.
A múlt héten mikor betévedtem, éppen nem volt semmilyen akció, amíg nem kezdtem vacillálni azon, kell-e nekem még hülye anyagú és szabású fekete ruha, és ha igen, melyiket vegyem meg a két jelöltből. Na ekkor mondták be, hogy happy hour kezdődik, innentől fél órán át minden holmi 30% engedménnyel kapható.
Hát jó. Ki vagyok én, hogy félreugorjak ilyen merényletek elől. Oscar Wilde is azt mondta, hogy mindennek ellen tud állni, kivéve a kísértést, és ő konkrétan a szomszéd házban volt vendég annak idején, úgyhogy cselekedtem.
Megvettem mind a kettőt, höhö.
A múlt héten is benéztem egy dúlifúli pillanatomban a turkálóba, ahol aznap éppen minden holmi két euróba került. Mit mondhatnék, sorry, not sorry. Az egy olyan péntek volt, na.
A csipkeszélű sálról (utolsó előtti kép) abszolúte reménytelen jó fotót lőni, de a címkéje kissé a “hűha” kategória. Mármint ha igazat mond. Azt viszont kifejezetten röhejesnek találom, hogy szinte minden, amit itt turkáltam magamnak, szürke/fekete/kék, vagy pedig olyannyira nem-szezonális, hogy valószínűleg úgyse tudom felvenni áprilmájusig.
Eljő majd az is, csuhajja.
Oh dear, here we go again. Miután végigcsámpáztam a fél Oltrarnón (a Ponte Amerigo Vespucci, a Porta Romana és a Ponte Vecchio közti területet tessék vizualizálni, azon vonultam én széles, derűs cikcakkokban), átmentem az Arno fölött a Ponte Trinitán, aztán a Piazza Adua felé menet úgy gondoltam, benézek a Humana People nevű turkálóba, haddlám, nincs-e éppen valami csábító akciójuk.
Volt.
Úgyhogy vettem magamnak egy ruhát (most éppen nincs igazán szezonja neki, de nem tudtam otthagyni, na),
egy böhöm nagy kabátot, ami puha és loncsos,
valamint egy másik kabátot, amivel végre felvételemet nyerhetem az olasz nők közé, merthogy mindenki ilyet hord. (Általában feketében, de engedtessék meg nekem, hogy ezt ne tegyem.)
Mindezek után vettem egy pöttyös ruhát is, ami inkább tunika vagy még inkább pizsifelső, és olyan száz százalék poliészter plüss anyaga van, hogy vuhh, és már végig is ég.
Majd meglátjátok, milyen szépen fogom rétegezni összevissza, nélküle üres lesz a Place Pigalle (upsz, téves város/ország, na sebaj.)
Az extra hülyeség még csak most gyön. Ennek a ruhának itt a fotón a háta látszik, nem az eleje, de az eleje sima, a háta meg ilyen masnis. Az agyrágóbogarak mondták, hogy vegyem meg.
Az agyrágóbogarak ezután vérszemet kaptak, és azt akarták, hogy ezt is vegyem meg. Ugyan ki vagyok én, hogy ellenálljak az agyrágó bogaraimnak, akik punk Frida Kahlónak akarnak látni engem.
Hát így esett, hogy már megint itt vagyok egy csomó nekem-új ruhadarabbal, és nagy hányaduk olyan praktikus, mint egy… mint egy… hát most nem találok igazán jól hasonlatot, de képzeljetek el valami igen mérsékelten praktikust, oké?
Az egyetlen praktikus ezeknek az izéknek az ára volt, ami eredetileg így festett volna,
és ebben az esetben nyilván nem is hurcolok haza ennyi rongyot, de a Humana People-nél pontosan ismerik az emberi pszichét, mégpedig annak különösképpen év végi és karácsony utáni állapotát, úgyhogy minden egységesen 5 eurót kóstált náluk.
Hamu fejemre. Megyek vacsorázni.
Ha már annyit emlegettem a teákat, igazán megérdemeltek valami stílusos(abb) lakhelyet az eredetinél. Ezek drágicáim ugyanis ebben ültek már hetek óta, ami igazán megalázó:
Oké, én még sose voltam tea, de ha az lennék, nem szívesen laknék kiürült macsakeledeles dobozban. No de mire való az egyeurós bolt, no mire? Én tényleg roppant lelkesedéssel viszonyulok az efféle boltokhoz, mert ugyan rengeteg ócska lófüttyöt is kapni ott, de bizony a háztartásomba jelenleg többé-kevésbé szükséges apró himmihummikat szinte kizárólag ott szerzem be. Itt Firenzében ezek tényleg egyeurós (pardon, 99 centes) boltok, tehát nincs olyan cucc, amiről a kasszánál derülne ki, valójában mégse annyi. Legfeljebb olyan trükkökre vetemednek, hogy valamiből csak a teljes készletet viheted (tízdarabos betlehem, például – azt nem vettem meg), vagy egy adott termék csak bizonyos összeg levásárlása után vehető meg 99 centért, mint például ez a bazi nagy metálpiros sütitál, amin most éppen mandarinok éregetnek, és amihez legalább tíz akármivel kellett kasszához vonulni a kosárkádban.
Mondhatni, puszta véletlen volt, hogy úgyis volt nálam tizenizé akármi, mert metálpiros sütitálakat érintő rendkívüli akkciókról én nem is tudtam a kasszához vonulás előtt, de azonnal lecsaptam rá, mint tyúk a meleg takonyra (hm, ez a vicc most kissé közelebb csapott be a szokásosnál, hol is van az a zsebkendő). A Saturban, ami egy lakberendezési bolt, és ott vettem egy készlet részeként a mócártkuglikat tartalmazó hópehelymintás mélytányért (meg Matildát is), szintén igenigen jutányos árak vannak, de ott ugyanez a tángyér a triplájába fáj. (Préda nőszemély vagyok ugyan, de prédáskodás előtt azért én általában megkutatom a piacot.)
Hopp, térjünk vissza teákhoz, mielőtt teljesen elkavargok a takony tengerén evezgetve kis ladikomban. Nekik ugyanis ezeket vettem:
A tollat otthonról hoztam magammal, de az üvegtartályok meg az öntapadós cetlik a Tutto 99 Centből jöttek velem haza. Tegnap gondosan kimostam az üvegcséket, ma reggel pedig pont tíz percembe került, hogy ezt összehozzam:
Na azért.
Jellemző, de még mennyire jellemző: árucsere előtt éppen egységesen minden négy euróba kerül a firenzei turkálóban, én meg a rengeteg eszemmel a következőket válogatom össze: egy cicás piros pizsifelsőt (ezt már láttátok), egy baltával ácsolt házivarrott szoknyát extrán elkefélt derékpánttal,
egy puha-formátlan-hosszú szürke pulcsit,
meg egy Charles Vögele öregasszonykabátot.
Ez ugyan a férfiholmik között volt, de azt mondtam, ne vicceljetek velem, nyuszik, én ezt már ismerem, minden mámi ilyet kap fel Tafelspitz-ober-Donauban, amikor kiviszi reggel pisikélni Prinzessin von Blaufusekli nevű mopszát.
A RK is kapott egy úgyszintén négyeurós pulóvert a férfiúi részlegről, amiről persze kiderült, hogy 80% gyapjú és Aigle márkájú. (Ez annyit tesz, hogy még az árleszállítás előtti 23 eurós ár is egészen jutányos lett volna.) Nem igazán cserébe, hanem csak úgy hirtelen ötletből, de roppant kedvesen vett nekem a szombati csámborgások alatt egy pár cipőt.
Ez nem igazi Clarks, hanem egy Sabatini nevű cég koppintása, de ugyanolyan sivatagi bakancs, még a bokicáját is éppúgy töri az embernek, mint az eredeti az első néhány hordáskor.
Indiánnak viszont lenni tapasztalat. Meg sok ragtapasz a nesszeszerében. Sálálá.
Én már előadtam itt néhányszor az “őtözködős bloggerek szégyene, aki vagyok” című áriát, de ezúttal még a szokásosnál is extrább a helyzet, ugyanis ma reggel hétkor, amikor úgy gondoltam, akár pizsiben és fésületlenül is átvihetem a fészerbe a mosnivalómat, mert úgyse lát senki, na szóval ebben a percben jött velem szembe a bambuszliget irányából a kertész.
Kéretik megcsodálni a kedden turkált kockás-cicás piros pizsifelsőmet, amihez természetesen nem járt pizsialj, de amúgy is itt volt velem a 2020 őszén Esztergomban turkált csíkos pizsigatyám. Egy pfenomén vagyok, nem vitás.
Miután minden előzetes terv nélkül megtámadtam a böhöm nagy Santa Maria Novellát, szerdán úgy gondoltam, most pont az ellenkezőjét csinálom: tervvel készülök és valami kicsike templomhoz.
El is olvastam mindent a Sant’ Ambrogio templomról, incl. mind a két alkalom, amikor megtörténe benne az eucharisztia csodája, valamint hogy nagyjából minden oltárkép-festményük ugyanazt az utat járta be: megrendelték, felrakták, csodálták, aztán jött valaki, aki elvitte egy nagyobb-menőbb templomba, végül pedig mindegyik az Uffiziben kötött ki. Még azt is megnéztem, van-e bármi információ nyitvatartásról (minden nap 10:00-22:00 között), vagy belépőjegyről (nem volt).
Egyetlen dolgot nem mondott el nekem az internet, ezt:
Látjátok az ajtón azokat a papirosokat? Na, azok azt mondják, hogy bocsi, hívek, éppen restaurálunk bent valamit, a reggel 9-es miséket a Santa Crocéban keressétek, valamikor decemberben újra nyitunk, köszipuszi.
Már megint úgy éreztem magam, mint valamikor a kétezres évek elején a Corona nevű vonaton, ahol a kalóz kioktatott minket, hogy az nem úgy van ám, hogy megnézzük az információkat az interneten, hanem el kell menni az ádzsenciába, ott majd megmondják. Úgyhogy (váratlan fordulat) elmentem a bolhapiacra.
Nem vettem semmit, nyugi. De azért lőttem nektek képeket.
Venni, a rendes piacon vettem valamit. Fonalat. Ebből a sokféléből ezt a három kicsi motringot.
Igen, nem kell emlékeztetnetek, úgy jöttem el hazulról, hogy nem veszek fonalat. Végül is, majdnem egy hónapig sikerült is betartanom…
Igen, tudom, itt vagyok Firenzében, dugjam már be a pofám valami múzeumba vagy képtárba is. Nyugi, meglesz. Azt viszont ne felejtsük el (én legalábbis nem felejtem el), hogy erre a blogra elég nagy mértékben a fotók miatt járnak a népek. A statisztika legalábbis azt állítja.
Na mármost ami a képtárakban található, azoknak a műveknek a fotóit extra minőségben megkapni mindenféle albumokban, ránagyítva, magyarázattal, háttéranyagokkal, satöbbi. Vannak róluk ismeretterjesztő filmek meg honlapok meg minden az anyámkínja, így hát valószínűleg senkinek nincs szüksége arra, hogy például a Primavera kellően homályos fotójával éppen én örvendeztessem meg, ráadásul az Uffizi előtt várakozó sűrű, tömött sorokból ítélve leginkább egy olyan fotóval, ami a kép valamelyik fenti sarkáról készült, mert hogy egymást fogják leverni a népek előtte, az hótziher.
Ezzel szemben mi az, amiről nem fogtok venni vagy könyvtárikölcsönözni sehol semmilyen albumot, nekem viszont éppen van rá lehetőségem, hogy kószálás közben rájuk találjak, és megoszthassam veletek? Bizony, az az urbánus népművészet, aminek vannak ugyan ismert alkotói is (pl. Banksy), de nagyrészt csak úgy terem a falakon, mint a penész. Éppen ezért érdekes nekem, mert éppúgy az itt-és-mostról szól, mint az én jelenlegi nyaralásom vagy őszölésem vagy minekhíjuk.
Az alábbiakban a kószálásom közben talált példányokról van egy kiske galéria, és jól felismerhető, hogy vannak olyan alkotók is, akiknek több műve szerepel benne, de nem tudom róluk, kik ők, és ettől valamiért még izgalmasabb az egész.
Aki biztosan beazonosítható, az egy Blub művésznevű valaki, aki ismert popkulturális figurák képeit és klasszikus festményeket alakít át úgy, hogy a szereplőkre úszószemüveget rak, az alábbi kettő például az ő munkája. Klimt A csókjának kinagyított részletét már megpróbálta lekaparni valaki, de azért még beazonosítható, Albus Dumbledore még egészben van, de ki tudja, mire legközelebb errefelé járok, ugyanilyen állapotban találom-e.
A képek pontos helyét meg nem tudnám mondani még akkor se, ha vallatnak, mert csak csámborogtam, oszt lőttem egy fotót, amikor szembejött valami. Annyi biztos, hogy nagyobb részüket az Arno túlpartján fotóztam, az bizonyos szempontból még érdekesebb, mint az innenső, kicsit szedett-vedettebb és kevésbé turistacsalogató. Gondolom, nincs abban semmi meglepi, hogy emiatt nekem talán még inkább tetszik…
Sohase mondd, hogy sohase. Nekem nem állt szándékomban újabb táskát szerezni, nem, nem. Pláne itt nem. Ma viszont mégis ez történt.
Azt nem merném megkockáztatni két hét után, hogy Firenzében nincsenek turkálószerű turkálók. Firenze nagy, én kicsi vagyok, és ugyan mostanáig már jártam három turkálóban (ebből kettőben csak a mai nap folyamán), de az a fajta ölég olcsó lánc, mint nálunk otthon pl. a Háda vagy a Cream, szerintem itt nincs, max. az számíthat annak, ahonnan ez a táska származik, de annak is kevés üzlete van. Lehetne mondani, hogy a körök, amiket rovok, se kedveznek annak, hogy a történelmi belvárosban belefuthassak effélékbe, de hát már két egyeurós boltba is sikerült belefutnom, pedig azokat tényleg nem kerestem. (Erről majd később. Tudjátok, hogy nem bírtam ellenállni!)
Mindenesetre az első, szinteszinte turkálószerű turkáló, amihez ma szerencsém volt, és ahonnan elhoztam ezt a táskát, a Via Faenzán van. Én nem azért mentem arra, hogy turkálót keressek, hanem mert a Via Faenza elég jó útvonal a menekülésre valamilyen eltervezett irányba. (Majd erről is beszélni fogok, nyilván. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy Firenze továbbra is nagyon sűrű, és már látom, nekem tényleg szükségem van hozzá ennyi időre, amennyit itt töltök.) A Faenzáról amúgy már tudtam előre, hogy van ott egy turkáló, oppardon, vintage shop, a Desii Vintage. Na arról elég rosszakat (is) olvastam, állítólag ott olyanok, mint a pokróc, pláne a távolkeleti turistákkal, és valaki vett már náluk hamis Guccit!, ami igazán skandalum. Én mindenesetre nem csináltam a dologból nagy kázust, simán besétáltam, oszt a köszönést leszámítva éppúgy leszartam a személyzetet, mint ők engem. Körbevonultam, megnéztem pár árucímkét, aztán pont olyan facile e disinvolta kijöttem, mint ahogy bementem, és nem különösebben zavartattam magam attól se, hogy egyetlen használt Hermès nyakkendő árából ki lehetett volna engem ruházni aktuális állapotomban, de cakumpakk, tetőtől talpig. (A nyakkendő ötven euróba fájt. Rajtam a legdrágább holmi a nyolc éve vaterázott Clarks cipőm volt, 7000 forint.) Mindenesetre ha talán véletlenül vágyna valamelyikőtök egy használt Prada táskára 850 euróért, húzzon bele, mert addig esetleg besétál egy olyan valaki Szöulból, aki nem olvasta a boltról a véleményeket, oszt lecsap rá.
Mindezek után igazán üdítő élmény volt egy pöttyel később belebotlani a Humana People Store-ba, ami egy lánc része, és meglehetősen barátságos összegekért árul olyan holmikat, amiket egy magyar turkálóban is találni, főként fast fashion márkák néhány éves darabjait meg olyan noname cuccokat, amikre már csak azért sem buknak a távolkeleti turisták, mert náluk állítják elő az összest. A táska például, amit én ma megvettem, valamilyen könnyed léptű kínai műállat bőréből készült, és ugyan hímeztem-hámoztam egy ideig azon, megér-e nekem 22 eurót, de végül úgy döntöttem, igen.
Ezért.
Hátizsákot nem hoztam magammal, leginkább azért, mert az összes hátizsákom jellemzően úgy fest, mint amire rá lenne stemplizve, hogy “hátizsákot hoztam magammal, mert hurcolnom kell dógokat“, és ami esetleg mégse, az vászonból van. Ez a firenzei időjárás tekintetében nem a legjobb döntés. (Jaja, utána néztem indulás előtt, ezek a legesősebb hónapok. Ez az utána nézés persze nem segített makulányit sem abban, hogy felkészítsen a napi tizenöt időjárás-változásra, de legalább nem hoztam magammal vászon hátizsákot.)
Akkor már volt nálam egy cekker, benne dógokkal. Például volt benne (más izék mellett) a szintén a Via Faenzán található Carrefour Expressből egy liter tej. Mivel erősen a menekülés irányába kacsingattam, nem strapáltam magam azzal, hogy átpakoljak a táskába, hanem a Piazza Adua felé vettem az irányt, ahol lesz majd nekem busz hazafelébe. Lokalizáltam a buszmegállót, aztán eltalpaltam a Conad City irányába, mert tudtam, hogy egy köpésnyire találok egyet. A Conad egy szupermarket-lánc, és nekem addig kellett bótba mennem, amíg volt a közelben egy, mert azt garantáltan tudtam, hogy hazaérkezés után elzuhanok, holnap pedig vagy lesz bót, vagy nem. A Coop ugyan azt állította az internetekbe, hogy holnap délelőtt nyitva tart, de én nem kockáztattam. Itt a busz is olyan, hogy megnézed a menetrendet az internetekbe, de azért jobban teszed, ha odamész a megállóba, aztán reménykedsz. Úgyhogy kijöttem egy újabb cekkerrel (hála néked Rossmann a tartós-hordozható cekkerekért, kettő is volt nálam a kicsi táskámban), aztán felzuhantam a buszra, és lezuhantam róla a végállomáson.
Hát kérem ott a végállomáson volt, hogy végre leültem egy padra, és pakolni kezdtem, mint Bogdán az üres boltban, mert azt már láttam, hogy az erdő széléig nem tart ki nekem az enerzsia a két cekkerrel, és valószínűleg félúton leülök ríni egyet a patakparton. Akkor már öt órája zabáltam Firenzét, ő is engem, és ez alatt az idő alatt csak a busz volt olyan hely, ahol ültem a seggemen, na meg a Via delle Termén egy éppen bezárt bolt lépcsője, amikor muszáj volt elővennem a térképem, mert ez az a város, ahol én továbbra is tizenöt másodperc alatt képes vagyok eltévedni.
Átpakoltam újonnan turkált táska/hátizsákomba mindent, amit csak lehetett, ott maradtam egyetlen pillekönnyű szatyorral, amiben csak két 99 centes kutyapóráz és három szintén 99 centes törlőruha volt (majd meglátjátok, nekem Terveim vannak, és az Úr óvjon meg ettől mindannyiunkat), egy zacskó salátakeverék, meg egy 40 dekás zacskó csipsz (ennek nem tudok ellenállni, na), és aztán fellódítottam a hátamra az új szerzeményt.
Aaah, az az öröm, az az élvezet. Mondhatnám, hogy ilyenről írtak anno szonetteket, de nem mondom, mert a szonett azokban az időkben, amikben most én térdig gázolok két eltévedés között, kizárólag a reménytelen szerelem témájára fenntartott műfaj volt.
Ennyi minden fért bele, mellesleg, és még nem volt teljesen tele, de aszontam, nem kockáztatok.
A macska csak bónusz, az mindenhová odamegy, ahol történik éppen valami.
Na hát így esett, hogy vettem magamnak egy táskát, ami természetesen úgy kilóg jelenleg az utazáshoz összeállított, gondosan színkombinált és aszeszorizált ruhatáramból, mint kinőtt tornacipőből a nagylábujj, de ezt megoldom. Meg szoktam.
A tegnapi nap élményei között az a móka-kacagás sem volt utolsó, hogy újabb bizonyítékokat kaptam arra, én tényleg teljesen reménytelen vagyok tájékozódásügyileg. Bizony voltak olyan pillanatok, amikor eszembe jutott, hogy ha most felhívna engem véletlenül a Repülő Kutató, hol vagyok, magabiztosan azt mondanám, hogy Firenzében, és azt is hozzátenném amolyan ötévesek módjára önérzetes hangon, hogy nem vesztem el, mert pontosan tudom, hogy Firenzében vagyok. Ennél bővebbet ne kérdezzen, bár szívesen leolvasom neki a legközelebbi sarkon az utcaneveket.
Ezen már menet közben is vihogtam kicsit, most is azt teszem. Én nem vagyok egy világjáró egérke, de azért lenni nekem abban tapasztalat, hogy egy városközpont előbb-utóbb elfogy valamelyik irányból (folyó vagy vasút, ezek elég biztos támpontok), esetleg lesz valami üvöltően felismerhető tereptárgy benne. Különben is van nekem térkép, amit ugyan csak mérsékelt hatásfokkal tudok használni, de akkor is, na.
Ennek a hendikepnek vannak bizonyos előnyei, ha éppen a) marha sok időd van lődörögni (jelen!), b) Firenzében vagy. A tegnapi nap folyamán ugyanis többek között az alábbiakat sikerült megtalálnom úgy, hogy véletlenül sem kerestem, csak szembejöttek: a nagy vásárcsarnok (Mercato Centrale), Andrea del Sarto szülőháza, egy Tutto 99 Cent (igen, ez éppen az, aminek hangzik, egyeurós bolt), valamint a Melrose Vintage.
Istenbizony nem kerestem. Ha kerestem volna, valószínűleg nem találom meg, különben sem emlékeztem már arra, hogy melyik utcán van, még korábban olvastam róla itt, és már ebből megállapítottam, hogy ez nem az én bukszámnak van kitalálva. Most is csak a portál állított meg a maga bohókás szedett-vedettségével, de ha már ott voltam, bementem.
A blog szerzőjének piszkosul igaza volt a high end árakkal kapcsolatban, de azzal is, hogy érdemes bemenni tátani a szádat. Nem a ruhákra, nekem legalábbis nem ordított bele a pufámba semmi, hogy “vigyél haza!”. Első benyomásra azt mondanám, leginkább vintage Levi’s farmerekben, bőrdzsekikben és valami érthetetlen okból kimonókban erősek, nekem meg nem kellett egyik se. Én általában ruhákat keresek, abból is tarkát, hosszút és bohémet, azok között viszont nem volt itt egy se olyan, amire azt mondtam volna, gyere haza a mamához. Van az a trükk, hogy turkálóban végigsimogatod tenyérrel a vállfán lógó holmik élét, és ami olyan puha, mint a vaj, na az tényleg igazi minőség – ki is szúrtam ezzel egy szürke Max Mara kabátot, de annak is csak azért néztem meg a címkéjét, hogy referálhassak arról, 350 eurót kértek érte. Minden szívfájdalom nélkül hagytam volna ott akkor is, ha harmincötbe kerül.
Mivel fel vannak készülve zakkant turistákra (amikor ott voltam, egy amerikai apuka éppen nagy élvezettel válogatott a baseball-kártyák között, miközben a felesége cowboy-csizmákat próbálgatott, a kislányuk meg folyton azt kérdezgette, mikor megyünk már), szemük se rebbent, amikor megkérdeztem, fotózhatok-e. Úgyhogy, tessék, galéria. Ruhák nemigen vannak rajta, azokat nem találtam annyira érdekesnek, mint a sok csetreszt.
A lenti nagyképen azokban a kockás fedelű befőttesüvegekben gombok vannak. Azok még tán érdekeltek is volna, ha nem ötven cent darabja, de be kell vallanom, ehhez én sóher vagyok. Attól még lehet, hogy visszamegyünk a RK-val, ő ugyanis azon a képen a nyakkendőket nézegette azzal, hogy hmm, nem is rosszak.
Nos, most már legalább tudom, hol találom a boltot.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 