Túl sok remek fotóm van az én konok kiscicámról, túl sok. És még péntek reggel is épp olyan élettelinek látszott, mint tavaly nyáron.

Most még brünnyögünk egy kicsit (igazán bőgni nem tudtam, az nálam mindig fáziskéséssel jön), ma pedig végre megpróbálom megvarrni azokat a dolgokat, amiket péntekre terveztem, mielőtt összement a szar a májjal. Utána viszont muszáj a figyelmem a munkámra meg Csiriz úrra fordítanom, az előbbi ugyanis nem vár, és hát ami azt illeti, az utóbbi sem. Macit tegnap dél óta lényegében nem tudom levakarni magamról. Igaz, nem is nagyon akarom.