Abból nem élünk meg, ha az oldalamon fekszem taknyolva, és őszintén, nem is izgi annyira az ilyesmi, hogy esetleg mégiscsak megpróbáljam. Mindehhez most már roppantul dühít, hogy éppen egy olyan héten, amikor nekem a tanításon kívül is mindenféléket kellett volna nyüzsögnöm összevissza, két komplett napot töltöttem a nagy büdös nihilben, miközben eszem semmi, energiám semmi, és néha szinte elbőgtem magam a tehetetlenségtől. Most lázam már nincs, bár igen barátságosan rázogat a hideg, és nem nézek túl derűlátóan a szokásos buszkirándulásom elébe, de akkor is csapassuk, a nemjóját neki. (Arra már csak a “pech” nevű világmozgató erő adhat magyarázatot, hogy a buszaim nagyrészt fűtetlenek. Főként az odautasok. Vissza még csak hagyján.)

Most benyomok egy neocitránt, aztán kellő alapossággal bebagyulálom magam több réteg polárba, és eltotyogok dolgozóba. Ha túlélem, folytatjuk.