Egyezzünk meg abban, egy ilyen hét után nem sok mindenre alkalmas az ember. Tegnap háromnegyed kilencre értem haza, Csiriz úr pedig ott állt az ajtóban, az elhagyatottság harsonáját fújdogálta, előbb simit akart, aztán vacsit, aztán megint simit és megint vacsit. Gondolom, nem kérdés, melyiket taccsolta ki éjjel az előszoba közepén. Én ma ugyan roppant optimizmusomban le akartam menni a piacra, de aztán szél is volt, meg fel is kellett volna öltözni hozzá meg más ilyen kellemetlenségek. Úgyhogy végül eldöntöttem, ez itt most egy szabadnap, amelyet én és Csiriz úr nagyrészt szundikával, eszegetéssel és vakarózással fogunk tölteni. Ránk fér.

Oké, ez a káosz itt nem maradhat, friss ágyneműt is akarok húzni (ott van kikészítve, látjátok?), már kimostam és megszárítottam egy gépnyi ruhát*, azonfelül megpucoltam a borzalmas látványt nyújtó sajtharangot, és más terveim is vannak, de akkor is, muszáj kikapcsolni egy kicsit, és Csiriz úrral meg a lelkével törődni, mert totál kivan szegénykém. Ezt a bejegyzést például háromnegyedében csak félkézzel tudtam megírni, a másikon ugyanis ott feküdt egy szőrös nehezék, és az orrát dugdosta a tenyerembe.

Ezt is túléljük, juszt.

* Közte olyan cuccokat is, amiket tegnapelőtt turkáltam, mert most már megkutyáltam magam, ha egyszer eldöntöttem, hogy odamegyek, oda is fogok, az árgyélusát neki. Ha összeszedem magam hozzá, bemutató is lesz.