Az édes anyatermészet hülye vicceihez általában sincs sok kedvem (hé, a legutóbbi miatt már hetek óta kotlunk itthon*), de amikor ma éjjel fél kettőkor ébredtem arra, hogy nemcsak vérzem, mint egy leszúrt disznó, de mindehhez még egy teljes alomnyi kismacska játszik szocializálódósdit a belső részeimben, hát az már túlment mindenen. Nem is tudtam visszaaludni négyig, addig ment a képzeletbeli kismacskák részéről a morgás, nyivákolás, egymás csapkodása és karmolása, valamint fejjel rontani neki mindennek, ami a közelbe kerül. Komolyan az volt az érzésem, hogy ettől zeng az egész ház, ami persze már csak azért sem lehetett igaz, mert a nem képzeletbeli macska mindeközben édesen horkolt az oldalamnak dűlve, és csak némi elégedett csámcsogással reagált arra, amikor kikúsztam alóla, hogy megnézzem, hol a fájdalomcsillapító.

Ennél fogva most kicsikét roggyant vagyok meg enervált, a Repülő Kutató meg közben épp megint a kutatócsoportjával konverzál, akik a szélrózsa minden irányába vannak szétszórva, legtöbbjük ráadásul nem is ott, ahol elvben lennie kéne. Ha jól értettem, például a ljubljanai illető (A) elment valahová ösztöndíjjal, a bécsi (B) meg ellátogatott az ő távollétében Ljubljanába, és most a B jelzetű illető az A jelzetű lakásában ül, mert közben mindenhol becsukták a kaput. Európai körkapcsolás a földszinten, remek.

Asszem lekúszom a pincébe, és redvázom kicsit a mosókonyhát, mert most különösen bambának és haszontalannak érzem magam, márpedig ez így nem maradhat.

* Nyilván nem csak az édes anyatermészet nyitotta ki hozzá a humorzsákot, mi emberek is roppant tehetségesek voltunk abban, hogy kívülről, valahonnét a Betelgeuse csillagképből, mindez egy elfuserált, de fordulatos komédiának tűnjön.