Gondoltam, teszek egy kísérletet a Maci+nárcisz vonalon. Poci olthatatlan szenvedéllyel próbált belezabálni a nárciszokba, egyszer meg is ette, ki is hányta orsóférgekkel vegyest. Éppen ezért mire Maci ideért hozzánk, nem is próbálkoztunk azzal, hogy nárcisz legyen a házban. Most viszont, hogy már nincs Poci, meg kellett nézni, Macitól biztonságban vannak-e a nárciszok. (Amúgy is most tanulja a drágám, hogy az önfejétől mire megy, eddig jól láthatóan Poci mondta meg neki, merre az arra.)
Hát, attól tartok, továbbra is lemondhatok róluk. Mármint a nárciszokról.
Érdekes, a múlt héten vett csokor megúszta, ezt most viszont mindenáron meg akarta hamham. Talán nem kellett volna lepucolnom és dekorba rántanom a komód tetejét. Talán.
Amíg én a sáfrányos kaláccsal küzdök (még sose sikerült ennyire nehezen összehozni a négyes fonatot), nesztek egy kis visszatekintő a múlt hétre. Galéria!
Hazudnék, ha azt mondanám, remekül vagyok, de nyilván ilyenkor van leginkább szükség arra, hogy az ember lánya akár a saját fülénél fogva is kiráncigálja magát az apátiából. Márciusban általában ideges vagyok, idén csak nyűgös meg nyomott, így hát minden kapaszkodóra szükség van, legyen az akár a ház előtt a virágzó fosókaszilva-bokor,
akár Csiriz úr, akinek annyira hiányzik a Fapapucs Futam, hogy hajnali ötkor kell rohangálni vele meg a lézerpointerrel, aztán persze egész délelőtt szunyál utána,
akár kenyérsütés vagy bármi más.
Én ugyan a mai napot azzal múlatom, hogy felváltva veszek kézbe takarítóeszközöket és OTDK-dolgozatokat (amikor az egyikből elegem van, jöhet a másik), de tegnap is őtözködős blogger voltam, aki azzal fotózta le magát a városba menetel előtt, hogy “egyszer kelljen, s jó, ha van”.
Ez az olajzöld motorosdzseki valószínűleg repülni fog, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember majdnem-de-nem-egészen holmikat hordjon, pláne ha tele a szekrény tuti-tuti-tuti holmikkal. A bazi nagy virágos ruhát viszont megtartom.
Voltam piacon, volt macihagyma is. Természetesen hoztam belőle, Maci pedig azonnal benyújtotta rá az igényét. Sajnos azt nem tudtam lefotózni, amint a konyhapultba kapaszkodik a mellső tappancsaival, és vadul nyávog a pulton csücsülő medvehagymára, de a nyávogás végeredményét igen.
Piszok rossz cicamama vagyok, előbb-utóbb mindegyik a fejemre nő.
Teli tálka, telihold, teli alkony, teli naptár. Lassan előbújó virágok a sétálóutcán, akkor fotóztam, amikor eltalpaltam Poci urnájáért. Mackó, aki ezen a héten igazán kiérdemelte a Csiriz nevet. Teli fonalas kosár, macskaszőrrel teli szőnyeg. Az egyik legjellemzőbb viszont az a képernyőfotó az időkép kamerájáról péntek este hétkor, amikor a tavaszi esőzuhogás közepette az épületben már senki sem volt, csak a portás meg én, és ha ránéztek a képre, még azt is pontosan láthatjátok, melyik két ablak mögött van az irodám.
Szóval csak a megszokott, vagy legalábbis semmiféle szempontból nem szokatlan finomvegyes.
Egyezzünk meg abban, egy ilyen hét után nem sok mindenre alkalmas az ember. Tegnap háromnegyed kilencre értem haza, Csiriz úr pedig ott állt az ajtóban, az elhagyatottság harsonáját fújdogálta, előbb simit akart, aztán vacsit, aztán megint simit és megint vacsit. Gondolom, nem kérdés, melyiket taccsolta ki éjjel az előszoba közepén. Én ma ugyan roppant optimizmusomban le akartam menni a piacra, de aztán szél is volt, meg fel is kellett volna öltözni hozzá meg más ilyen kellemetlenségek. Úgyhogy végül eldöntöttem, ez itt most egy szabadnap, amelyet én és Csiriz úr nagyrészt szundikával, eszegetéssel és vakarózással fogunk tölteni. Ránk fér.
Oké, ez a káosz itt nem maradhat, friss ágyneműt is akarok húzni (ott van kikészítve, látjátok?), már kimostam és megszárítottam egy gépnyi ruhát*, azonfelül megpucoltam a borzalmas látványt nyújtó sajtharangot, és más terveim is vannak, de akkor is, muszáj kikapcsolni egy kicsit, és Csiriz úrral meg a lelkével törődni, mert totál kivan szegénykém. Ezt a bejegyzést például háromnegyedében csak félkézzel tudtam megírni, a másikon ugyanis ott feküdt egy szőrös nehezék, és az orrát dugdosta a tenyerembe.
Ezt is túléljük, juszt.
* Közte olyan cuccokat is, amiket tegnapelőtt turkáltam, mert most már megkutyáltam magam, ha egyszer eldöntöttem, hogy odamegyek, oda is fogok, az árgyélusát neki. Ha összeszedem magam hozzá, bemutató is lesz.
Túl sok remek fotóm van az én konok kiscicámról, túl sok. És még péntek reggel is épp olyan élettelinek látszott, mint tavaly nyáron.
Most még brünnyögünk egy kicsit (igazán bőgni nem tudtam, az nálam mindig fáziskéséssel jön), ma pedig végre megpróbálom megvarrni azokat a dolgokat, amiket péntekre terveztem, mielőtt összement a szar a májjal. Utána viszont muszáj a figyelmem a munkámra meg Csiriz úrra fordítanom, az előbbi ugyanis nem vár, és hát ami azt illeti, az utóbbi sem. Macit tegnap dél óta lényegében nem tudom levakarni magamról. Igaz, nem is nagyon akarom.
Azt mondtam, ezt a hidat akkor gyújtjuk fel, ha odaérünk. Odaértünk.
Ez még egy tegnap reggeli fotó. Tegnap délben Poci egycsapásra rosszul lett, kiment a folyosóra, ott összeesett, terpeszben feküdt lihegve a padlón, és ordított a fájdalomtól. Állatkórház, vizsgálat, nyugtató, vízhajtó, infúzió. Nem javult, ma reggelre már mindene összeomlott, csak feküdt az oldalán, és nyöszörgött. Elengedtem.
Most pedig kipucoljuk az összes macskavécét, elmossuk és eltesszük a Pocitálkákat, aztán… aztán a következő hidat is akkor gyújtjuk fel, ha odaérünk.
Oh, shit, here we go again. (Már megint valami baj van a képfeltöltő pikulával, ha nemhomályosban akarjátok látni, kattintsatok rá, mert ez valami skandalum.)
Egyrészt már sose fogok kiszabadulni a takonyból, másrészt viszont muszáj elmásznom a nagybótig különféle embereledelekért. Mindeközben megjöttek Poci laboreredményei is, melyek szerint nagyjából a város összes macskája helyett is ő egyedül termeli a pajzsmirigyhormont, úgyhogy megint gyógyszerezünk, de mint a kurvannya. A jelenlegi adagja ugyan innentől három hétig reggel-este egy-egy pirula, de azok olyan borzasztó pici rózsaszín drazsék, hogy a tablettabelövő rakettába több időbe telik beleügyeskedni, mint magába a macskába.
Poci amúgy természetesen nem vesz tudomást arról, hogy neki bármi baja lenne.
Egen, ezek már megint a szokásos tömegjelenetek a futonomon, makkák tesztelik az új matracot, piszok elégedettek vele. Csuda, ha egyáltalán beférek néha én is a szőrösök közé. Előbb-utóbb viszont nem ártana lelépniük, mert vagy még ezen a hétvégén rántom át tavaszba a lakást (incl. a futon), vagy pedig sohanapján.
Nna, irány a bót, aztán varrni fogok. Ezt vehetitek fenyegetésnek is.
“Nincs itthon a macska, cincognak az egerek”. Jelen esetben inkább a “nincs itthon a RK, cincog mindenki” esete áll fent, én például reggel hét óta takarítok, de akkora gusztóval, mintha ezt megtiltották volna nekem az elmúlt hetekben a professzor urak (ja, Krtek is elment Bécsbe).
Mivel úgy gondoltam, nem koszolok újabb holmikat a pucováláshoz, visszavettem a tegnapi cuccaimat, őtözködős bloggerek szégyene aki stb. Nesztek inkább egy napfényes szelfiféle Mr. Csirizzel. Ő is cincog, sőt, csiripel, és ahányszor leülök egy percre, rögtön felkepeszt rám mind a hét plusz kilójával.
(Azt egyébként pusztán csak a történelmi hűség kedvéért közölném, de ez alatt a helyrajzi szám alatt valójában egyetlen professzor úr lakik. Én. A RK-nak, hiába doktor duplabubó, semmiféle felsőoktatási sarzsija nincs, Krtek meg egy tenyérnyi plüss, akit én vettem meg pár fityingért tizenévvel ezelőtt, hogy aztán világjárásban és bitorolt címekben élje az életét. Cserébe én kinevezett főiskolai tanár vagyok, és az is maradok, amíg ezt a címet el nem törlik, ami persze bármikor előfordulhat ebben a kuplerájban. Azt meg tényleg csak a poén kedvéért mondom el, hogy ez tényleg annyira stabil cím, hogy akkor is a nyakamon marad, ha esetleg libapásztorként kell majd elhelyezkednem, ami szintén bármikor előfordulhat ebben a kuplerájban.
Furaforma felhők, megtévesztő-kék egek, ábrándozó makkák, na meg persze a Takony Hete. És mivel amúgy is felébredtem a már megszokott fél hármas harákolásomra (extra revelatív gondolatok ezúttal nem jártak hozzá, csak slejm minden mennyiségben), akár be is blogolhatom. Galéria!
Nem tudom, feltűnt-e, hogy tegnap nem volt itt bejegyzés. A RK hazahozott a síelésből valami egzotikus osztrák influenzát, aztán persze elkaptam tőle. Feleim, én évek óta nem voltam ilyen beteg. Tegnap kábé húsz órát aludtam, és ezalatt mindvégig teherhajókat rakodtam egy kikötőben.
Tragikusan rottyant állapotomra nincs is annál jobb példa, hogy a macskák mindvégig távol tartották magukat tőlem. Ezek igen realista állatok, és tegnap rajtam semmiféle gyógycica nem segített volna. Ma reggelre javult annyit a helyzet, hogy Poci őfelsége bepróbálkozzon.
Megjegyzem, ma reggel is azt álmodtam, hogy a kikötőben rakodok, de ezúttal már luxusjachtokat,
Ilyenkor jön a beetetés, hóvirágok meg tizenfokok meg olyan kellemes délutánok a buszmegállóban, hogy az ember előveszi a kézimunkáját, hogy elmatasson vele a napsütésben. A macskák is egyre követelőzőbbek (ott azon a képen éppen bacont kunyiznak a Repülő Kutatótól), a piacon meg végre van kecskekefír, grillsajt és spenót, nyamnyam.
Ha egy kicsit is ismerem a világot, egy-két hét múlva tökig érő hóban fogjuk találni magunkat, de addig élvezzük ki azt, ami most van. Galéria!
Tegnap este a RK hazaérkezett a síelésből, úgyhogy most már ketten csináljuk a házban a koszt, nem beszélve a szőrösökről, akik még mosogatni és vécét pucolni sem hajlandóak, skandalum.
Sőt, az elmúlt héten kinőtt a pormacskás padlóból egy olyan reggeli rituálé is, ami miatt még a futonomat sem tudom bevetni. Mire ugyanis eljutnék oda, hogy megtegyem, ez vár, ni:
Esetenként ennek pláne a duplája:
(Igen, a két kép között eltelt három napban volt egy ágyneműcsere. Valahol meg kell húzni a határt igénytelenségben is, neszpá.)
Természetesen ma is iskolába megyek, ezúttal az óralátogatás-megfigyelés-jegyzetelés bűvkörében fogjuk tölteni a napunkat, mely dolgokról a hallgatók egyelőre még nem tudnak szinte semmit, ergo be kell vezetnem őket az ehhez tartozó technikákba. A helyzet nyilván sokkal jobb lenne, ha be tudnék hatolni ennen irodámba, ahol az óvodalátogatási és tevékenység-megfigyelési jegyzeteimet spájzolom, de az még zárva van február végéig, úgyhogy abból élünk, amink van. Szerencsére tegnap némi kutatómunka árán találtam a Bűnök Barlangjában egy 2021-es jegyzetelő füzetet, amiben még zsírkrétával odakaristolt mozdonyok is vannak (nem én voltam!), és ugyan az iskola meg az óvoda közötti különbségek száma légió, de a tevékenység-látogatás és óralátogatás közöttiek valójában igen kicsinyek, úgyhogy ismételten uccunekiben vagyunk. Mint mindig.
Mintegy mellesleg a suliban a tanközösség szintén iszapszemű öreg rájákból áll (ezt a teljes tisztelet hangján mondom), úgyhogy két nap alatt már összerakták, hogy magam varrom a ruháimat, és elismeréssel viszonyultak hozzá. Hejhó, hejhó.
Én még mindig akkora partiállat vagyok, hogy a fal adja a másikat, este hétre bementem egy buliba a székesfőfaluba, aztán már a kilences busszal haza is tértem a hülye kiscicáimhoz.
Minden nap más - mindennap más 