RSS

Megaszondom 3. – A totojázásról

03 ápr

Mint anno a sorozat első részében oly szépen kinyilatkoztattam, mi emberek egyidejűleg vágyunk a változásra és arra, hogy maradjon minden úgy, ahogy eddig volt. Amikor éppen egy akkora darab kő esik a fejünkre, mint amekkora ez itt most, épp a fentiekből kifolyólag kezdetben csak állunk szédelegve, és bizony beletelik egy időbe kitalálni, mi merre és hány méter.

Na akkor most hagyjuk el a királyi többest, és hadd beszélek magamról. Feleim, én rottyon vagyok. Annak ellenére, hogy életemben nem voltam még ennyire pénzügyileg stabil helyzetben*, leginkább ahhoz tudom hasonlítani jelenlegi állapotomat, mint amikor munkanélküliségem fél évét ketyegtettem. (Utána lehet nézni, itt van a blogon, 2014 júliusától 2015 januárjáig tartott.) Egyrészt ott van a fogcsikorgatós düh, ami engem általában keresztülvisz az összes akadályon, amibe beleütközöm – na nehogy már ez álljon az utamba! puszta bosszúból is túlélem, ledarálom, kinyírom! átmászok rajta, aztán újrarúzsozom a számat! Másrészt viszont ott vannak a hajnali háromkor törvényszerűen beköszöntő ébredések, a zsigeri rémület, a szorongás, a bizonytalanság meg az aggodalom. És nyilván ott vannak harmadrészt a kérdőjelek is, mert miért ne lennének ott. Tulajdonképpen minden tarkabarka meg kóciborzi meg tréfamókakacagás ellenére is az egész életem egy rohadt nagy kérdőjel: éppen hol vagyok, ki vagyok, mit csinálok, jól csinálom-e, és egyáltalán miért csinálom?… Egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy én-bloggernek lenni olyan, mintha csiga lennél, de egy átlátszó csigaházban. Ez azóta sem változott. Akik csak élőben ismernek, valószínűleg meglepődnének azon, mennyi kétséggel élek együtt, akik meg csak a blogomról, azon lepődnének meg, milyen határozottan tudok lebonyolítani olyan feladatokat, mint például tizenkét óra alatt újraszervezni a hallgatóim egyéni és csoportos szakmai gyakorlatát. Ezek mind én vagyok, és az is én vagyok, aki rúzsokat válogat a drogériában, meg aki hisztérikusan csiszatolja végig a konyhaszekrényeket, meg akinek összesen négy könyve jelent meg, és aki olyan abszurdul büszke arra, hogy a saját erejéből lett belőle senki. Meg aki… de hát értitek.

Igen, tanítok, és igen, kézimunkázom, de tanítani azért tanítok, mert az fontos és az a munkám, kézimunkázni meg, hát mi a lófüttyöt mást lehet csinálni hajnali háromkor, Poci fésülgetését leszámítva? Április harmadika van, és a lakás még nincs átadjusztálva a tavaszi pofájába, el tudjátok képzelni? Tomték ülnek az ablakban és karácsonyfa-gömbök egy tálban a lerakóasztalon, miközben a mosókonyhában kimosva várnak a tavaszi párnahuzatok, a tavaszi dekorációs dobozban a tojások meg fészkek meg kiscsirkék, és én állandóan ebben a lakásban tetyekvetyekmotyogatok, de mégse bírom rávenni magam, hogy átrázzam tavaszba ezt a lakást.

Egy csomó minden egészen hirtelen elvesztette a funkcióját meg a jelentőségét, de, ha őszinte vagyok, azok a területek korábban is tele voltak kérdőjellel. Az ideális az lenne (legalábbis nekem), ha lenne valami, amiben igazán hinni tudok, hogy érdemes csinálni, legyen az a kreatív bigyóka vagy a lilaruhás háziboszorkány vagy az író vagy doktoranda vagy a nemtommi, de valahogy ebben a pillanatban egyiknek sem tudok igazán és teljes erőbedobással nekifeküdni. Minek rángassam át tavaszba a lakást, ha úgyis csak arra számíthatok, hogy a családtagjaim összeszőrözik és/vagy szétnyomkodják a nagy seggükkel? Minek fejezzem be a harmadik kötetét egy regény-trilógiának, amiből még csak az első rész jelent meg, és abból is összesen negyvennégy darabot adtak el tavaly? (Ez, izé, az én ikszedik projektem úgy nagy általánosságban, és még csak nem is az én saját nevemen fut. Mondtam én, hogy a szélrózsa összes irányába van szétbogározva a munkásságom.) Minek írjam ezt a rohadt doktorit, amikor csupa akadályba és fanyalgásba ütközöm? Van az én szélrózsa összes irányába stb. munkásságomban, kösziszépen, egy olyan terület, amire ugyan soha senki nem adott nekem semmiféle tudományos plecsnit, de az elmúlt hónapban két igen rangos folyóirat keresett meg azzal, hogy esetleg írhatnék nekik valamit. (Meg is fogom írni nekik, az kurvaélet. Ez az, amire jelenleg tényleg kérnek, nem pedig csak vágom a fát hűvös halomba, oszt azt sem tudom, miért.) És még van a fentieken kívül két befejezetlen regényem meg egy tragikusan ódivatú félkész verseskötetem, és én ezzel a rengeteg mindennel együtt is le vagyok bénulva, és úgy érzem, hogy szinte minden, amit csinálok, teljesen céltalan, teljesen fölösleges, és nem érdekel senkit. Ahhoz is a kolerának kellett beütnie, hogy egyáltalán bárkinek eszébe jussak, hejh, ott van MÁK, kérjünk tőle publikálásra valamit, de egyébként ott lebegek az űrben, és minden bizonnyal jobb helyzetben lennék, ha csak egyetlen dologgal foglalkoznék reggeltől estig, de nekem nem ezt dobta a gép, és ettől lettem a magam erejéből senki, mert sem pararam, sem pararampam nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek.

Nnna. Most kijött. Megyek, kipakolom a mosógépet.

* Nem vicc, tényleg nem. Nem csak arról van szó, hogy az elmúlt öt évben szabad szemmel is látható összegről csilingelt minden hó nyolcadikán a telefon, és a munkámat sem vesztettem el (legalábbis eddig nem), de még tartalékom is van, amivel eleve jobban állok az ország lakósinak kilencven százalékánál. Ez nem érdem és nem büszkeség, ez csak van. Ha bárkinek köszönetet kell mondanom érte, az nem az én szorgos tevékenységem, hanem Mama előrelátása. Három évvel ezelőtt a legszebb ézsaui tradíciók szellemében eladtam az örökségem egy basz nagy tál lencséért, és az azóta még annál is nagyobb tál lencse lett, mint három évvel ezelőtt volt. A rohadt életbe, még ez alatt a hét alatt is egyre nagyobb tál lencse lett belőle, és ezzel nagyjából mindent elmondtam a dologról, amit lehetett. (Annyit azért még hozzátennék, hogy tudod mit, Mama, bazmeg, köszönöm, de bazmeg, hiányzol. A picsába.)

A privilegizált helyzet viszont, én legalábbis úgy gondolom, kötelezettségekkel is jár. Úgyhogy (és ezt se vegyétek dicsekvésnek, ez is csak úgy van), a telefonom az elmúlt hetekben leginkább azért csilingelt, hogy értesítsen: hová utaltam, kiknek és mennyit.

 
9 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/03 hüvelyk megaszondom, otthoncsücsü, tavasz

 

9 responses to “Megaszondom 3. – A totojázásról

  1. fűzfavirág

    2020/04/03 at 23:30

    Hát, szívem csücske, mind csak állunk itt szédelegve… és nekem még munkám sincs — mármint hivatalos, amiért havonta fizetnének. Úgyhogy nagy kupac micsodák lapátolásába fektetem energiáim kreatíve (höhö, kreatív és én), meg nagytakarításba. Egy hete a konyhát csiszitelem, még nem értem a végére. Csak baromira belefáradtam. Legalábbis erre fogom a kedvetlenségem. Meg sétálunk a kicsivel orrvérzésig. Főzök-mosok-vasalok-pakolok és azon merengek, hogy “vigyázz, mit kívánsz, mert megkapod”.
    Elmúlik, ez is elmúlik, csak addig kell túlélnünk. És igen, sokkal szerencsésebbek vagyunk, mint nagyon sokan. És még ez sem vigasztal.

     
    • mák

      2020/04/03 at 23:54

      Engem nemhogy nem vigasztal, hanem még extra bűntudatot okoz. Ugyan mit nyavalygok én, pofám lapos, sunyjam le szépen a fejem, és csináljam, amit kell.
      Épp csak erős kétségeim vannak, mi is az éppenséggel…

       
      • fűzfavirág

        2020/04/04 at 00:33

        Hát, talán a két rangos folyóiratnak a cikk 🙂 meg ami jólesik, és ez most nem kincstári jókedv, hanem tényleg csak azt szabad csinálni, ami örömet szerez. Egyébből nem áll az életünk, mint kötelességből, most, amennyire lehet, menjünk alkotói szabadságra. Még az is lehet, hogy én is bemutatkozom újra a kötőtűimnek. Szervusztok, tűk, rég találkoztunk, de hajdan jó barátságban voltunk 😀
        A doktorihoz meg kitartást. Lenne értelme, nagyon is, de az idők most nem úgy járnak.

         
  2. Gyöngyösi Csilla

    2020/04/04 at 17:30

    “aki olyan abszurdul büszke arra, hogy a saját erejéből lett belőle senki” köszönöm ezt a mondatot, hangosan felröhögtem, bocs.

     
  3. kingafetyko

    2020/04/05 at 16:24

    na ezt a helyzetedet es allapotodat nagyon aterzem. tele vagyok ilyen erzesekkel mar jo 2 hete.

     
    • mák

      2020/04/05 at 16:38

      Itt most megint új utakat meg egyensúlyokat kell keresni, de az nem megy gombnyomásra…

       
  4. Dalbergia Retusa

    2020/04/07 at 15:52

    Én tegnap fél órát sírtam azon, hogy mégis mit csinálok az életemmel, szóval csatlakozom az előttem szólókhoz: nagyon nem vagy egyedül a megrottyanással meg kétségekkel.

    Milyen műfajú a regény-trilógia?

     
    • mák

      2020/04/07 at 16:45

      Huhh, most aztán dilemmában vagyok egy kicsikét, milyen bátran merjem bevallani, miféle dolgokat is írok én álnéven és sunyiban. 🙂

       
      • Dalbergia Retusa

        2020/04/07 at 23:24

        Mondanám, hogy nekünk aztán nagyon bátran, meg hogy az egyik barátnőm supernatural YA történetekben utazik, de azért ez itt mégiscsak az internet nyilvánossága, szóval megértem a dilemmát 🙂 Meg gondolom, sejteni lehet, hogy a következő kérdésem az lenne, hogy meg lehet-e tudakolni a címét is.

         

Mondd csak!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

 
%d blogger ezt szereti: