Éppen egy új csomag papírzsebkendőért kúsztam be a Bűnök Barlangjába, amikor Poci is begaloppozott a nyomomban, hogy kicsikét pofozza meg rágcsálja a székről lelógó mérőszalagot. A laptopom pittyegni kezdett, mert a húgom szintén ebben az időpontban látott neki elújságolni cseten, hogy talált pár papírcafatot egy Münchenben kiadott vagy könyvkötött 1630-as Theologia Moralisból valami más könyvnek a borítójában vagy mi – nem értettem pontosan, én különben is egy csekély értelmű medvebocs vagyok takonytól eltömött fejjel, és az ilyen hosszú szavaktól fáj a takonytartóm. És szintén ugyanebben az időpontban kezdett el üvölteni az éjjeliszekrényről Alanis Morrisette, hogy az egyik keze a zsebében, és mindenestül leszarja a világot. A Repülő Kutató most ugyan közelebb van földrajzilag Alanis Morrisette-hez, mint a saját telefonjához, de ez a banki esemeseket nem érdekli. Természetesen nem tudom leállítani a rohadt telefont, mert nem ismerem a pinkódot, és egyébként is egyik kezem a zsebemben, a másikban meg egy taknyos papírzsebkendő, sálálá.

Ha jól ítélem meg a jeleket, definitíve kifelé mászok már ebből a hosszú lefolyású szarból, mert nyűgös vagyok, de mint kurvaélet. Viszont úgyszintén a tapasztalat alapján az is világos, hogy ha ma elrobogok a magam nyűgös állapotában, holnapra gebedek meg, márpedig holnap is meg holnapután is 5×45 percem van tanítóban, nem pedig kilencven, mint máma. Plusz még a jövő hét, örömbódottá.

Maradj a seggeden, Ofélia, és igyad szépen a neocitránodat.

Ez a kép még tegnapról van, amikor Celofán úgy gondolta, hogy gyógycicát játszik velem. Abban a fél percben lőttem, amikor éppen úgy gondolta. Mire a pokrócot ráteregettem magamra, távozott, és azóta felém sem nézett.