Ez egy olyan hét volt, amikor hun az oldalamon döglöttem, és közben új horgolásmintát tanultam, meg a régi horgolásokat buzgeráltam, hol pedig húszfokos emelkedőkön döngettem fel-alá Fiesoléban. Közben pedig hol derű volt, hol ború, hol meg egyenest zápor és szivárvány. Az első képtől vagyok a legboldogabb, ugyanis azt már tudtam elméletben, hogyan szüretelik az olajbogyót, de most láttam is élőben, váu. Galéria!
Márton-nap van, amikor a babona szerint zabálni kell, ámde nem szabad mosni. Mondhatni, egy-nullra állunk, mert ugyan a vendégeink torokgondok miatt lemondták a villásreggelit, de ez nem gátolt meg minket abban a Repülő Kutatóval, hogy édes kettesben megtartsuk, legfeljebb kevesebb felhajtással.
A kajákról bármikor szívesen adok felvilágosítást, ha érdekel.
Mosni viszont muszáj, és itt a művésztelepen valamilyen okból hétvégeken javallott, a RK legalábbis ezt vette ki abból, amit beköltözésekor magyaráztak, ilyenkor ugyanis olcsóbb a víz meg az áram vagy mittomén. Az is lehet, hogy félreértette az egészet, és én most emiatt mosom el a jólétet, gazdagságot és az összes többi hóbelevancot a jövő évre, de mosni necesse est, két gépnyi szennyest hurcoltam be a fészerbe, ahol a mosógép lakik.
Egyúttal ez az oka annak is, hogy nem kaptok rólam fotót, mert a napelemes szárítógépem pont ott szoktam felverni, ahol a szelfijeimet lövöm magamról.
Amúgy persze fel vagyok öltözve, és természetesen új merényleteken dolgozom,
amíg a RK egy hasonszőrű akárkivel randizik, aki Rómából ugrott át megbeszélni vele valamit.
Délután amúgy lehet, hogy elmegyek járni egyet csak úgy, de még nem járt le a második töltet a fészerben, úgyhogy addig is elvagyok itt, mint a befőtt. Libabefőtt, hogy a Márton-napnak is megadjuk a magáét.
Ma csak a tegnapi szélfútta-napverte-mászkálós magamat fogom prezentálni,
mert a jelen realitásában már három órája azon győzködöm magam, hogy hajat kéne festeni.
Mindeközben Tökösboci és Signor Soriano átléptek a bőgés és ordítás fázisából a “meh” állapotába, mint a mellékelt ábra is mutatja.
Ha nem vennétek észre a cirmost, ne lepődjetek meg, remek rejtőszíne van.
Hja, nekem is valami remek rejtőszínt kellett volna választanom, nem ezt a pipirost. Ez ugyanis legutóbb több mint egy hónapja volt mázolva, és azóta lenőtt.
Grr, szedd össze magad, Ofélia, abban az országban vagy éppen, ahol a Covid alatt hirtelen megnőtt a hajfestékek forgalma, mert a népek nem tudtak elmenni fodrászhoz, de azért úgy gondolták, az igénytelenségnek is van határa.
Az írekkel csak a baj van, mondta viccből a RK, amikor értesültünk Ciaránról, én viszont kiegészíteném arra, hogy főként az ír férfiakkal van baj, tegnap Kenneth Branagh például meglehetőst felcseszte az agyam. Sőt, hozzáteszem, bárha csak az ír férfiakkal lenne gond, de azokkal is baj van, akik repülnek meg kutatnak*, meg persze a szőrösökkel is, akiknek már töke sincs**. Na de nézzük előbb Ciaránt.
Amióta itt vagyok, lényegében nem múlt el nap eső nélkül, és már kezdek egészen jól belejönni abba, hogy reggeltől estig tizenötször változik meg az időjárás, úgyhogy a tegnapelőtt esti vihart egyszerűen úgy tekintettem, hogy ilyen a toszkán november, most mit csináljak vele, ez van. Mint kiderült, ez marhára nem igaz, ezt a mostani felvonást speciel Ciaránnak hívják, és nekem a hírekből kellett megtudnom, hogy még neve is van. Meg halálos áldozatai Toszkánában, jaj. Úgyhogy a tegnapi napon én is meg a RK is felhívtuk külön-külön a saját anyáinkat, hogy megnyugtassuk őket, itt nálunk minden a legokébban oké, a kulipintyó áll, mint katiban a gyerek, a környező fákról csak olyasmi törött le, ami már el van korhadva, az is csak kicsike darabokban, meg egyébként is dombon lakunk, és otthon évi három ilyen viharon szoktunk átesni. Vagy ő rajtunk. Az én anyámról tudnivaló, hogy sokat aggódik miattunk, szóval abban nem volt semmi extra, hogy felhívtam, de anyósomnak csak most nőtt ki ez a tulajdonsága, amióta mindhárman itt pocolunk Firenzében a szőrössel, és én ezt roppant érdekesnek találom, mert miközben a kisfia a világot járja, maximum annyit szokott kérdezni tőlem, mit tudok arról, eszik-e rendesen a gyerek. Ehhez képest most afféle igazi jiddise máme módjára folyton kérdezget minket arról, nem hideg-e az idő, eszünk-e egyáltalán húst***, működik-e a fűtés, meg nem mosott-e ki minket valami az ürgelyukunkból. Én a magam naivitásában úgy gondoltam, hogy kevesebbet kell aggódni miattunk, amikor hárman vagyunk kupacban, de a jelek szerint nem, az aggódás mértéke egyenesen arányos a távollévő családtagok számával.
Annyira egyébként tényleg nem volt rémes a dolog, tegnap délelőtt-délben például gyönyörűen sütött a nap, mint a mellékelt ábra mutatja.
Percre pontosan fél órával a kép elkészülte után már jég esett, és a szél megpróbálta leszedni a La Casina tetejét.
Hát így vagyunk mink itt ebben a vircsaftban, és én ugyan még jelenleg pizsiben iszom a harmadik kávémat, de előbb-utóbb felöltözünk, és elmegyünk bevásárolni, mert fogyóban van a tej, tojás és hagyma, mi viszont továbbra is szeretünk főzni.
* Ma hajnalban 4:12-kor ébredtem arra, hogy ez a marha ordít mellettem egyet álmában. Mint kiderült, azt álmodta, hogy egy vonaton voltunk, ami egy folyóban haladt, a vagonunk lekapcsolódott a mozdonyról, és ott maradt a sodrásban, törölközőkkel kellett eltorlaszolni az ajtóréseket, mert a küszöb felett be akart törni a víz, és végül ránk esett a vagon hátsó fala, ami egyébként egy gardróbszekrény volt, vagy mi. Ezek után szinte azonnal visszaaludt. Én nem. Én ilyenkor már nem tudok, dögvész és lépfene. Természetesen ebben a pillanatban
** a szőrös is megérkezett, és rögtön azt akarta tudni, hol a kaja. Ennélfogva most mind a ketten elégedetten és telezabáltan húzzák a lóbőrt, én meg itt ülök a kanapén, kialvatlan vagyok, és nyűgös.
*** Ezt már tényleg nem értem, a sógornőm afféle on-off vegetariánus, néha éveken át sem eszik húst, és még életben van, szóval anyósom igazán megszokhatta volna az ilyesmit. Mi amúgy eszünk húst, csak most itt éppen nem túl sokat, nem tudom, miért. Hiányozni nem hiányzik.
Visszatérés a szokásos vasárnapi galériákhoz, többé-kevésbé firenzei módra. A városból kevés, a mindennapok apró szöszeiből sok.
Mondhatni, a mi életünk igencsak kiszámíthatónak tűnik,
de ez leginkább annak köszönhető, hogy ma korán reggel Egy Idegen Macska jelent meg a veranda előtt a párkányon, és azóta Tökösboci matricává vált. Nyilvánvalóan én vagyok az egyetlen, akire számíthat ebben a sivár összkomfortos világban, ahol Idegen Cirmos Macskák néznek be az ablakon, és még azt is mondják, hogy MAÓÓÓ. Be kell vallani viszont, Maci kezdte a maózást. Onnan jöttem rá, van odakint valami, hogy ez a lüke morogni kezdett, majd olyan szépen bőgtek egymásra, mint a szarvasok, aztán végül fújás, ordítás, és szétfutottak. Mindezt mindvégig zárt ajtó két oldalán, már amennyire persze a veranda üvegajtaja zárhatónak számít. (Van egy kétujjnyi rés, amikor becsukom.)
Próbálom magam azzal nyugtatni, hogy nem mi vagyunk a La Casina legbotrányosabb népei, látott itt ez a kukutyin ennél cifrábbat is. Leszámítva a rezidens íróktól és művészektől elvárható debaucherie-t, állítólag laktak itt olyanok is, akiknek nőstény macskája volt. Ivartalanítatlan nőstény macskája. Ez szintén az elvárható eredményt hozta, a környék összes kandúrja itt tolongott. Ahhoz képest mi egészen kulturáltak vagyunk, olyan idiotizmust például el sem tudunk képzelni, hogy egy ivartalanítatlan macskával induljunk világgá.
Ma amúgy igen szép verőfényes napunk van, és ebből kifolyólag az önfotóm olyan lett, mint a trágya. Pedig hajat is mostam, az elvárható eredménnyel.
Jaja, felrobbant.
Helló, péntek.
Ma akár nyafogóruhában is lehetnék egész nap, mert nincs szándékomban elhagyni a körletet, max. zöldhulladékot tallózni mennék ki a kertbe, bár már összeraktam egy helyes kis vázányi száraz ágat, ni.
Azzal még fognak történni Dógok, végül is van nekem egy hobbiszatyrom, hehe.
Mint a képen látható, még a RK ittléte alatt (kedd délután) találtunk egy állateledel-boltot, ahol egyrészt agnoszkáltuk a megszokott pöszörőzöttmacska-eledelt és taurinpasztát, ha bármelyik kifogyna, másrészt vettünk Tökösbocinak macskafüvet, ő pedig derekasan neki is látott. Jelenleg a veranda a kedvenc helye, amivel még akadnak majd gondok*, de azon a hídon akkor megyünk át, amikor megépül.
Visszatérve a nyafogóruhákra (kettőt is hoztam), egyelőre még nagyon nincs szezonjuk, bár esténként már csak megszokásból is belebújok az egyikbe. Én még ennyire délen** sose voltam ősszel, és most meglehetősen hülyén nézek a világba, mert a világ úgy fest, mint október elején szokott, levélpotyogással meg derűborúval, szél is van, és eső is eseget, de nagyon nem úgy érződik. 23 fok van, például.
Mivel a tegnapi pizzakenyértől vérszemet kaptam, most megpróbálok összehanyintani egy öregtésztát, bár fene tudja, hogy a duplanullás liszt és a pizzához való instant élesztő hogyan fog viselkedni. Most egyelőre ezeket szereztem be, úgyhogy ezekkel fogok gazdálkodni. Nyilván elmehetnék kenyérért, ha olyanom van, most viszont igen mérsékelten van olyanom. A bolt például, ahol tegnap jártam, két kilométerre van tőlünk, és ugyan ilyen romantikus környezetben kutyagolok az út felében,
de a másik felében legalább annyiszor próbálnak elütni a zebrákon, mintha Budapesten lennék, és ez azért mond valamit.
* A veranda ajtajának az a szépséghibája, hogy hiába van rajta kilincs, nem lehet rendesen becsukni, mert szorul. A tulajdonosok sokévi tapasztalata alapján télen már zárható lesz, mert a hidegtől összemegy a vas (ezt nagyon tudományosan mondtam, de értitek, fémek meg hőtágulás, megvan?), viszont akkor sem érdemes kulcsra zárni, mert már beletört párszor. Ergo a veranda mögötti ajtót kell zárni, ha nem vagyunk itthon. Summa summárum, Maci csak akkor héderezhet a verandán, ha van itthon valaki, azt pedig végképp nem tudjuk, télen mennyire lesz majd hideg ehhez a ház-ajtaját-nyitva-tartjuk akcióhoz, mert egyelőre a veranda meg a ház éppolyan hőmérsékletű, de ez változni fog. Szigetelés ugyan nincs sehol, leszámítva a jóóó vastag falakat, de a verandán fűtési lehetőség sincs. Sebaj, mint mondtam, ezen a hídon majd akkor satöbbi.
** Az egyik barátnőnk ezen most nagyon hangosan tudna röhögni, ő szeptember elején költözött át Miamiból Marseille-be két macskával, és ugyan ő még nem panaszkodik, de a macskák már közölték, hogy a tizenöt fokos reggelek elviselhetetlenek.
Először is egyezzünk meg abban, hogy túl jó dolgunk van, oké?
A harmadik kávé után vagyok a verandán, Tökösboci a napfényben élvezkedik, túlnyomórészt ki is csomagoltam, és amíg a RK vissza nem tér az egyetemről, lustácskán pakolok ide-oda, aztán elmegyünk kószálni egyet.
Van időm, mondogatom, tenger sok időm van, és semmi kötelezettségem azokon kívül, amiket szántszándékkal magamra vállalok. Annyira tenger sok időm van, hogy talán még a kertet sem hagyom el hétvégéig, és higgyétek el, ez nem jelenti azt, hogy blogolásra érdemes tartalom nélkül maradtok, óóóó, nagyon nem.
A megszokott finomvegyes mindarról, ami a héten szembejött: Szentendre, őszi levelek, kézimunka, varrogatás, fetrengés a makkával, hajvágás és szülinapi ajándék. A piros-madaras nyakék az, a RK rendelte, és KissVica a Dark Side Soutache-tól készítette el, nekem meg azt kell kitalálnom, mivel vegyem fel majd Firenzében. Nyilván vinnem kell majd, hádeugye.
Mára eredetileg más terveim voltak, de most úgy alakult, hogy boldogan, és részemről némiképp taknyosan döglünk Macival. Néha majd felkelünk enni.
A filtert, amit kíváncsiságból ráeresztettem a képre, úgy hívják, hogy “drámai meleg”. Csak mondom.
Most jön a hosszú utazás előtt az a rész, amikor tényleg átmegyek őtözködős blogba, merthogy a következő vasárnapig össze kell raknom két és fél hónapnyi holmit, lehetőleg úgy, hogy ne három hajóbőrönddel és két kalaphordóval, valamint egy félmázsás nesszeszerrel (púderkompakt plusz csavarkulcs, például) induljak neki. Ennélfogva itt olyan holmik jönnek majd, amiket a) egész biztosan nem viszek magammal b) még nem tudom, magammal viszem-e, de fel kell vennem, hogy ezt megtudjam.
A mai kezeslábas ez utóbbi kategóriába tartozik, mielőtt rákérdeznétek.
Pro: nem gyűrődik, kis helyen elfér, rétegezhető, és sokféle változatban hordható. Kontra: fekete, és nincs zsebe, valamint mágikusan vonzza a macskaszőrt. Nyilván macskástul.
QED.
Éppen a postára kocogok, mert a RK megbízott, hogy adjak fel elsőbbségivel-ajánlva egy levelet.
Utána visszakocogok, és tovább gyomrozom a tanulmányokat, mert annyit nyűglődöm velük, mintha Luca székét építeném tizenháromféle fából. A fő ludas persze a halogatás, mert anélkül itt még nem ment soha semmi, többet nyafogok azon, hogy “meg kell csinálni”, mint amennyit érdemben csinálok vele.
Bezzeg Mackónak minden mindegy, tartsa meg az Isten ezt a jó szokását neki.
Még lementünk piacra, mert az ilyen tradíciók nehezen kopnak (hé, jövő szombaton is le fogok menni, valamit nekem is ennem kell),
visszafelé jövet meg láttunk az egyik falon afféle elvesztett tárgyként egy ilyet:
Mit mondhatnék, kicsikét mellément.
Mindeközben pedig itthon finisébe fordult a “Csomagolunk, vaze!” első felvonása. Mackó már most sem túl lelkes tőle, pedig ha tudná, mi lesz még itt!
Itt olyan remek idő van, hogy ha lenne kutyám, esernyőt tartanék fölé, amíg kiviszem szarni. Mindegy, attól még elmentünk piacra.
A képet még indulás előtt lőttem, és akkor sem sugárzott rólam különösképpen az optimizmus, de legalább emberek elé való állapotom volt. Lényegesen csupáltabban jöttem vissza, na. A cipőm átázott, az ernyőm is (ki is fogom hajítani a rittyóba, hát ki látott ilyet, hogy ennyire elvénüljön pár év alatt az anyaga), úgyhogy visszafelé cipőmben a pocséta, fejemen az eső, hátamon viszont az izzadság folyókázott, mert persze mindehhez még meleg is van. Phű. Mikor visszafelé éppen becaplattunk a ház elé (a RK se nézett ki jobban, ő esőkabátban ment, ami ilyenkor lényegében egy fóliasátor, ami melegen és nedvesen tartja az embert), anyósom éppen kifelé jött egy bevásárlókosárral. Üdvözlésképpen azt mondtam neki, hogy “Blöeee”, szabad kezemmel kisded ívet írva le a világmindenség felé, mire anyósom az válaszolta, hogy “Blöeee”, és kicaplatott az esőbe. Mindig megnyugtat, hogy ilyen remek közöttünk az összhang, háde milyen jól tudunk mi kommunikálni, ugyi.
Na de vettünk a piacon mindenfélét, közte vérsóskát is, mert csak. Életünk szőrös értelme, akit tegnap csak úgy a semmiből Tökösbociként szólítottam meg (hogy miért? Passz. Valójában ő egy Töketlenboci), na szóval ez a drága állat rögtön rácuppant a vérsóskára, nédda:
A valóságban mind a ketten jobban néznek ki, a vérsóska és Maci is, de ebben a világításban jobb fotóra nem tellett. Amúgy én most kissé fasírtban vagyok a szőrössel, mert muszáj fogyókúráztatnunk, és persze ettől egyre intenzívebben és egyre korábban zaklat reggeliért. Az csak hagyján, hogy cicababa-hangon vinnyogva keringél a szobában (nem, bmeg, az se hagyján, rém idegesítő), de rákapott arra is, hogy felmászik a futon támlájára a fejem fölé, kinyúl a polchoz, és dolgokat hajigál róla a fejemre. Szerencsére nem céloz jól, de akkor is, na, horgolófonal-gombolyagok, washi-szalagok, tollak meg körömlakkok szőnyegbombázásában élem a hajnalaimat.
Tegnap azt mondtam, mint Csipike, hogy “eddig, és netovább!”, és letakarítottam a polcot, úgyhogy nem maradt rajta semmi hajigálható. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy Maci ezen a polcon ül vinnyogva a hét kiló húsz dekájával, és a homlokomat csapkodja a mancsával.
Világ csudája, hogy még nem csináltam belőle bundasapkát, bár mit kezdenék egy bundasapkával ebben a melegben.
Ki kéne mászni innen a macska mellől meg a takaró alól, és eltotyogni bankba meg boltba. Odakint csepereg, fúj a szél, és intézkedni meg kilométereket gyalogolni kell, itt bent meg van nekem macskám, takaróm, még teám is. Sőt, csoki is van. Akár több kiló.
Na mi legyen.
(Esti kiegészítés)
Végül elaludtunk. Én másfél órával később ébredtem fel arra, hogy rémálmodom: a szülővárosomba utaztam, és valami okból ott hagytam az útitáskámat az Új-Szemerjai buszvégállomáson, mert a busz érkezése után halaszthatatlan bevásárolnivalóim lettek a boltban, ami egyébként a Golgotai bolt volt (beavatatlanoknak: tulajdonképpen mind a két hely létezik a szülővárosomban, viszonylag közel egymáshoz, de véletlenül sem egymás mellett), és mire visszamentem, egy sufniban kellett keresgélnem rég ott hagyott bőröndök meg minden más kacat között az útitáskát, ami nem volt sehol. Fapipa pedig benne. A seholsincs útitáskában. A buszjegyárus néni tök kedves volt, azt mondta, rámoljunk ki mindent a sufniból, úgyhogy pakoltunk, mint Bogdán az üres boltban, csakhogy ez tele volt: bőröndök meg ládák meg zsákok, az egyik sarokban fél méter magasra felcsírázott krumplik, aztán a gurulós bőröndök mellett találtunk gurulós tévékészülékeket is, öregeket, mint az országút. Meg kajakokat. És rengeteg hulahoppkarikát. Egy ponton félbe kellett szakítanunk a rámolást, mert utat kellett csinálni egy beteg kengurugyereknek, akit vízágyon hoztak az állatkertből (na olyan sose volt a szülővárosomban) a kórházba (az speciel valahol ottfele van földrajzilag, mint a busz volt), de valamiért elszabadult az egész kupac, és elindultak lefelé a Kórház utcán (az természetesen egy másik kórház utcája), bőröndök, tévék, hulahoppkarikák, ott cigánykerekezett minden lefelé, mint anno abban a színes gumilabdás Sony reklámban, ebben e:
És akkor végre felébredtem. Áááááááá. Megittam egy kávét, gatyába ráztam magam, aztán mintegy penitencia gyanánt nem csak a bankba mentem el (természetesen már megint elfelejtettem az internetbankos jelszavam, azért), de még a Lidlibe is, ami toronyiránt csak négy kilométerre van. Úgyhogy végül oda-vissza, bankkal meg miegymással együtt talpaltam vagy kilencet, és visszafelé akkora ménkű nagy pakkal jöttem, hogy csak sajtból volt benne hatvan deka.
Nem tudom, inkább szigorúnak vagy inkább ijedtnek látszom itt ezen a képen, de a nappali alvás egy gyilkos, istenuccse.
Technikailag már vasárnap van, én meg úgyis felébredtem, mert Mr. Kajla berakta mellém saját magát az ágyba, és ugyan most ő fogyókúrán van (erről is mesélek egyszer, vagy nem), de azért jó időbe fog telni, amíg lemegy hét kiló alá. Ha egyáltalán. Ezúttal is úgy érkezett meg, hogy DÜBB, én meg felébredtem.
Hát akkor galéria!
Mivel megint a régi helyén van a piac, ma zsibi is lesz. Még nem tudom, lemegyek-e, de ha igen, arról természetesen szintén beszámolok.
Ezúttal is csak a szokásos összevisszaság: őszelő fényei meg gyümölcsei, Csülök úr és az ő csülkei, csokicsókok, ilyen-olyan kézimunka-kellékek, na meg a collegiumi linóleumpadló, amire valószínűleg akkor is emlékezni fogok, ha már a nevemre se. Galéria!
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
