tavasz kategória bejegyzései

Ma délelőtt fél tízkor a Repülő Kutató megjelent előttem cicanaciban és a világ legröhejesebb hajpántjában*, mely utóbbira az volt ráírva, hogy Stanford University, és azt mondá: “Most akkor elmegyek futni”. “Menjél” – mondtam én teljes természetességgel – “addig én restaurálom a fejemen a pipirost”.

Addigra már végeztünk a piacra menetellel, ami jelen helyzetben úgy festett, hogy ő beült Emesébe, és elautózott négy kilométerre, hogy a város szélén egy parkolóban megvegye betevő zöldjeinket Bogaraséktól, én meg ugyanez idő alatt elgyalogoltam egy kilométerre a másik irányba, hogy egy másik parkolóban átvegyem és kifizessem az előre megrendelt-összekészített csomagot az Ezüst Kecske tanyáról. Végül is, szombat van. Mi március és november között szombatonként piacra megyünk, akár esik, akár fúj, akár kolera van.

A parkoló, ahol át kellett vennem a kecskekefireket, a krémsajtokat és a húsz deka zöldfűszeres kecskesajtot, egy szupermarket parkolója. Negyed kilenc volt, a parkoló csurig tele, hisztérikus tömegek tolongtak a bevásárlókocsiknál, én meg ott álltam erényesen, szigorúan két méterre az autó csomagtartójától, amiből előkotorták a csomagocskámat, és azt gondoltam magamban, hogy tényleg a fogyasztói társadalom fog kipusztítani minket, de nem úgy, ahogy ezt Greta Thunberg gondolja, hanem mert a zemberek képtelenek felfogni, hogy ez egy vis maior helyzet, és a nagyszombatnak (ugyan máskor se, de ezúttal pláne) nem kéne arról szólnia, hogy keddig nincs bót, és keddig biztosan megesz minket a fene, ha nem veszünk két kiló csokitojást, három kenyeret, tíz üveg ásványvizet meg a többi izé.

Mikor viszont úgy másfél órával később elkezdtem felkenni a fejemre a büdös pacsmagot, már kezdtem jobban megérteni a zembereket, bár persze továbbra is úgy voltam vele, mint Mama anekdotájában a csávó, “Értem, uram, értem, de fel nem foghatom”. A rutinjainktól rohadt nehezen tudunk szabadulni, és ha valaki azzal töltötte 2019, 2018, 2017 ésatöbbi nagyszombatját, hogy megverekedjék másokkal az utolsó három marcipánnyusziért, száznyolcvan fokos fordulat kell ahhoz, hogy idén ne így tegyen. Száznyolcvan fokot fordulni, komolyan mondom, olyan erőfeszítést igényel, amire nagyon kevesen képesek. Mi se. A szombat piacnap. Szombaton mi szezonális zöldekért és kecskekefirért megyünk, meg persze minden másért is, de amikor végiggondoltuk, hogy mi a “nélkülözhetetlen” a szombati piacunkból, ennél a kettőnél lyukadtunk ki, és ezt a kettőt szervezzük meg. Parkolókban és előrendeléssel és külön és arcbugyikban és kesztyűkkel, és a második számú ajtónkat használjuk, ahol kialakítottunk egy zsilipelő állomást ruhacserével meg cipőcserével meg kisfaszommal, és annyi ruhát mosok mostanság, hogy arra Greta Thunberg tényleg összevonná a szemöldökét. Közben meg a család baby boom generációs tagjai, akiknek végre van ideje meg kedve élvezni az életet, elautóznak Diósjenőre, aztán felháborodnak, hogy zárva a horgásztó, és végül hosszú kanyarok után hazajönnek, hogy itthon piknikezzenek a saját házuk saját kertjében a saját tavuk mellett (na jó, azért az mégis inkább pocsolya, nem egyéb.)

Amikor elkezdődött a #maradjotthon időszak, sok okos és okoska cikk született arról, hogyan lehet ezt túlvészelni. Az egyikben például egy olyan illető osztotta meg a tapasztalatait, aki egyébként is csak heti egyszer lép az utcára, és olyasféle bölcsességek voltak benne, hogy maradj pizsiben, moss fogat, de ne fésülködj, és akkor nem is lesz semmi késztetésed kimenni. Akik ezt megosztották meg ünnepelték és esetleg meg is próbálták implementálni a saját bezártságukra, arról feledkeztek el, hogy ennek az illetőnek ez a természetes életmódja, és valószínűleg iszonyúan nehezen tudna változtatni rajta. Ugyanúgy, mint ahogyan az iszonyú nehezen tud változtatni az életmódján, aki gyökeresen más módon létezik. Könyörgöm, az én életem alapvetően úgy nézett ki eddig is, hogy munkába, vissza, munkába, vissza, nyafogóruhák meg dögölészések, ehhez meg évi két színház, évi két koncert, évi fél tucat találkozó barátokkal, és még én is bezárva érzem magam, hát mi a bokámat várhatunk olyanoktól, akik folyamatos pörgésben léteztek, mielőtt ráesett a fejünkre a kolera? És még nem is beszéltem azokról, akik nem tudják megengedni maguknak a hómofisz luxusát, hanem muszáj kimenniük a házból, mert nélkülük tényleg összeomlana az egész kóceráj.

A világ, mondogatják most sokan, sose lesz többé ugyanolyan, mint a kolera előtt. Úgy gondolom, tényleg nem. Ismét újra kell programozni a GPS-t és újra kell keresnünk a hovát meg a merrét meg a hogyant. Épp csak ez nem fog úgy menni, hogy mindent felrúgunk, és akkor is összehozzuk a száznyolcvan fokos fordulatot, ha közben eltörik a masina. Valójában megint mindenkinek egyedül kell kitalálnia az irányváltásait, ha van rá lehetősége. Nem lehet homlokegyenest más rutinokat interiorizálni, mint amiket az életünkben eddig alkalmaztunk. Próbálkozni persze lehet, sőt, valójában muszáj is. Húzd meg, ereszd meg. Ebben az újsütetű bolondokházában én ugyan megadtam magam a bioritmusomnak, és hajnalban kelek, délután pedig szundikálok, viszont rászoktam a reggelizésre, amit eddig sose bírtam összehozni.

Azt hiszem, minden ellenére valahol mélyen én egy megrögzött karteziánus vagyok, akinek a tudás alapja a kételkedés. Descartes mondott egyszer a sok minden más mellett olyat is, hogy ha recseg-ropog a házad, építs újat, de ha egyelőre nem tudod megoldani, húzz fel a kertben egy fészert, amiben addig meghúzhatod magad. Hát ebben a fészerben vagyok én most, és a fészernek az egyik legfontosabb ismertetőjele, hogy ideiglenes. Az, amiben élünk, nem az “új normális”, ezt felejtsük el. Ez egy átmeneti állapot, amiből ugyan nem tudunk visszatérni a régi normalitáshoz, de valamiképpen bíznunk kell abban, hogy mégiscsak lesz valamifajta normalitás, amihez visszatérhetünk. Lehet, hogy nem lesz olyan, mint a régi, de lennie kell. És minél inkább pizsiben meg szöszmöszpapucsban létezünk most ebben a fészerben, annál nehezebben tudunk ismét ember elé való kinézetet ácsolni magunknak. Az ég áldja meg, a Repülő Kutatón meg Pocin kívül senki, de senki nem látja, mennyire pattogzott le a körömlakkom, aztán az egyik férfi, a másik meg macska, ugyan mit várhatnék el tőlük. Ja meg még egy valaki rajtuk kívül. Én látom. A körömlakk az én fészerem. És sok más fészerem is van. Muszáj, hogy legyenek.

Hát ezeken gondolkodtam én, miközben a pipirost kentem a fejemre, ami voltaképpen szintén teljesen fölösleges, mert tegnapelőtt volt egy hónapja, hogy utoljára a munkahelyemen jártam, a Repülő Kutatót meg Pocit a hajam se érdekli úgy istenigazából, nektek meg, hadd legyek kicsit szerénytelen, akár két hónapig is tudnám álcázni a lenőtt töveket. Eredetileg azt terveztem, hogy ebben a blogévben megpróbálok visszatérni a saját természetes hajszínemhez, és a vicc kedvéért épp ez lehetne az az időszak, amikor ezt minden akadály nélkül megtehetem, de kénytelen voltam rájönni, hogy a pipiros is a fészereim egyike. Majd, ha már megvan a nem recsegő-ropogó ház, akkor ki lehet próbálni azt a “radikálisan” “új” “elképzelést” is, hogy olyan hajjal létezem, amilyet az Úr adott, de most kell nekem az a fészer, a fene vigye el.

Körülbelül idáig jutottam el a gondolataimmal, miközben a fejemen már ott illatozott a büdös pacsmag, és ekkor, mintegy törvényszerűen, feldörömbölt a második szomszédnál a fűnyíró. Az első gondolatom persze az volt, hogy “mi a csecsebogyónak nyírsz füvet kolera idején, te elmebuggyant?”, de szinte azonnal visszakoztam a gondolatból. Ki tudja, neki talán az a karteziánus fészere.

* Ti, akik már a kilencvenes évek elején is túlvoltatok a csattogós lepkék meg a pelus időszakán, képzeljetek el egy szakállas, erőteljesen őszülő André Agassit, megvan? Na jó, nincs fülbevalója, és a neonszínektől (még) megtartóztatja magát, a lobonca sincs még akkora, de egyre közelebb az a pillanat, amikor meg kell állnom fölötte egy ollóval, és birkanyírást tartunk. Már előre fosok tőle.