Az önsegélyző könyvek és nőimagazin-cikkek egyik fő sulykolnivalója, hogy tekints magadra úgy, mint olyanra, akinek sikerülni fog. Mondom, SIKERÜLNI FOG!!!
Ennélfogva tekintsük úgy, hogy a mai napom eddigelé csupa siker. Felkeltem! Tisztálkodtam! Felöltöztem! Sikerült az utolsó pillanatban elkerülnöm, hogy a hűsítő lábbalzsammal mossak arcot! Megetettem a macskákat! Csináltam fotót! Mindjárt kimegyek az ajtón! Dolgozóba megyek! Dolgozni fogok!
A mait belevéve összesen négy napig tart még a szorgalmi időszak, addig kell mindenképpen helytállnom a vártán. Oké, utána jönnek a vizsgák, már a jövő héten, mert én jó fej vagyok, és azokra is gondolok, akik még karácsony előtt le akarják tudni a vizsgáikat. A jelentkezettek számából ítélve a legtöbben le akarják. Mindenesetre ezek írásbeli vizsgák, úgyhogy akkor már az is elég, ha nyafogóruhában kornyadok a katedránál, amíg ők körmölnek.
Szóval, még egyszer: még négy nap! Sikerülni fog! SIKERÜLNI FOG!
Ma tartom az ezévi Diwalit, ami ugyebár mozgóünnep, ezért kimaxolom (brr, ez a kifejezés) a lehetőségeket, és oda mozgatom, ahová jólesik. Jó, legyünk realisták, valójában oda mozgatom, ahová tudom – például oda, amikor a) szabad vagyok b) a RK nincs itthon. Ez utóbbi azért fontos, mert én a nálam rendezett Diwalit mindig is csajbulinak terveztem, ahol egy adott ponton kiborítom a szekrényt és háziturkálót tartok, ennélfogva ebben a stádiumban félmeztelen nők lődörögnek a lakásban tükörtől tükörig. Nyilván nem csak ez történik, én például mindenféléket főzök, a népek pedig szocializálnak. Háromféle nőbaráti körömet próbálom ilyenkor összekergetni, és nyilván vannak átfedések, de a jelenlévők listája sosem ugyanaz, úgyhogy mindig különösen izgi megtalálni a közös pontokat.
Ilyenkor kicsit Bridget Jonesnak érzem magam, de nem azért, mert én kék levest tálalnék fel a bandának, bár azt is meg kéne próbálni egyszer, hm. Általában rettenetes nyüzsgést csapok, de most a takonykórból való lassú kivonulás azzal jár, hogy búgócsiga-pörgés helyett roppantul nyájas ki-nem-szarja-le nyugalommal matatok, és békésen várom, ugyan mi lesz ezúttal ebből. Olyannyira, hogy még a nyafogóruhámat se cseréltem le másra, de azért felvettem hozzá egy pár felemás tukános zoknit, hátha ezzel elterelem a fejemről a figyelmet.
Nyilván bármikor előfordulhat, hogy a népek nem találják meg egymással a hangot, esetleg kiderül, hogy éppen olyanoknak próbálok felszolgálni indiai kaját, akik fél évet éltek Rádzsputánában, amikor éppen nem figyeltem oda az életükre, de ezt most a nyájas ki-nem-szarja-le nyugalom elfedi, mint Dunakanyart a köd. És tukános zoknijaim is vannak.
Ha az ember két teljes napot cseszett el az életéből azzal, hogy az oldalán feküdt agonizálva, a folytatásban nyilvánvalóan (nekem legalábbis ez a nyilvánvaló) dupla fordulatszámon kell döngetnie. Kár, hogy én még mindig elég kajla vagyok, és marhára nem hiányzott nekem Alanis sem, aki 2:50-kor értesített arról, hogy a keze a zsebében, a Repülő Kutató pedig vett valamit Bostonban kártyával. Rohadt banki esemesek.
Jobb ötletem nem lévén, kimásztam az ágyból, aztán adtam jutifalatot Celónak, aki most már gyakorlatilag nem mozdul a tálkája mellől, és ahányszor a konyha felé indulok, nyivákolni kezd, a farkát rezgeti, és spiccel. Tegnap este adtam szaftos papit mind a két szőrös családtagnak, ez a balerina pedig előbb felszippantotta a sajátját, aztán odament a Poci tálkájához, és abból is bezabálta a maradékot. Azt hiszem, a következő néhány napban szaftos papit kapnak vacsorára, valamivel ugyanis muszáj lesz ellensúlyozni a bolondok- és átjáróházi fílinget. Holnapra (még akkor, mielőtt felfordultam volna, természetesen – már egy hónapja nekiláttam megszervezni a hepajt) vendégeket hívtam, ehhez pedig egyik dög sincs hozzászokva, mert barlangi morcok vagyunk, és vidéken vagyunk eltemetve. Na most meglátják, milyen életük is lehetne, ha mi kétlábúak kevésbé lennénk aszociálisak (és nem vidéken lennénk eltemetve).
Vendégeket hívni azért is érdemes, mert az ember ilyenkor végre körülnéz a lakásban, és rájön, mekkora dzsuvában él, úgyhogy dérrel-dúrral megpróbál rendet vágni benne. Vendégeket hívni viszont veszélyes is, és az ok ugyanaz. Jézusisten, hogyan vagyunk mi képesek élni ebben a kuplerájban? Mindenféle dolgok jönnek be a lakásba, könyv meg papír meg ezerféle miegymás, és azokat csak úgy letesszük valahová, aztán jól megfeledkezünk róluk. Amíg nem nézek körül azzal a szemmel, hogy “na vajon mit lát itt valaki más, aki nem mi vagyunk”, az összes aprócucc meg nagycucc úgy simul bele az ambianszba, mintha mindig is ott lett volna, aztán amikor tényleg körülnézek, az étkezőasztal mellett ott a padlón a nyáron vett fagylaltgép doboza, a lerakón több hónapja lejárt érvényességű szupermarket-katalógusok, a kiskomódon ötven kifogyott golyóstoll, a mandarinok mellett a tálban három nyaklánc, amiket hazajövetel után csak úgy letettem, mint kutya a szarát, és mindenhol nyavalyás cetlik halomszám. Marha szerencsénk, hogy még mindig nem vagyok a topon, mert vad vágyam támadt szétdúlni a komplett kupit, amire persze nincs energiám meg időm se, ma is tanítok. A végén még arra esnének be a vendégek, hogy térdig állok jegyzetben meg minden más miafrancban, aztán nekik is a kezükbe nyomok egy porrongyot, ha már úgyis itt vannak.
Továbbra sem lévén jobb ötletem (ja, ez egy ilyen hajnal volt) monstre rendrakás helyett elpakoltam néhány dolgot, ami túlságosan is szem előtt volt, aztán előkotortam a fényfüzéreket, és dúsan kizsinóroztam velük a nappalit. Óóóó, sokkal jobb. Főztem is egy kávét, aztán leültem a kanapémra megcsodálni, hogyan csillog minden a félhomályban. Ráértem, semmi kétség. A következő pillanatban, hopp, máris nyolc óra volt, Celofán pedig, miként a hobbitok, megkérdezte, hogy akkor most mi lesz a második reggelivel.
Kiválón haladok dolgaimmal, nem vitás. Most már csupáncsak annyi van hátra, hogy felszabadítsam és megterítsem az étkezőasztalt, székeket hurcoljak be a teraszról, áthúzzam az ágyneműket, kimossak és megszárítsak két gépnyi ruhát, vegyek egy kiló csirkemellet és két tábla vajat és egy fél kiló citromot, esetleg egy fél tököt is, aztán megfőzzem a tervezett tízféle izét, amit a vendégeim elé akarok pakolni, hogy ne legyen idejük meg lehetőségük észrevenni a dzsuvát. Bár lehet, hogy abból a tízféléből mégiscsak kilenc lesz. Vagy tizenegy. Bagatell. Ilyen kicsiségekre már nem adunk.
Ennélfogva, mivel minden a tervek szerint halad (nem halad minden a tervek szerint! két nap esett ki az életemből!), most elmegyek tanítani. A bennem dúló vad tettvágyat viszont nemigen tudom megtámogatni energiával, ami valószínűleg abból is látszik, hogy további ötlettelenségemben ugyanaz a gatya meg csizma van rajtam, mint tegnap. Őtözködős bloggerek szégyene, aki stb.
Abból nem élünk meg, ha az oldalamon fekszem taknyolva, és őszintén, nem is izgi annyira az ilyesmi, hogy esetleg mégiscsak megpróbáljam. Mindehhez most már roppantul dühít, hogy éppen egy olyan héten, amikor nekem a tanításon kívül is mindenféléket kellett volna nyüzsögnöm összevissza, két komplett napot töltöttem a nagy büdös nihilben, miközben eszem semmi, energiám semmi, és néha szinte elbőgtem magam a tehetetlenségtől. Most lázam már nincs, bár igen barátságosan rázogat a hideg, és nem nézek túl derűlátóan a szokásos buszkirándulásom elébe, de akkor is csapassuk, a nemjóját neki. (Arra már csak a “pech” nevű világmozgató erő adhat magyarázatot, hogy a buszaim nagyrészt fűtetlenek. Főként az odautasok. Vissza még csak hagyján.)
Most benyomok egy neocitránt, aztán kellő alapossággal bebagyulálom magam több réteg polárba, és eltotyogok dolgozóba. Ha túlélem, folytatjuk.
Éppen egy új csomag papírzsebkendőért kúsztam be a Bűnök Barlangjába, amikor Poci is begaloppozott a nyomomban, hogy kicsikét pofozza meg rágcsálja a székről lelógó mérőszalagot. A laptopom pittyegni kezdett, mert a húgom szintén ebben az időpontban látott neki elújságolni cseten, hogy talált pár papírcafatot egy Münchenben kiadott vagy könyvkötött 1630-as Theologia Moralisból valami más könyvnek a borítójában vagy mi – nem értettem pontosan, én különben is egy csekély értelmű medvebocs vagyok takonytól eltömött fejjel, és az ilyen hosszú szavaktól fáj a takonytartóm. És szintén ugyanebben az időpontban kezdett el üvölteni az éjjeliszekrényről Alanis Morrisette, hogy az egyik keze a zsebében, és mindenestül leszarja a világot. A Repülő Kutató most ugyan közelebb van földrajzilag Alanis Morrisette-hez, mint a saját telefonjához, de ez a banki esemeseket nem érdekli. Természetesen nem tudom leállítani a rohadt telefont, mert nem ismerem a pinkódot, és egyébként is egyik kezem a zsebemben, a másikban meg egy taknyos papírzsebkendő, sálálá.
Ha jól ítélem meg a jeleket, definitíve kifelé mászok már ebből a hosszú lefolyású szarból, mert nyűgös vagyok, de mint kurvaélet. Viszont úgyszintén a tapasztalat alapján az is világos, hogy ha ma elrobogok a magam nyűgös állapotában, holnapra gebedek meg, márpedig holnap is meg holnapután is 5×45 percem van tanítóban, nem pedig kilencven, mint máma. Plusz még a jövő hét, örömbódottá.
Maradj a seggeden, Ofélia, és igyad szépen a neocitránodat.
Ez a kép még tegnapról van, amikor Celofán úgy gondolta, hogy gyógycicát játszik velem. Abban a fél percben lőttem, amikor éppen úgy gondolta. Mire a pokrócot ráteregettem magamra, távozott, és azóta felém sem nézett.
A mai időjárást a legegyszerűbben úgy lehetne leírni, hogy blöe, de én ezt most csak belülről fogom nézni harákolva. Valószínűleg még a tegnapi expedíció eredményeként belázasodtam, folyik az orrom, és csak krákogásra vagyok képes. Emellett csüggedt is vagyok, piszkosul. A mai óráim ugrottak.
Marhára nincs mit nézni rajtam. Szerintem maradjunk is ennyiben.
Expedíszijora kéne indulnom macskakajáért, de úgy zuhog az eső, hogy egyelőre az orrom sem merem kidugni, nemhogy végighurcolni a komplett városon hazafelé két kilónyi kipöszörőzöttcicus- eledelt. Pedig jobb lenne, ha rászánnám magam, mert már alig kotyog a doboz alján néhány szem.
Ma persze kivételesen nem kéne más miatt kivándorolnom a lakásból, de hát embertervez, az összes többi meg körülötte azt csinál, ami neki jólesik. Hab a tortán, hogy ez a büdös kis arisztokratikus dög (még mindig Celofán az, akit így illetek) nem hajlandó megenni az évek óta jól bevált papit, én meg nagyon reménykedem benne, hogy csak azért, mert elégedetlen a maradék pillanatnyi frissességével. Ha esetleg ugyanis másként áll a helyzet, akkor vagy princesszi allűrökről van szó, és két év nyugalom után már megint lehet kísérletezni, mi a csákováci rossebet hajlandó megenni Anasztázia nagyhercegnő, vagy pedig valami baja van nekije, és orvoshoz kell hurcolni. Az időzítés kiváló lenne, a Repülő Kutató éppen az Úr Gondviselésében van ahajt egy kontinenssel arrébb, én meg taknyomba-nyálamba habarodva döngetek a félév vége felé, és holnaptól péntekig alig van időm arra is, hogy a hajam megmossam, nemhogy fuvart és orvosidőpontot szerezzek, valamint bekanalazzak egy felháborodott mókusnyuszit a hordozóba.
A Repülő Kutató egyébként is kicsellózott velem, miként Garibaldi, mert mielőtt elrepült volna a francba, ábrándosan főzött egy kandérnyi kaját a CrockPotban (abban nem lehet keveset), aztán itt hagyta a nyakamon. Amikor bedobozoltam, és elrekkentettem a hűtőbe, már látszott, hogy legalább három napig kelbimbós karajt fogok vacsorázni, mert ételt nem fogunk kidobni, ha a fene fenét eszik is. Kettő már lement, és még mindig úgy fest, hogy a következő három napban is kelbimbós karajt fogok vacsorázni, én meg én egyre jobban rühellem. Megpróbálom rásózni anyósomékra, akik ugyan állandóan főznek, de háthahátha.
Nem mondanám, hogy különösebb lelkesedéssel nézek a közeljövőmbe, de egyúttal piszkosul szégyellem is a pofámat, hogy ilyen luxusgondjaim vannak, miszerint mit kajál a macska és mit kajálok én. Hogyanyavalyába. Az esőnek pedig méltóztassék elállnia, mert ezek a dögök lerágják a fülem, ha nem lesz mit enniük.
Mivel én még mindig egy átalakítatlan nyafogóruhában vagyok, és a fejem sem túl nézegetnivaló, beküldöm Anasztázia nagyhercegnőt helyettesítőbe. Ugye szerintetek sem néz ki betegnek?
A Repülő Kutató ma hajnalban fél négykor kivágtázott az ajtón, hogy aztán egy hétig színét se lássam. Ezúttal New Englandbe repüle el, egy bostoni konferenciára, de előbb barátokat látogat Providence-ben, amit az isteni gondviselésről neveztek el. A ház összes szőr és plüss állata közül természetesen Krteket vitte magával, aki mostanra igazi globetrotterré nőtte ki magát, bár még mindig elfér egy tenyérben. (Abszolúte jellemző módon még egy olyan interjú fotójára is felkerült, amelyben a RK éppen ennen tudományos pályafutását és annak céljait magyarázta bárkinek, akit ez érdekel, még a Fulbright meg Palo Alto idején.) Én úgyszintén természetesen itthon maradtam Luca széke gyanánt készülődő tetves tanulmányommal, valamint a muszikákkal, akiknek meg én vagyok a gondviselője, mint az Úr Providence-nek. Mondanom sem kell, én az Úrnál jelentősen morcosabb és nyűgösebb vagyok, amiben erős szerepe van Luca székének, verné le a ragya.
Mivel viszont nincs más hátra, mint előre, most lesunyom fejemet, kitakarítom a cicabudikat, aztán nekifekszem, és befejezem írásos feladataimat, hogy jusson idő beblogolható dolgokra is. A héten kimostam mindösszes polár nyafogóruháimat, melyek száma légió, ti pedig mindegyiket láttátok orrvérzésig, és én is unom már őket kissé. Mivel a tél itthon töltött napjait továbbra is effélékben óhajtom átfinteregni, igen eccerű eljárás lenne varrni néhány újat, de én továbbra is másként szállok le a bicikliről, úgyhogy inkább a régieket fogom renovírozni különböző módszerekkel, hadd legyen itt tényleg minden nap más.
A ma reggeli dudolka a “We wish you a merry Christmas” volt, amíg ki nem hajtottam egy kicsi kis Rammsteinnal, és ahhoz képest, hogy általában teljesen indokolatlanok és nem-szezonálisak a dudolkáim, ez most legalább tényleg a helyén volt többé-kevésbé. Mától kezdve ugyanis december van, és én ugyan annyira kerülöm a plázákat meg a fogyasztás más nagy templomait, amennyire csak megtehetem, de mikor tegnap bebokáztam a kisbótba egy doboz kávéért, a bejáratnál máris egy tonna csokimikulással meg egy csomó flitteres girlanddal találkoztam. És karácsonyi zenével. Rögtön fel is csavartam a fülemben a hangerőt, nálam pedig akkor éppen Stranglers ment, úgyhogy ezúttal megúsztam.
Minden évben roppant elszántsággal látok hozzá, hogy megvívjam hősi harcomat a könyökömönjönki karácsonyi zenékkel, de hát nyilván mindig vereséget szenvedek előbb-utóbb. Egyszerűen lehetetlen emberlakta helyeken forgolódni ebben a hónapban úgy, hogy semmi karácsonyi zene ne jöjjön szembe – ha másutt nem, a buszsofőrnél, ahol a jegyet veszem, vagy a boltban a pénztárnál. Néhol muszáj kiszednem a fülemből a fülhallgatókat, pedig az az egyik mentsváram decemberben. És a karácsonyi muzak kerülgetése, kéremszépen, gondos tervezést igényel. Nem mindegy, hogy hová mehetek be csak úgy gyanútlanul, amikor minden csapból valami efféle folyik. A zenegépeckém mindig fel van töltve csutkára, a memóriája tele van indusztriális metálzenével és depressziós-dühös nőkkel, szerdán pedig, amikor váratlanul rám döglött a fülhallgató, vettem egy újat abból a fajtából, amit fülviaszig be kell dugni, szóval mindenre készen állok. Mivel viszont a lehetetlent nem akarom és nem is tudom elérni, az elmúlt években már csak egyetlen ambícióm maradt: kihúzni a decembert anélkül, hogy valahol nekicsapódnék a “Last Christmas” című örökbecsűnek. A röhej kedvéért ez amúgy tényleg örökbecsű, és tudom, hogy sokan vannak, akik szeretik, de én kábé húsz évvel ezelőtt végleg meguntam, és most már embergyilkos hajlamaim támadnak, ha meghallom. Tavaly csodák csodájára sikerült is megúsznom nélküle, és kíváncsi vagyok, idén összejön-e. Rajtam nem múlik, az tuti.
Ha pedig ezek után azt kérdeznétek tőlem, hogy miért, ezek szerint én nem szeretem a karácsonyt?, arra csak azt tudom válaszolni, hogy ó, dehogynem. Éppen azért csinálom végig a komplett procedúrát a zenegépeckével meg az összes többivel, hogy ez továbbra is így legyen.
Ha már úgyis szezonalitásról esett szó, aggyunk neki teljes erőből, mielőtt ezt az évek óta tologatott kötényruhát végre szétvágom a francba.
A programom zsúfoltságáról nagyjából mindent elmond az, hogy amikor ma hajnalban megnyitottam egy levelet, amiből kiderült, hogy a tanulmányt nem szombaton, hanem vasárnap kell leadnom, úgy éreztem magam, mintha olyan ménkű nagy haladékot kaptam volna hirtelen ajiba, ami alig-alig felfogható. Plusz egy nap, ohohohó, azalatt bármit megoldok és megcsinálok, akár a világot is kiforgatom sarkaiból, ha köll. Öröm, dal, hejehuja.
Az már persze nem a programomról, hanem rólam magamról mond el nagyjából mindent, hogy ezek után hagytam a hajnali tanulmányírást a francba, úgyis kaptam most a zuniverzumtól egy ménkű nagy haladékot ajiba, rutyutyu. Ehelyett bedobtam egy mosást a gépbe, aztán adtam egy kis jutifalatot Celónak, aki ugyan már négy és fél éve él velünk, de a maga viccesen autisztikus módján az elmúlt pár hétben érzett rá igazán arra, mekkora hatalom a nyikorgás, és azóta folyvást azt csinálja. Bemész a konyhába, ő meg rögtön odamegy a tálkájához, és nyikorog. Felállsz a kanapéról, ő rád néz, aztán a tálkájához vonul, és nyikorog. Belépsz a munkanap után az ajtón, ő pedig azonnal a tálkájához stb. Szegény éheztetett cica vagyok, kinek akarod kiszúrni a szemét a száraz papival, jutifalatot nekem, MOST. Mindehhez a magasba emelt farkát is rezgeti, és sóváran néz. Ha Poci tenné ugyanezt a maga impozáns öt kilójával és rögbilabda testalkatával, feleannyira sem lenne hatásos, de Poci hajnalban nincs jelen, ilyenkor ugyanis a szívszerelme paplanján tehénkedik, és mindig úgy néz rám, amikor bemegyek a hálószobába, hogy “mit keresel itt, ez a mi helyünk”.
Száz szónak is egy a vége, beadtam a derekam, és tápláltam a mohó állatkát. Ha már belejöttem, tápláltam a mosógépet is, aztán ennen sanyarú korpuszomra fordítottam a figyelmem: kávéztam meg pacsmagokat kentem a képemre (olyan flakonokból, amelyek ifjúságot ígértek meg detoxikálást, és én úgy gondoltam, mindkettőre szüksége lehet a pofámnak). Mindezek után visszadőltem szundikálni, kirobbanó sikerrel. Ma délutáni műszakom van a dolgozóban a levelezősökkel, úgyhogy a második ébredés után még a hajam is megmostam, és most egészen emberszerűnek érzem magam. Mit nem tesz az emberrel egynapi haladék.
Most felrétegzem magam, mint egy kápucta, majd pedig kilejtek a pilinkélő hóba a buszomhoz, és nagyon ajánlom, hogy ezúttal olyat küldjenek, amin fűtés is van, mert a tegnapin egy óra húsz percen át nézegethettem, milyen szép pöfékelő felhőkben gyün a számból a lehelet.
Jó kérdés, mennyire lehet hinni az időjárás-jelentéseknek, de ha igazat mondanak, ma nappalra is szépen lecsúszunk fagypont alá, ami nem növeli ingerenciámat arra, hogy elhagyjam a meleg lakást, ahol puha macskákkal, illatos mécsesekkel és finom gőzölgő teákkal üldögélhetnék színes ficlik között. Annyira vágom már a centit a félév végéig, hogy az közröhej, de hét végéig aztán meg pláne, és csak a vasárnapom lesz szabad, slussz. Ma és holnap is öt-öt órám van, szombaton meg le kell adnom egy tanulmányt. Kábé 60% van meg belőle, és lövésem sincs, hogyan-miként-mikor tudom befejezni. Nyilvánvalóan kedvem sincs hozzá, de publikálni necesse est, hülye akadémiai szféra. Vasárnap amúgy a Repülő Kutató nevének megfelelően elrepül a francba, Providence, majd Boston, barátok látogatása és konferencia, hát ez sem járul hozzá általános jókedvemhez. Szombaton ráadásul anyám is átutazik ezen az országon, útban húgomékhoz, és vele is találkozni kéne valamikor-valahogyan, úti készülődések meg tanulmány-leadások káosza közepette
Boá. Le akarom darálni ezt a hetet, aztán a következő kettőt is, gyószan-gyószan. Ebben a pillanatban csak az az illúzió éltet, hogy a diákok nem veszik észre, még náluk is inkább el szeretném lógni az óráimat. Ki a katedrához, be a nagybőgőbe, csapassuk.
Asszem, az illúziót sikerül majd megteremteni, legalábbis a szándék megvolt rá a mai áutfittel. Erre az egészre amúgy még természetesen jön egy kabát. Egy naaagy kabát.
Az alvási szokásaim mámegin szétestek a fenébe. Ma ismét hajnali felkukurikú volt a program, bár értelmesebb lenne inkább kuvikolásnak nevezni, nincs ugyanis az a magára valamit is adó kakas, aki egytől már fent pörögne. Ezúttal nem is próbáltam visszaaludni, mert még egy olyat, mint a tegnapi, nem akarok. Akkor addig küzdöttem azzal egy hasonlóan hajnali ébredés után, hogy aludnialudnialudni, visszavisszavissza, hogy végül sikerült. Bár ne tette volna. Iszonyú megerőltető éjszaka lett belőle, sok felriadással és válogatott rémálmokkal. Az egyikben bébiszitter voltam valahol egy romos villában a világ végén, a rám bízott gyerekek meg félig kopogószellemek voltak, félig zombik, úgyhogy nem mertem elaludni, nehogy megöljenek álmomban, ráadásul a szobám ajtaját sem tudtam magamra zárni, mert úgyis bejöttek, ha akartak, és meg akarták enni az agyamat.
Az álomnak annyiban igaza volt, hogy tényleg az agyammal van baj, túl sok hülyeség zsong benne összevissza, de ez mindig is így volt, és valószínűleg nem is fog már változni. Szeretnék viszont megnyugtatni mindenkit, hogy ha netalán tovább romlik a helyzet, például vad vágyam támad megharapni vadidegeneket, vagy esetleg a 880-as busz helyett repülőre szállni Timbuktuba csak odaútra, előre szólok. Ezúttal csak a jól bevált Pumpkin Spice Coffee Cake receptjét vettem elő kettőkor, főztem magamnak egy kávét, aztán nekiugrottam. Fél négyre kész is volt a süti, ezt csinálja utánam, aki nem fél attól, hogy aztán napközben valamikor leesik a lábáról.
A mai nap amúgy roppant alkalmas lenne arra, hogy valahol kiájuljak a forgalomból: délelőtt az egyetem pesti nyílt napján teszem tiszteletemet és tartok szakos tájékoztatót, majd pedig feldöngetek Esztergomba (ezúttal a 800-as busszal, a 11-es helyett a 10-es főúton szlalomozva), és órát tartok az elsőéveseknek. Elszántságom rendkívüli, elhivatottságom dettó, minden másra meg ott az alapozó és a korrektor. Ja meg a Mastercard.
A mai nap örömére réteges vagyok, piros, rohangálócipős és ezúttal sem árulok zsákbamacskát.
Lehet, hogy ez látszatra nem úgy fest, de a mai nap iszonyú pocsékul kezdődött, és az égvilágon semmi ok nincs arra, hogy a későbbiekben bármikor is javulni fog.
Erősen gyanítom: hobbivarró ritkán van annyira közel ahhoz, hogy megverjék, mint én vagyok most. Azt még nem tudom, kik érnek ide hamarabb, a viking hagyományőrzők vagy azok a barátaim, akik majd nyers erőszakkal akarják kicsavarni a kezemből a harcitomtékat, de mindegy is. Engem meg fognak védeni. Ragnar, Jónssi és Harald az én tágas csarnokomban élnek, az én sörpadomnál isszák le magukat (némelyikük kissé túlzásba is viszi, de nem akarok ujjal mutogatni), gyűrűket adtam nekik meg fegyvereket, és ennélfogva amíg nem kezdem asztaltársaimat gyilkolni részegen (ez igen nagy no-no, kérdezzétek csak meg a Heremod nevű királyt), én vagyok az ő uralkodójuk, ők meg az én védelmezőim, úgyhogy mindenki ehhez tartsa magát.
Azért az ajtót a biztonság kedvéért rájuk csuktam, mert a Porcelán és Celofán nevű fenevadak nem ismerik a nemes hagyományokat, és általában is olyan kulturáltan viselkednek a Bűnök Barlangjában, mint Grendel Heorotban.
(Képnehéz, szövegnehéz és linknehéz bejegyzés lesz. Én szóltam.)
A címben található három szó mind ugyanazt jelenti, az északi folklór téli manócskáit. Az IKEA karácsonyi kínálatában is van – itt ugyan jobb híján Mikulásfigurának nevezik, de tomte az, semmi kétség. Marha nagy, persze. Ez itt kisebb, és még inkább tomte – hunyorítva is kemény munka kell ahhoz, hogy az ember belelásson bármiféle Mikulást.
Na mármost én valamiért belevettem a buckós nagy fejembe, hogy nekem csinálnom kell tomtéket. Konkrétan innen jött az ötlet – véletlenül tévedtem az oldalra, és nagy reményekkel olvastam végig, hogy megtudom, hogyan kell csinálni, a végén viszont csak az volt, hogy a szabásminta még nincs kész, majd. Pfühp. (Kieg., pár nappal későbbről: azóta már felkerült a szabásminta is, ha valaki meg szeretné csinálni.)
Bánatomban nekiláttam bűvölni a gúglit tomték után, és így tudtam meg azt, hogy ezek nissék és tonttuk is, ez utóbbiaknál meg (nagy zárójel következik) motoszkálni kezdett a fejemben valami régi emlék boldogult bélyeggyűjtő koromból, mikor tízévesen a zsebpénzemből kis zsákbamacska tasakocskákat vettem a trafikban, és otthon nagy izgalommal bontottam ki, hogy haddlám, milyen tarkabarka szépségeket dobott most nekem a zuniverzum. Egészen határozottan emlékeztem egy finn bélyegre, amin ott volt, hogy SUOMI FINLAND, és manócskák etettek rajta erdei állatokat nagy hóban.
Azt a bélyeggyűjteményt már régen megette a fene, és most, hogy éppen felültem a nosztalgiavonatra, hiányzik is cefetül, de hát ez van, no. A gúgli viszont rengeteg mindent ismer, úgyhogy megkérdeztem tőle, ő látta-e már az én manócskás bélyegemet SUOMI FINLAND, és a gúgli azt mondta nekem, hogy igen.
Egészen pontosan ez volt az a bélyeg. Istenbizony, most nagyon hiányzik nekem. A belizei papagájossal együtt. És a CCCP-meseillusztrációs bélyegek is hiányoznak, és a… jaj. (zárójel bezárva)
Na de vissza a kályhához, csináljunk tomtét. A gúgli formában volt, mert rögtön fel is dobott nekem egy ilyet, ni. (Ezt most be is teszem ide, mert tényleg fontos.)
Dzsí, mondtam én magamban, hát ez olyan egyszerű, mint a pof. És most erre nyissunk itt egy újabb (jelképes) zárójelet.
Nekem, mint már erre a blogolvasók rájöhettek, általában nem pontos receptek meg hogyan-csináld leírások kellenek, hanem egy kályhasarok, ahonnan kiindulhatok. Emellett meg van egy olyan illúzióm, hogy amit én meg tudok csinálni, azt bárki meg tudja csinálni, akinek van egy ősöreg hobbivarrógépe meg némi elszántsága – legfeljebb nincs hozzá kedve, türelme vagy bátorsága. A kedvet meg a türelmet megértem, bár engem nem érint, de a többire csak bátorító szavakat tudok süvöltözni, próba cseresznye, bármi megoldható. Ezért írom én ezeket a bejegyzéseket, hejj. Én sem vagyok a legügyesebb valaki, alapszinten varrok, alapszinten hímezek, alapszinten horgolok, de ha én eldöntöm, hogy tomtékat fogok csinálni, akkor abból tomték lesznek. (újabb jelképes zárójel bezárva)
Azt mindenesetre már a fenti videó végigvizionálása után tudtam, hogy még ez a pofonegyszerű recept is meg lesz itt kisbencézve, mert én lusta vagyok meg sóher, előbb mindent a lakásban lévő készletből próbálok megoldani. Úgyhogy filc=polár, tötősúly=lencse, tömővatta=polárhulladék; amit csak lehet, géppel fogok varrni, amit meg ragasztani kéne, azt kézzel. Két dolog nem volt a Bűnök Barlangjában: műszőrme és fagolyó. Na hát a felfordulás peremén egyensúlyozva eljutottam a méteráruboltba, és szereztem mindkettőt, hurrá.
Úgyhogy tegnap neki is láttam, és készítettem egy próbatomtét.
Ez itt, jelzem, egy piszok nagy calász, a szakáll csak gombostűzve van, az orrot meg egy rózsaszín fülesgombból rittyentettem rá, mert meg akartam nézni, mit kisbencézhetek még tovább a tomtén.
Nos, megállapítottam, hogy én a manóimat ducibban szeretem, ez inkább olyan, mint egy varázsló. Ezenfelül meg gombhoz a kabát, sapkához a manó, a sapkával akarom kezdeni.
Úgyhogy ma szépen neki is láttam.
A negyed körből már eléggé duci manóra való sapka jött ki, úgyhogy ezen az úton folytattam.
Eddig minden szép volt meg szabályos, de ezek után jött a “kuss, én így szállok le a bicikliről”. Ahelyett ugyanis, hogy térmértani tudásom morzsáit összekotorva kiszámoltam volna, hogy a zöld kúppalásthoz mekkora alap kell, ábrándosan és gondolomformán kinyirbáltam pár körszerűséget abból a piros szövethulladékból, amit a tomte talpának szántam. Tudtam, hogy mindegyik kör kisebb lesz egy pöttyöt a kelleténél, de oda se neki.
Ezeket a bigyókat én nem eladni készítem (bár ilyenkor is értékelem, ha minden darab más kicsikét – csak az tökegyforma, amit fröccsöntve csinálnak; a kézimunkában éppen a picike eltérésektől egyedi a végtermék), úgyhogy közöltem a jövőbeli tomtékkal, hogy “ti mindannyian egyéniségek lesztek!”. Ők erre nem mondtak semmit. Helyes.
Befűztem Eriket piros cérnával, aztán elkezdtem felvarrni a kúppalástot a talpra így
aztán amikor körbeértem a talpon, cikcakkról egyenes öltésre váltottam, és így folytattam:
De nem végig.
Ha nem hagynék a tetején egy ilyen nyílást, nem tudnám a) kifordítani, b) megtömni.
Kifordítottam, aztán gyerünk tölcsér és lencse.
Egy maréknyit zúdítottam be az aljába, aztán megtömtem a kúp többi részét polárhulladékkal. A tetejét nem dolgoztam el szépen, csak visszagyűrtem (majd meglátjátok), mert úgyis rá akartam varrni a sapkát, akkor meg minek.
Ráhúztam a kész kitömött kúpra a sapkát.
Oooké, remek, akkor most felhajtjuk a sapka szélét. Egy centis visszahajtás, széles cikcakk, ripsz-ropsz.
Na és ezután jött a szakáll.
Az a műszőrme, aminek én birtokába jutottam, trikotázsanyagra van rádolgozva, a szálak egy irányba tartanak rajta (semmi torzonborzi), és vedlik, de úgy, mint a két macskám együttvéve.
Jobb hátteret nem tudok adni hozzá, nem is akarok, ez a varróasztalom laminátlapja, ahonnan rögtön összesöpörhetem a tenyerembe a szöszmőket, és azonnal ki is dobhatom a francba. Márpedig erről tényleg volt mit söprögetni.
Ezután megfogtam a szakállt, ráillesztettem a tomtéra, aztán megnéztem, hogyan állna sapkástul úgy, hogy a sapka pereme egy centivel túllógjon a szakáll felső peremén.
Szupeer. Na persze ezen a ponton még úgy festett szegénykém, mint Hogyishívják kuzin karácsonykor, de majd.
Egyelőre felvarrtam kézzel a szakállt (csak a felső részén)
aztán a felső peremtől egy centire középen a fagolyót is.
Ráhúztam a tomte fejére a sapit, elegyengettem, aztán azt is kézzel, láthatatlan öltésekkel felvarrtam a fejire neki; mint az alábbi képen is látható, azon a vonalon, ahol a sapka visszahajtása volt.
Ééés, kész.
És mivel ők mindannyian egyéniségek, mindegyik más lesz egy kicsit. Magasabb, alacsonyabb, kócszakállú, trimmelt szakállú… mikor hogy.
Ahhoz képest, hogy csak egy évre terveztem eredetileg, most lépünk a bloggal a hatodikba. Penszér, sámpányt ide.
Ami nem romlott el, azt nem érdemes megjavítani, úgyhogy a következő évben is maradunk annál, hogy minden új holmi, ami bejön a házba, találkozik egy kifelé tartó régi darabbal. Tényleg nincs szükségem több ruhára-cipőre, mint amennyi most van. Az ötödik év újítása, a blogévenként 52 darab eská-bejegyzés is marad, mert én még nem unom, meg különben is, az elmúlt évben nem sikerült igazán jól megoldani. Hol nagyon sok volt egyszerre, hol pedig hosszú szünetek két efféle bejegyzés között, szóval teremteni kell benne valaminő rendszerességet, és én eléggé elszánt vagyok ebben a tekintetben, úgyhogy uccuneki.
Mivel ugyebár a közönséget szórakoztatni kell valami újdonsággal is, nehogy unatkozzék, lesz egy újabb önszabotálási projekt is, mégpedig ezúttal a 10×10 program (itt lehet elolvasni, hogy mi ez). Nyilván nem ebben a formában fogom megcsinálni, ez nekem egy kicsikét túlságosan is steril. A múltkor összeírtam magamnak nagy vonalakban, hogyan és miként csinálnám meg, ha olyanom van, úgyhogy most ismét beteszem ide, lássuk csak.
Először is: megpróbálkozom azzal, hogy a következő évben minden hónapban legyen egy ilyen 10×10 csomag. Minekutána nekem volt már olyan évem is, amelyben tizenkét hónapon át (két hét kivételével, amikor besokalltam) végigvittem a 30×30 önszabotálást, tehát azt, amikor egy egész hónapra csak harminc darabból kell öltözni, ez a 10×10 most nem tűnik sem megvalósíthatatlannak, sem túlságosan kiakasztónak. Végül is, minden hónapban lesz további húsz napom, amikor azt veszek fel, amihez kedvem szottyan, az meg igencsak túlélhetőnek látszik. Mivel viszont most tényleg nem elsősorban az a cél, hogy megmutassam magamnak meg a világnak, hogy “hejhó, nézzétek csak, de jó vagyok az önszabotálásban”, hanem csak valamiféle csapásirányt akarok adni a következő évre a blogomnak, mielőtt mindannyian elunnánk: nem fogok szigorúan ragaszkodni ahhoz, hogy a hónap 10 egymást követő napján legyen a 10×10. Ezzel az inkorrekt kiskapunak is tekinthető döntéssel nyilván jelentősen könnyítek a dolgomon, de, hogy még egyszer kihangsúlyozzam, amúgy sem a mindenároni önszabotálás a cél, és a 30×30 tapasztalatai után marhára nem vágyom arra, hogy esetleg ismét azon kelljen siránkoznom, hogyan ütközik a projekt az időjárás-változással meg a hirtelen felbukkanó programokkal, amelyek esetleg valami teljesen más ruhadarabokat igényelnének.
Cserébe viszont beépítek (mint ez a fenti cetlin is látható) olyan plusz elemeket, amelyeket az eredeti kihívás nem tartalmazott, mert ha könnyítek valamivel, nehezítenem is kell valamivel, így korrekt. Ilyen például a legalább 3 eská/újracucc. Ha már varrok meg bütykölök, hadd legyen ennek nyoma, nemdebár.
Nem szerepelt az eredetiben a legalább 3 mintás darab sem, ami úgyszintén saját fejlesztésű része lesz ennek a mostani énfajta önszabotának. Most, őszintén, mitől lenne kihívás, ha csak tíz egyszínű ruhadarabot tologatnék ide-oda, amelyek ráadásul talán közvetlenül egymás mellett vannak a színpalettán? Bármikor össze tudnék csapni egy lila vagy egy piros készletet, és még a fejem se fájna.
Valószínűleg nem fájna a fejem akkor sem, ha az eredetihez tartozó jótanácsok szerint pakolnék össze egy nagyon kulturált és nagyon kevéssé izgalmas kapszula-ruhatárat. Jó, lehet, hogy mégiscsak fájna egy kicsit, mert ott például az szerepel, hogy érdemes a semleges színű holmikat preferálni. Tudjátok: egy bézs blúz meg egy fehér blúz meg egy fekete nadrág meg egy sötétkék ceruzaszoknya, és mindehhez egy nude pömpsz, amit ha casual stílusra akarsz váltani, felveszed hozzá a csinosra kihasogatott farmeredet meg a tengerkék csíkos blúzot, ami… Brr. Tévedés ne essék, hordjon mindenki, amit akar, és virágozzék minden virág, de nézzetek rám, aztán képzeljetek el nude pömpszökben meg sötétkék ceruzaszoknyákban! Na ugye. Meg tudnám csinálni, de piszkosul unatkoznék, és én, talán nem fogok ezzel meglepetést okozni, továbbra sem azért öltözködöm, hogy unatkozzak. Úgyhogy a 10×10-be nálam mindig csak legfeljebb 3 semleges darab fog bekerülni. Olyasmikre gondolok, amelyek a színük meg a szabásuk alapján is megtalálnák a helyüket valahol egy nude pömpsz mellett. Bézs meg teveszőrszín meg krumplibarna meg semmilyenszürke meg tengerészkék meg fekete darabok, amiken nincs semmi extra. (Nyilván itt részben egyéni megítélés kérdése az is, mi számít semleges darabnak, mégpedig az én egyéni megítélésemé: maradjunk annyiban, hogy például a szürke selyem kameezt a batikolt mintájával nem tekintem semleges darabnak, akármennyire is szürke.)
Azon még mélázom, hogy, “ha már lúd, legyen döglött” alapon összehozhatnék egy olyan hónapot, amikor csupáncsak kísérleti jelleggel kipróbálom azt, hogyan lehet csupa semleges holmiból megoldani a 10×10-et. Nude pömpsz így se lesz, de azért azon el lehetne mulatni, hogy öltözöm banktisztviselőnek vagy gépírókislánynak vagy valami effélének. Erre nézve viszont szeretnék véleményeket kérni tőletek, kedves Olvasók, már mint hogy csináljam majd vagy ne csináljam, mert ez csak akkor lesz jó móka, ha van rá érdeklődő közönség.
A cetlin a ruhalista egy erősen provizórikus lista: afféle csapásirány ez is, hogy például miket érdemes éppen beválogatni az aktuális 10 darabba. Eltérések majd persze nagy számban várhatók, ez ettől lesz buli, ha buli lesz. Ami viszont már az eredeti kihívásban is benne volt, úgyhogy nem térek el tőle: a kiegészítők nem számítanak. Zene füleimnek. Azon még vacillálok, hogy a télikabát számítson-e: az eredeti kiírásban számít, ezen a blogon viszont téli időszakban leggyakrabban azt mutatom be, mi van rajtam a télikabát alatt, úgyhogy ezt most még nem tudom, de mire télikabát kell, úgyis eldől valamiképpen, hogyan csináljam.
Na szóval, lesz itt továbbra is minden, mint a búcsúban, én meglehetős optimizmussal nézek elébe, és köszönöm, ha továbbra is velem tartotok
Móka, kacagás, muhaha. A Repülő Kutató tegnap reggel elpályázott síelni. Ne tessék amiatt aggódni, engem miért nem vitt magával: egyrészt nekem erős hendikepem van síelésben*, másrészt meg nem sportembert játszik elsősorban, hanem gardedámot. Arról a már majdhogynem hagyományos programról van szó, amelyben az unokaöcsinek felelős felnőttre van szüksége a sítáborban, ja meg az sem árt, ha az illető tud síelni és ép a kezelába. Most már évek óta a RK ez a felelős felnőtt az ép kézlábával meg a léceivel, és ez még így lesz addig, amíg a feltörekvő ifjú nem dönt úgy, hogy ő már elég nagy és dicső ahhoz, hogy egyedül is megoldja ezeket a dolgokat, minek neki gardedám. (Tippjeim szerint még max. két év. Nagyon határozott kamaszodási jeleket mutat a legíny, és ez olyan, mint egy második dackorszak, én, egyedül, nesegíccs, nem kértem, hogy a világra szüljetek. Aztán majd ezt is kinövi. Ki szokták. Általában.) Na most: én tudtam, hogy a RK elmegy síelni az unokaöcsivel, azt is tudom, mikor jön, de csak tegnap este sikerült rádöbbennem: az még hagyján, hogy lövésem sincs, milyen településen van most, de még abban sem vagyok biztos, melyik országban. A feleségek szégyene, az vagyok.
Sebaj, majd szombaton megkérdezem tőle, “hát nekem mit hoztál”, és a csoki feliratából kikövetkeztetem, hol volt. Ebben a ravasz és fondorlatos tervben enyhe hátrányt jelent, hogy ő is olvassa a blogomat, és azzal is problémák lesznek, ha nem hoz nekem semmit, mert akkor mi a lócsicsből fogok következtetni, de ugyebár egyetlen terv sem tökéletes. Én már csak tudom, több kötetnyit írtam össze ebben a témában.
Egyébként minden a szokásos, én a tél miatt dühöngök, a macskák felváltva alszanak vagy ábrándosan verik egymást. Poci tegnap este több alkalommal is érdeklődött aziránt, hol a fenében kószál az ő kedvenc párnája és matraca, de mivel tisztában van azzal, hogy én is tudok almozni és etetni, valamint engem is össze lehet szőrözni, eldöntötte, hogy egye fene, a lényeg, hogy legyen kaja és simi. Macskának lenni jó.
És nekik még hajat sem kell festeni, én viszont kénytelen leszek, mert a helyzet egyre kriminálisabb.
* Vagyis hát le tudok ugyan jönni egy kellemes lágy lejtőn úgy, hogy a lábamon lécek vannak, és csak néhányszor borulok fel a kanyarokban, de összesen két síszezon van a cévémben, és azoknak is lassan már húsz éve.
Továbbra is csókoltatom a tél kedves jó mamszikáját. Csak hogy némi összevetést tudjatok tenni: ez volt rajtam tavaly ilyenkor. Ez meg tavalyelőtt. 2015-ben valamiért kimaradt a márchúsz a blogból, de 2014-ben megint csak.
Ehhez képest itt állok gyapjúharisnyában, a csizmámban két zokni, és a polárruhám alatt egy plusz pólóruha, hogy ne vegyen meg az Isten hidege. Egyetlen helyen van forróság, a kicsi dühös szívemben.
