És miután az egész napot áthamupipőkéztem a varrószobában, renováltam a fejemen a pipirost, felvérteztem magam katicákkal, és elmegyek találkozni az egyetemi kutatócsoportommal.
Nem mondhatjátok, hogy nem teszek ki magamért.
eská kategória bejegyzései
Újracucc – Mire jó egy paplanhuzat 3/a – Egy újabb kaftán
Elnézést a fantáziátlanságomért, de tényleg komolyan gondoltam, hogy kéne nekem még ebből a ruhából kettő-három. A jelöltek közül ezúttal az egyes számú került sorra – mint a mellékelt ábrán is látható, ennek is különbözött egymástól a két oldala, de nem olyan nagyon, mint a csíkos-rózsás esetében. Sebaj, if it ain’t broke, don’t fix it, maradtam a már jól bevált összeállítási módszereknél, egyik feléből az eleje-hátulja, másikból az ujjak, ferdepánt, aljára csík. Ennek az anyagnak az összetevői között a poliészter is szép arányban képviseltette magát (60%), és lehet, hogy ez az oka annak, a felhajtások meg tűzések nem fekszenek ki olyan szépen, mint a csíkos-rózsás esetében. Meg persze az is lehet, hogy én voltam balfékebb, mint múltkor. Állítólag csak rossz mesterember hibáztatja a szerszámot, szóval megengedő vagyok. (Amúgy meg rossz mesterember/asszony, heh, majdnem teljesen autodidakta módon tanultam meg varrni. Apám megmutatta, hogyan kell befűzni az alsó spulniba a cérnát, ez volt az én varrászati oktatásom veleje.) Nyilván egy vasalás is ráférne, de ehhez most lusta vagyok.
A pékségig meg vissza éppen jó lesz úgy, ahogy van.
Mivel ez nem dupla paplan volt, mint a csíkos-rózsás, hanem szimpla, csak ennyi maradt belőle.
Ápropó, ha nem vettétek volna észre, az eddigi paplanhuzatos újracucc-posztok “X/a,b, satöbbi” formátumban íródtak, szóval készüljetek fel arra is, hogy addig folytatom, amíg el nem fogy az összes maradék. Dixit.
3/308 – Holott
Takarítani azért jó, mert teremtünk vele egy csomó mámorítóan üres és tiszta felületet, amit aztán varázsütésre el lehet tüntetni azzal, ha a Repülő Kutató kipakolja a kocsiból az elmúlt egy hónap holmijait, ruhákat, pokrócokat, ágyneműt, plusz egy regensburgi hűtő és konyhaszekrény és könyvespolc tartalmát. (Csak azt hozta el, nyugi, amit maga vett/vitt oda, de azért mókás, hogy több cuccal jött haza egy hónap Regensburg, mint három hónap Palo Alto után.) Mindehhez ráadásul Csehországon keresztül kocsikázott haza, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy sör. Sok sör. A konyhapult úgy fest, mintha valami igazán nagy ereszdelahajamat bulit terveznénk, holott.
A nekem-jó időjárás legnagyobb örömemre még ma is tart, de ezt a vakációt szokni kell, még mindig kissé tanácstalanul nézegetek körbe. Ne sajnáljatok nagyon, nálam az ilyesmi általában elég gyorsan elmúlik, máris suttognak a polcról a szervezetszociológia könyvek, és a fürdőszoba is egyre indignáltabban kérdezgeti, hogy akkor mi lesz azzal a festéssel, he?
Nyugi, nem hajt a tatár. Még nem.
3/306 – Nyári nyígások ideje
Nyomorúságos rosszul bírom ezt az időjárást, pedig délután még tanszéki összeröffenésem is lenne Esztergomban. Egyre kétségesebbnek tűnik, eljutok-e odáig, vagy csak ülök majd egy elsötétített szobában, és várom a szeptembert.
Most viszont piac.
3/305 – Csill
Mint elegáns, tarka és válogatott öltözékemből látható, itthon fogom átbujkálni a napot színes anyagficlik és átalakítandó ruhadarabok közepette, valamint pontosan lemérem a fürdőszobát négyzetméterben. Ja, meg fogat mosok. Sokszor. Fenyegess meg egy controlfreaket azzal, hogy elveszti a fogait, adj a kezébe háromféle fogkefét meg egy tubus Parodontaxot, tanítsd meg a helyes technikára, és máris lefoglaltad napi húsz percre. Minimum.
3/304 – What do you plan to do with all your freedom
Azt hiszem, mától vakációm van. Az örömujjongás még várat magára, egyelőre enyhén tanácstalanul nézegetem a világot.
Nem baj, előbb-utóbb kitalálom, mit kezdjek a szabadsággal meg a történeteimmel.
3/302 – Ki ne hagyd a pisztáciát
Bud Spencer is meghalt, hát most már ki lesz a vízlovakkal. A rossebbe, hogy folyton temetünk valakit vagy valamit.
Ez a hír meg minden más, amit gyermekkorom régi szemétdombjából felidézett, eleve nem jött jókor. Szinte minden alkalommal, amikor hirtelen és párosan eljön a várakozás ideje meg a nyomasztó gondolatoké, az önsajnálat kivédésére “rontsunk neki, verjük szét és rakjuk össze újra” tervekbe menekülök. Ez nyilván nem a ruházkodásról szól, ahhoz nem kell az önsajnálat fenyegető árnya – ha észrevettétek, mostanság átlagban minden hétre jut egy újracucc-poszt. Nézettségemben és a hozzászólások számában erős befolyásoló tényezőként vannak jelen a gatyák, a macskafotók és az újracucc-posztok, a nézettségért meg bármit, ugye. Valószínűleg az utazgatások is segítenek, ami elég rossz hír, minekutána nemigen megyek sehová. Mindenesetre az idei június máris a blog történetének legtöbb kattintást megért hónapja, pedig van még belőle három nap. Köszi.
Na de visszatérve a kiindulópontra: az ilyen várakozós-nyomasztó pillanatokban nem ruhák meg paplanhuzatok vannak programon, hanem rendszerint a lakás. Egy háromszintes gilisztában lakom, amit tizennyolc éve építettek egy olyan család számára, akik mi sose lettünk, mert nem lehettünk: apa, anya, kettő gyerek. Ez utóbbiak, ha a ház alaprajzát nézem, különneműeknek és már születésükkor iskoláskorúaknak lettek tervezve, akik két külön kicsi szobában laknak, nem gurulnak le a lépcsőn még akkor sem, ha éjjel totyognak ki pisikélni, és reggelenként közelharcot vívnak a mosdóhasználatért. A fürdőszobám akkora, mint egy bálterem (ez télen, amikor lehetetlen befűteni az egészet, különösen kedves körülmény), meg persze ott a két mosdó mintegy mementóul arra, hogy “na ugye, lehetett volna itt reggelenként csúcsforgalom, de nincs, hehe”. Nem a fürdőszoba az egyetlen gondom, persze: az előszoba túl kicsi, a hideg alagsor lezárhatatlan, a lépcsők balesetveszélyesek, az amerikai konyha még ideiglenesen is szeparálhatatlan, ha nem akarod, hogy a vendégeid az asztal mellől lássák a vacsorakészítés romjait. Minden fal, amit esetleg ki lehetne ütni, hogy jobban az igényeinkhez formálhassam a lakást, vagy a födémet tartja, vagy pedig víz- és egyéb vezetékek futnak benne. A maga módján persze az az igazán vicces és dühítő (számomra), hogy semmi sem indult komolyan romlásnak, hogy léphessek egyet – azt szoktam mondogatni, hogy szarból várat mindig bátrabban építek, mint nem túl jó várból igazán jó várat. Paplanhuzatból ruhát bármikor, de ezt a tarkabarka gyönyörűséget azért nem vettem fel már másfél éve, mert arra vár, hogy megkurtítsam az ujját, és félek, hogy elbaltázom. Úgyhogy a lakásban is ez érvényes: egy csomó mindenhez félek hozzányúlni, mert mi van, ha rosszabb lesz, mint eddig volt. Például a konyhai falicsempe kivételével az összes hidegburkolatot utálom, de természetesen ezek nagyrésze még tizennyolc év után sincs annyira leharcolva, hogy ok legyen a lecserélésükre.
Az ok ezúttal sem a csempe állapota, én vagyok az ok. Besokalltam. (Már sokadjára ugyan, de ezúttal legalább annyira, mint amikor a “fessük át a nappalit, MOST” állapota köszöntött be tíz évvel ezelőtt, és mindenkit mentsen meg az ég az én ilyen jellegű besokallásaimtól, mert a nappali is ki lett festve, de mint a vöcsök.) Mostanra már igen nyilvánvalónak tűnik, hogy itt maradunk ebben a kuplerájban in aeternum, túl sok a holmink és túl nehezen mozdulunk. Oscar Wilde mondta állítólag a halálos ágyán: “Megöl ez a tapéta. Valamelyikünknek mennie kell.” Hát így vagyok én most a fürdőszobámmal, és mivel én nem mehetek, neki kell elindulnia abba az irányba, amerre én noszogatom. Úgyhogy elkezdtem szanitereket és “hogyan fessük le a csempét házilag” cikkeket nézegetni. Az Úr legyen hozzánk irgalmas.
Bár lehet, megússzuk annyival is, hogy végre megkurtítom azt a nyavalyás ruhaujjat.
A mai nap főfeladatául amúgy jövendő szakdolgozóimmal van találkozóm, akik már három hónappal a témabejelentő lap leadása előtt konzultálni akarnak, és ehhez még akár Szentendrére is hajlandóak elutazni bölcs szavaimat meghallgatandó. Nyugi, már két éve tanítom őket, nem fognak megijedni.
3/300 – A sötétben bujkáló flower-power
Azt hiszem, ebben a pillanatban ez a legeslegkedvencebb nyári ruhám, és erős a kísértés, hogy legyen még belőle további kettő-három.
Újracucc – Mire jó egy paplanhuzat 2/b – Csíkos-rózsás kaftán
Legyünk realisták, ezt biztosan nem veszem fel munkába, esküvőre, kiállításmegnyitóra (bár ez a kiállítás jellegétől függ), igazolványfotózáshoz meg efféle helyekre, ahol viszonylag kulturáltan kell megjelenni. A harmincakárhány fokos melegben itthon fityegni, boltba átszaladni, estefelé elmenni sétálni viszont tökéletesen megfelel. (Mint már annyiszor mondtam, a bolondok városában lakom.) Az anyag egy rendkívül kellemes lenge pamut, jól szellőző, jó nedvszívó, az csak mintegy mellékkörülmény, hogy a mintája nyolc napon belül gyógyuló retinabántalmakat okoz.
Mivel, mint az előző posztban is bemutattam, a huzat két oldala különbözik egymástól, kézenfekvő megoldás lett volna, ha a rózsás részét ignorálom, és csak a csíkossal foglalkozom, de abban hol lett volna a poén. Ehelyett inkább egy olyan szabásmintát kaptam kézbe, amely eleve kétféle anyag bevonásával kalkulál. Nem ez az első alkalom, hogy ezt a szabásmintát használom, az alábbi három holmi is ezzel készült. (Jé, nem is realizáltam eddig, hogy tavalyelőtt milyen sötétre volt festve a hajam.)
Igen, ezek is itthonfityegésre lettek tervezve. Nagyon praktikus szabásminta ez, eddig csak egyetlen dolgot hiányoltam belőle, a zsebeket. Na akkor most ezt is pótoljuk.
Mindenekelőtt kiszabtam a részeket: csíkosból az ujjakat, a nyakkivágására a ferdepántot (ez nem rugalmas anyag, úgyhogy valóban szükség volt ferdepántra), a kaftán aljára pedig egy arasznyi széles szegélyt, hogy kevésbé látsszon esetlegesnek a kétféle anyag szerepeltetése. A rózsásból az elejét-hátulját meg az oldalvarrásba illeszthető zsebeket szabtam ki – kicsikét nagyobb macerával járnak, mint a ráilleszthető zsebek, de azok csak tovább növelték volna a mintakavalkádot, ez meg igazán nem hiányzott.
Ennek a szabásmintának eléggé kézenfekvő, bár kissé váratlan az összevarrási folyamata: előbb a fél ujjakat kell beilleszteni az elejébe meg hátába. Én az eltisztázás után keskenyen le is tűztem a rózsás anyagon, hogy szépen kifeküdjön a varrásvonal.
Ezután varrtam össze felül a vállvonalon és az ujjakon az elejét meg hátulját, szintén letűztem,
majd bejelöltem, hová kerüljenek a zsebek, és a zsebnyílások kivételével az oldalakat is összevarrtam. Előbb a jobboldalit, mert az aljára a szegélyt egyetlen nagy csíkban akartam felvarrni, majd a az alsó csíkos szegélyt (ezt is eltisztáztam, letűztem), végül a baloldalit is. Külön-külön bevarrtam a zsebeket az elejébe és a hátuljába,
aztán összevarrtam a zseb két részét. Bevallom, ezek voltak életemben az első varrásvonalba rejtett zsebek – innen tanulgattam, hogyan kell.)
Visszahajtással elszegtem és eltisztáztam az alját meg az ujját. És végül felvarrtam a nyakkivágásra a ferdepántot.
Ma pedig ebben fogok itthonfityegni, és némi rendet teremteni a varrószobában, mert tíz percig kerestem ezt a nyavalyás szabásmintát. Jelzem, még mindig maradt ebből a paplanhuzatból ennyi
szóval nincs ennek vége itt. Ha esetleg beleunok a rendrakásba, még visszatérhetek hozzá…
3/298 – És most várunk
Ma viszonylag emberi időpontban kell elpályáznom hazulról, a parodontológus felhívott, hogy fél tízre menjek inkább, ha tudok. Naná, hogy tudok, csak délután kettőkor lesz a pepszi-szigorlat. Ez persze azt jelenti, hogy éppen olyan nyavalyás napom van ma is, amikor két programom van, elegáns távolságban egymástól, de annak semmi értelme, hogy a kettő között hazajöjjek, mert rögtön fordulhatnék is vissza. Mindennek örömére természetesen megint felébredtem háromkor, de úgy, mintha gongot ütöttek volna meg a fülem mellett, aztán csak ötkor aludtam vissza, és arra ébredtem, hogy Brexit. Ez a hét is jól végződik.
Tegnap a felvételim igen érdekesen alakult, fogalmam sincs, felvettek-e – sőt, valójában most már arról sincs fogalmam, akarom-e, hogy felvegyenek. Ez is olyasfajta felvételi beszélgetés volt, ami után az ember még hosszan gondolkodik, hogy vajon itt most az elszántságát tesztelték-e, vagy tényleg inkább seprűs szempillájú friss végzősöket szeretnének látni a doktori képzésen, akik még zöldek és alakíthatók, nem pedig öregek, bogarasak és nagyszájúak. És hát nyilván utólag tudná az ember a legjobb válaszokat adni a feltett kérdésekre, nem pedig akkor, amikor felteszik azokat. A beszélgetés rondószerűen vissza-visszatért arra, hogy nekik nem tartozik a profiljukba a kisgyermekkori nevelés, miért nem inkább az ELTEre megyek, mire is én mindig azt válaszoltam, hogy azért, mert nevelésszociológiát akarok tanulni, az pedig a profiljukba tartozik. Meg hogy eddig én nem foglalkoztam pedagógiával (ja, éppen ezért gondoltam, hogy ideje lenne), és egyébként is olyan szép publikációs jegyzékem van, amiben sehol sincs pedagógia (ja, éppen ezért annak is ideje lenne). Mindent összevéve arra nyilván nem számítottam, hogy vörös szőnyeget terítenek elém, de az általános fanyalgás és a kiérezhető “cipész maradjon a kaptafánál” mentalitás kissé meglepett. Mondjuk nem én voltam az egyetlen, akitől azt kérdezték, miért nem valahová máshová felvételizik, szóval nem vonnék le a kimenetre nézve igen határozott következtetéseket. (Hé, én is a felsőoktatásban dolgozom, és tisztában vagyok azzal, hogy ha egy doktori iskola nem vesz fel kellő számú hallgatót, előbb-utóbb lehúzhatja a rolót, ennélfogva hozott anyagból kell dolgozniuk, és nem dobhatnak ki mindenkit. Ráadásul az egy évvel megemelt kötelező képzési időszak miatt meg is csappant a jelentkezők száma, szóval nem csak hozott anyagból kell dolgozniuk, de kisebb merítésből is.) A maga sajátos módján azért, ismerjük el, egészen mókás, hogy éppen azért vagyok gyanús, mert nem muszájból akarom ezt megcsinálni, hanem csak passzióból.
Mindenesetre most várunk. Ha felvesznek, pályafutásom legbonyolultabb és leghosszabb zsonglőrmutatványa lesz soron, négy helyszínnel és két különböző órarenddel; ha viszont nem, akkor megkönnyebbült sóhajjal hátradőlök, és kidolgozom egy főiskolai varrószakkör pontos programját. Esztétikus, tartós, multifunkcionális szemléltető eszközök készítése kezdőtől haladóig, hogy minden erre vállalkozó egy csinos kis csomaggal indulhasson majd munkába. Afféle óvodapedagógusi kelengye.
Hiába, én vagyok a Tetovált Hölgy, és addig nem nyughatok, amíg nem lesz más is éppolyan tetovált.
3/297 – Az évszázadnál hosszabb ez a hét
Csak most estem haza, és holnap reggel kilenckor már a parodontológusnál kezdek.
3/293 – Macifröccs
A fejfájásomra semmi más módszert nem tudok alkalmazni, mint hogy délutánonként elalszom, de mint akit főbevertek. Ez persze az ilyenkor elvárható délutáni rémálmokat is magával hozza, amelyekben rólam készült riportfilmet nézek a tévében, egy japán riporternővel beszélgetek éppen a harangjátékok tonalitásáról (he?), kopasz fejemen kendő, és egy behízelgő narrátorhang azt mondja rólam, hogy “1958-ban született negyvenévesen, és azóta is annyi maradt”. Rohadt antibiotikumok.
Ráadásul nem egyedül vagyok a szarban, Celofán is antibiotikumokat kap, de ő nem fog sorba állni a kis poharával, hogy oké, legyünk túl rajta, természetesen nekem kell legyömöszölnöm a torkán a Clindamycint. Higgyétek el, marhára nem lelkes tőle, és ez továbbra is egy piszok nagy lakás ahhoz, hogy egy gyanakvó két és fél kilós macskát elkapjak benne, szóval napi kétszer megint kergetőzés meg buli van. Ha már elkaptam, akkor persze elvileg nyert ügyem lenne, de míg Poci ezen a ponton már úgy lóg az ember kezében, mint egy nagy szőrzsák, Celó látszólagos passzivitása ellenére is megpróbál keresztbe tenni nekem, ahol tud. Ma reggel kétszer köpte vissza a kapszulát, pedig ezúttal is a tablettabelövőt használtam. És nekem még betadinoznom is kell a mancsikáit, amelyek állapotáról semmi sem mesél szebben, mint hogy tegnap reggel az állatorvos azzal köszöntötte a belépő gyakornoklányt, “Gyere, nézd meg, milyen, amikor szinte mindegyik körömágy be van gyulladva”. Remek.
Egyelőre csak Poci van rendben közülünk – ha ez a Családom és egyéb állatfajták kezdete lenne, ő volna Larry. Amikor elnézem az önelégült képét, amint én éppen a kolleginát kezelem a reggelizőpulton, kedvem lenne neki is ledugni a torkán egy Clindamycint csak a miheztartás végett.
A tegnapi magyar-izlandi meccs alatt (minekutána az utolsó tíz percig alig kellett a képernyőre nézni) végignyomtam egy komplett pedikűrt, miközben langyos vaníliás zöldteámat iszogattam. Hé, én nem haldoklom, én így élek. Szvsz a körülményekhez képest igenis ragyogóan nézek ki, különös tekintettel a paplanhuzatból varrt ruhámra a megfelelő kiegészítőkkel, felrobbant hajamra a maradék anyagból hajsál, plusz még korallszínű lábkörmök meg vadonatúj szandál, juhé. Mivel egy ennyire igényes áutfitet mégse pazarolhatok csak a macskákra meg a délutáni rémálmokra, le is lejtek majd a városba, ahol épp dúl a szentendrei nyár. Vajon kapok-e valahol egy langyos macifröccsöt?
Jobb is, ha lelépek, engem itt, attól tartok, szemmel vertek.
Újracucc – Mire jó egy paplanhuzat 1. – Fogpiszkáló, ha el nem…
(Ilyet soha többé. Szerintem még egyetlen varróprojekttel se szoptam ennyit, és nem is akarok soha többé.)
Mivel a közönség a kettes számú jelölt mellett tette le a voksát, gyerünk kettes számú jelölt. Dupla paplan aszimmetrikus hímzéssel, a színoldala sanzsán poliészter anyag, a hátoldala vékony pink pamutvászon. A sanzsán anyagok jó szokása szerint amerről kapja a fényt, olyan színe van, szóval higgyétek el, mindegyik képen ugyanaz az anyag látható.
Csak az ágyon tudtam volna teljes méretében bemutatni, de azon éppen ott hevert Celofán, akit gondoltam, békén hagyok, miután reggel az orvosnál kezdte két szurival, és még a körmeit is levágták és összebetadinozták. Szóval tessék, így néz ki elegánsan lehajintva a folyosón. (A paplanhuzat, nem Celofán.)
Ezután jött az a rész, amikor szétválasztottam az elejét meg a hátulját, a pink vásznat gondosan összehajtogattam, eltettem későbbi felhasználásra, és ott maradtam négy négyzetméter dilinyós anyaggal. Na most mit csináljak vele.
A varrás egyik alapszabálya, hogy kétszer mérj, egyszer vágj. Ez az újracucc-készítésben pláne úgy fest, hogy kétszer mérj, aludj rá egyet, aztán mérj újra. Ha esetleg elbaltázod a dolgot, nincs ám olyan, hogy elmész a boltba újabb két méternyi anyagért, hanem ennyi van, ami most itt hever lehajintva, slussz, és unatkozó macskák nézik a folyosó végéről.
A fenti kép kábé a tizenötödik hajtogatás után készült, akkorra már rámásoltam az erre a célra tartogatott szappandarabkával kétféle szabásmintát is (a szappan azért jó, mert könnyebben kijön az anyagból, mint bármelyik jelölőkréta – csak ki kell öblíteni, és kész), de valahogy egyik se volt az igazi. Végiggondoltam, miért nem komálom egyik lehetőséget se, és rájöttem: azért, mert mindkettő levágott volna lényeges méretű darabokat a nagy aszimmetrikus hímzésből, pedig hát ennek az anyagnak ez a legkülönlegesebb sajátossága.
Jó, hát akkor gyerünk, próbáljuk egyben tartani a hímzést.
Mindenekelőtt újrahajtogattam az anyagot, és kivágtam belőle a lehető legnagyobb méretű hímzéses trapézt, ami még kihozható volt, hívjuk szoknyarésznek. (Pocsék kép, de higgyétek el nekem, tényleg trapézformája van.)
A trapézforma nyilván további korrekciókat igényel, hacsak nem akarok fura sellőuszályos szoknyában mászkálni, de kiindulópontnak már elég jó, és elegendő anyag maradt ahhoz is, hogy felsőrészt gyártsak belőle egy gondolomforma módon kiszabott ruhához. A gondolomforma ruha felsőrésze ebben a pillanatban úgy festett lelki szemeim előtt, hogy afféle bő pólófazonú lesz, záródás meg effélék nuku, fene akar még szórakázni ilyesmikkel, nyárra egyébként is jól jön valami szellős fazon, ha már az anyag ilyen remek hundertprocent poliészter.
Na de azért az újracucc-varrás szabályainak megfelelően aludtam rá egyet.
Ma reggel megújult harci készültségemben kiszabtam a gondolomforma pólórészt egy gyakran használt szabásminta alapján, egyelőre ujjak nélkül – én ugyan nem vagyok oda az ujjatlan ruhákért, akármekkora faktorszámú naptejjel is csúnyán le tudok égni vállcsúcson, de bármikor rádobhatok egy kardigánt, ha úgy adódik.
A pólórészt összevarrtam, eltisztáztam, aztán felpróbáltam, beleférek-e. Bele. Nahát, itt még tök sok anyag maradt, gyártsunk ujjakat is a felsőrészbe.
A trapéz nempárhuzamos oldalait összevarrtam, eltisztáztam, enyhe ívvel kivágtam egy szeletkét belőle felül, hogy jobban illeszkedjen majd a felsőrészhez,
aztán a szoknyarészbe felül beletettem elöl két szembehólt, hátul meg két hajtást, hogy a pólórészhez igazodjon a bősége. Na ezzel volt a teljes munkaidő alatt a második legnagyobb szopás. (A legnagyobb csak ezután jött.) Az anyag csúszkált, a méretezés csámpa volt – eh. Egy adott ponton húsz gombostű volt a nyomorult szoknyarész szembehóljaiban, és halvány sejtelmem sem arról, hogyan fog festeni majd, ha kész lesz. Emellett a csúszkáló anyag miatt a hajtásokat is be kellett fércelnem. Volt egy pont, amikor így festett:
Végül azért mégiscsak kicentiztem az egészet, végigvarrtam a hajtásokon, hogy összeállításkor is a helyükön maradjanak, és színt színre fordítva összegombostűztem az alsó meg a felső részt. Ezt is összevarrtam, eltisztáztam.
És akkor kiderült, hogy nemcsak túl hosszú lett a felsőrész, amit afféle empire szabású izéként képzeltem el, Lizzie Bennett bálba készül módjára, de csámpás is. Fércbontó, korrekció, újravarrás. Most hosszra jó, de girbegurba. Fércbontó, korrekció. Még mindig girbegurba. Fércbontó, korrekció. Ezzel telt a következő másfél óra, és egy adott ponton komolyan gondolkodni kezdtem azon, hogy kiviszem az udvarra, leöntöm benzinnel, és felgyújtom.
Végül már nem volt girbegurba, hurrá. Felpróbáltam. Úgy néztem ki benne, mint egy fatönk.
Na hát én ugyan a kellemes laza szabásmintáknak igen nagy híve vagyok, de azért mégis van egy bizonyos határ, és amikor az ember lánya úgy fest valamiben, mintha akár egy teljes irokéz kenut ki lehetne faragni belőle, az nem oké. Úgyhogy elővettem a hobbivarrónők barátai közül a bugyigumi nevezetűt, és a ruha elejét begumiztam a mell alatti varrásnál.
Vannak pillanatok a varrásban, amikor egyszer csak hirtelen a helyére billen minden: na, esetünkben ez volt az a pillanat. A ruhának hirtelen formája lett, nekem benne dettó, hurrá. És már csak a szoknyarész hosszának korrekciója volt hátra, na meg a nyakkivágás elszegése. A kész ruhát kiterítettem a padlón, elegyengettem, bejelöltem és levágtam a hátulja túllógó részét, aztán cikcakkal elszegtem az anyagot.
Mivel a trapézt egész pontosan ferde szálirányból sikerült kiszabni, a nyakkivágás elszegéséhez szükséges ferdepántot is viszonylag egyszerűen sikerült előállítani a maradékokból, úgyhogy azt is felvarrtam a helyére.
És már kész is volt, csekély hét órányi szopás után, plusz egy óra posztolgatás meg fotóméretezgetés. Egy komplett munkanap.
Én most ugyan cefetül elégedett vagyok a végeredménnyel, de azért ilyet tényleg soha többé.
3/292 – Egybeesések
A tegnapi vizsgára való utamhoz természetesen egy olyan buszt küldtek a Volán végtelen bölcsességű urai, amelyen nem vala légkondi, viszont vala tömeg. Ennek részeként megjelent Dömösön az egyik vizsgázó, Pilismaróton meg egy másik, és ezáltal (nyilván) többet tudtam meg róluk, mint korábban bármikor. Ők is rólam. Az egyikük megkérdezte tőlem, hogy vannak-e Bogdányban rokonaim, mire én enyhén meglepve azt válaszoltam, hogy nem, mire ő, hogy csak azért kérdezi, mert látott a múltkor a párommal Bogdányban sétálni. Hát persze, akkor mentünk vacsorázni a Hajósinasba (ami mellesleg azóta folyvást zárva van, három utcányira a lakásunktól egy hosszan vegetáló, majd végül bezárt éttermen viszont a poén kedvéért megjelent egy “Coming Soon – Hajósinas” tábla). Mint nem teljesen normális őtözködős bloggernek nyilván az volt az első dolog, ami eszembe jutott, hogy “ajvé, akkor is ugyanez a ruha volt rajtam”. A “francba, egy teve sem hullhat porba anélkül, hogy a hallgatóim ne értesüljenek róla” csak a második eszembe jutó dolog volt, ehhez már úgy hozzászoktam tizenöt év alatt, mint malac a vakaráshoz. A hallgatók és volt hallgatók mindenhol és minden körülmények között képesek felbukkanni, akár egy pékségben is. (Egyszer majd elmesélem az egyik legjobb esetet hallgatóval és hallgató szüleivel még abból az időből, amikor, hogyúgymondjam, kezdő tanárként igen csekély volt a konvergencia aközött, hogyan festettem munkaidőben és azon kívül.)
Most viszont behajintok egy mosást, elmegyek piacra, majd megpróbálom Celót bebűvölni a dobozba és elcipelni orvoshoz, mert kaptam mára fuvart, és azok a mellső lábak tényleg nem tetszenek nekem. Amíg én ügyes-bajos dolgaimat intézem, ti esetleg elugorhatnátok két poszttal odébb szavazgatni még egy kicsit, mert jelen állás szerint holtverseny van az élen, és én ugyan képes vagyok mindenféle trükkökre, de azt nemigen látom magam előtt, hogy összekombináljak egy pillevékony hímzett sanzsánpoliésztert egy nála kétszerte vastagabb pamutszaténnal.
Újracucc – Mire jó egy paplanhuzat (bevezető)
(And now for something completely different. Takarítás további felvonásai elnapolva, úgy fáj a fejem, hogy mindjárt leesik a helyéről.)
A Háda turkálókban (még mindig nem fizetnek a reklámért, sajna) lakástextilből is igen jó a felhozatal. Elragadóan tarkabarka ágyneműket találok mindenféle színben, mintában és anyagfajtában. Most, hogy utánaszámoltam, utoljára 2009-ben vettem igazi bolti ágyneműhuzatot az IKEÁban, lepedőt meg 2012-ben a Jyskben, azóta kizárólag turkálós paplanhuzatokat meg lepedőket használok. Nemcsak anyagilag éri meg, de minőség szempontjából sem rossz a helyzet, desőt. Ennélfogva mindig átturkálom az ágyneműs tartályt, és (mekkora meglepetés) nem csak ágyneműi célra veszek meg paplanhuzatokat, hanem…
Ezekről a “hanem”-ekről fogok mesélni nektek a továbbiakban, és, mint a címből is látható, egy egész sorozatnyi “hanem”-re számíthattok. Nézzük csak, ezt az ötelemes kupacot tervezem felszámolni.
Na, melyikkel kezdjem? 🙂
(Hozzászóláshoz lusták és bátortalanok számára nagy jószívűségemben szavazólapocskát is csináltam. Csak tessék, csak tessék.)
3/289 – Fekete szőrös nyelv
A tegnapi kínzatolás után megvettem a gyógyszertárban a doki által felírt antibiotikumokat, hazafelé a buszon pedig kínomban olvasgatni kezdtem a mellékhatások listáját. Éppen kezdett kimenni a zsibbasztó, ami új fejleményként arra volt jó csak, hogy fájni kezdjen a szétcsapott jobbik képes felem, arra viszont nem, hogy mozgatni is tudjam. Irgalmatlan tömeg volt, dögmeleg, légkondi minek, az előttem lévő ülésnél nyitva hagyott ablakon át a menetszél a pofámba csapkodta a függönyt (szerencsére a balikba, másként ordítottam is volna), én meg szomjas voltam, mint a fene. Víz volt ugyan nálam, de nem bírtam inni belőle, mert képtelen voltam rendesen ráilleszteni a számat az üvegre, és az éltető nedű folyton lecsorgott a nyakamba. És akkor ehhez olvasgattam olyanokat, hogy ritka mellékhatásként jelentkezhet fekete szőrös nyelv (wtf), esetleg hirtelen elhalhat a teljes bőrfelület 30%-a (wtf omg wtf). Gyakori mellékhatásként viszont 10 emberből minimum 1 esetében előfordulhat hányinger, fejfájás, szédülés és mozgáskoordinációs zavar. Átnyergeltem a másik antibiotikum mellékhatás-listájára, hátha az jobb lesz, de nem lett. Azt közölte, hogy ne igyak alkoholt egy cseppet se, mert megbánom, valamint azzal kecsegtetett, hogy a gyakori mellékhatása hasmenés, fejfájás, szédülés és mozgáskoordinációs zavar.
Mondanom sem kell, hogy ebben a pillanatban roppant plasztikusan megképzett előttem, amint ott ülök fejfájósan és szédelegve a vécén, eresztek alul is, felül is, és végül leesem róla, a mozgáskoordinációs zavarom miatt pedig fel se tudok kelni, és továbbra is jön belőlem alul-felül szimultán. A busz körülöttem üldögélő utasai tapintatosan nem néztek rám, végül is előfordul ilyesmi, hogy láthatóan sztrókos, papagájnak öltözött nőket, akiken kalap van (ja, azt is tettem végül a napsütéshez) könnyezésig ráz a röhögés. Komolyan, alig bírtam abbahagyni.
Ma már kevésbé vagyok hisztérikus, de azért ezzel együtt is, a kurva nagynénikéje térgye kalácsát ennek a parodontitisznek. Ráadásul, mint kiderült, évtizedek óta rossz technikával mosom a fogamat. Ne örüljetek, valószínűleg ti is. Mindannyiunkat egy olyan életkorban tanítottak meg rá, amikor a finommotoros mozgások még nem elég fejlettek a szakszerű fogmosáshoz, és az embernek egyébként is csak kicsike kevés tejfoga van, ami más eljárást igényel. (Abszolúte jellemző persze, hogy ez is olyan nagyon magától értetődő, ha az ember belegondol, de hát ki gondol bele.) Mindenesetre most meg kell tanulnom másként fogni a fogkefét, ami kábé olyan feladat, mintha hirtelen meg kellene tanulnom folyóírni cirill betűkkel, bár ez utóbbi esetben valószínűleg kisebb disznóólat hagynék magam után. A fürdőszobai tükröt minden fogmosás után le kéne pucolnom, mert tele van preckelve kis gombostűfejnyi fogkrémpöttyökkel.
Egyébiránt helyzetünk és állapotunk gyöngy, Poci fél hatkor megjelent, hogy balettozzon egyet rajtam, és hosszú sztrájk után ma reggel mind a két dögice megette a szaftos papit. Nem is igen volt más esélyük, a száraz elfogyott, és mostanra annyira hozzászokott a kényes ízlésük a drága kimért pöszörőzöttmacska-eledelhez, hogy csak ezt az egy márkát hajlandóak elfogadni. Ennélfogva máma is kénytelen vagyok nyakamba venni a világot, és elporoszkálni macskapapiért meg probiotikumért. Ez utóbbi nekem lesz, az egyik olyan funkcióm, amiért roppant hálás vagyok, az általában igen kiváló emésztésem, és épp elég lesz nekem a következő hétre a fejfájás, szédülés és mozgáskoordinációs zavar. Az alkoholmentes életmódot már nem is említem, az pipefing, amúgy is ökör iszik magában. Nyilván a foci-EB rajongói számára ez lenne az egyik legnagyobb csapás, és valamikor én is meccsnéző emberke voltam, de idén eddig még csak a nyitómeccs felét láttam (a második felébe belealudtam). Milyen érdekes.
Macskapapi, probiotikum. Harcra fel. Az ég állapottyát elnézve valahol menet közben valószínűleg egy esővel is találkozni fogok. Heh, akkor szép az élet, ha zajlik.
A bús fejemen látható hajjapántot még elutazás előtt ütöttem össze tíz perc alatt egy kis maradék anyagból meg maradék gumiból. Ha érdekel, hogyan készült, tessék jelezni, és bemutatom.
3/287 – Colchicum autumnale
Tegnap, miután visszataláltam kedvenc helyemre a kanapémon, ábrándosan pótoltam mindazt, amit manikűrözés terén mulasztottam egy hétig, és közben valaminő agyrágóbogár hatására olyan lilára festettem ki a körmöm, mint az őszi kikerics (Colchicum autumnale). Amúgy is olyan kedves őszies idő van, hát miért ne. Ezt a lakkot amúgy még valamikor két héttel ezelőtt vettem egy szintén igen félelmetes árnyalatú narancssárgával együtt, most pedig úgyis minden eszközre szükségem lesz, hogy eltereljem a figyelmet a fejemről, különös tekintettel a bamba nyáladzásra, amit megígértek nekem jóelőre. Olyan lelkesedéssel nézek a mai és holnapi nap elé, hogy azt én el se tudom nektek mondani.
Lassan ideje lenne annak is, hogy valami értesítés-félét küldjenek nekem a doktori felvételivel kapcsolatban, lévén hogy holnap lesz két hete a jelentkezési határidő lejártának, és (röhejes módon) nem az a legfőbb félelmem, hogy nem vesznek fel, hanem hogy nem tudok eljutni a felvételire időpont-ütközés miatt. Nyilván nem tudok lelépni az államvizsga vagy valami más nagyonfontosdolog napján, és természetesen ezúttal is a Szokásos Eljárás nevű ételről van szó (tudjátok, amit Micimackó még nem evett), június 24. után ugyanis nincs több vizsga meg efféle, és két hétig szabad vagyok, mint a madár. Addig viszont lényegében minden napra van valami móka és kacagás, vizsga, évértékelő értekezlet (amit ráadásul én szerveztem meg), államvizsga meg nyáladzás is, persze.
Juteszembe, ne felejtsek el ma papírzsepit vinni magammal. Sokat.
3/283 – Bronzfibulák, vigyorgó angyalok
Ha én eltökélem, hogy kulturális napot tartok, akkor nemigen van visszaút, így hát tegnap álldogáltam egy kicsit bánatosan a kizárólag csak szombaton, valamint vasár- és ünnepnapokon nyitva tartó Kepler-múzeum előtt, aztán megfordultam, és eltotyogtam a dómig.
Vannak olyanok, akik nagyon nagy rákészüléssel szervezik meg a kirándulásaikat, és bárhová is mennének, előbb pontos információkat szereznek arról, hogy hol mit érdemes megnézni, mettől meddig vannak nyitva a látnivalók, és minden órában tudják, éppen hol kellene lenniük. Mint az eddigiekből is látható, minden controlfreakségem ellenére is én nagyon nem vagyok ilyen, nekem az utazásszervezésben három dolog fontos. Hogyan jutok el valahová és onnan vissza, hol lakom, mit viszek magammal. Ha ez a három adott, a többi már csak találomra megy. Idegen helyeken leginkább csámborogni szeretek, és sose idegesített, hogy esetleg kihagyok valami látnivalót. Regensburgra, de egyetlen más városra sem fogják kitenni a “többé nem látogatható” táblát, ha kimentem belőle – ha kihagyok valami nagyon fontosat, na bumm, legfeljebb visszamegyek egyszer valamikor, aztán azt is megnézem.
Minden bizonnyal ezért van, hogy a szokásos kellemetlen meglepetések mellett (lásd “zááárva van a Kepler-múzeum, miért van zááárva”) nagyon kellemes meglepetések is szoktak érni, a dómban például volt az egyik oszlopon egy vigyorgó angyal, én meg szeretem a vigyorgó angyalokat, teljesen el voltam bűvölve, hosszan nézegettem és vigyorogtam rá vissza. Nyilván miután kijöttem a dómból és felmartam egy dóm-bemutató prospektust, a vigyorgó angyal volt megadva benne az egyik legfontosabb attrakció gyanánt, amit mindenkinek meg kell nézni, de én teljesen magamtól találtam meg, és így valahogy többet ér nekem ez a vigyorgó angyal is. Na persze lett volna olyan opció is, hogy nem találom meg, de sebaj, a dómra se teszik ki a “többé nem látogatható” táblát, bármikor visszamehettem volna vigyorgó angyalokért.
Aztán csámborogtam még egy kicsit (úgy kétórányit), de az volt az érzésem, hogy rámfér még egy kis kultúra, úgyhogy bementem ebbe itt. Regensburg ugyan igen büszke arra, hogy a top 100-as német turistacélpontok listáján ő a 24. (2014-es adat), de ez feltehetőleg nem vonatkozik az adott múzeumra, mert igen kevéssé voltak felkészülve kilfeldi turistákra. Nemhogy felirat meg prospektus nem volt más nyelven, csak németül, de a múzeumi dolgozók sem tudtak másként kommunikálni. Nye problem, én angolul beszéltem hozzájuk (bízva abban, hogy normann hódítás meg egyéb nyelvváltozások ide vagy oda, mégiscsak meg fognak érteni belőle valamit), ők meg németül hozzám (indok valószínűleg mint fent). A pultnál a bácsi kínjában bókolni is próbált, hogy diákjegyet kérek-é, mire én azt mondtam, hogy nooo, ő meg erre hogy oooo. Mindenesetre nagyon jót keringtem három emeleten összevissza, kis maketteket meg érthetetlen táblákat nézegettem, valamint hűségesen lefotóztam az összes bronzfibulát, amit itt ástak ki a földből. Az első emelettől kezdve ráadásul uralmát vette a középkor plusz, hát nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyi bánatos Krisztust meg kondérban főzögetett pokolbéli bűnöst. Ha értek németül, biztosan csuda jó buli lett volna az a falitérkép is, amin gombnyomással meg lehet keresni, hol laktak 1430-ban a különféle mesteremberek a városban. Én ugyan gondosan végignyomkodtam az összes lehetséges gombot, és örömmel nézegettem a különböző konstellációkban kigyulladó kis színes lámpácskákat, de max. húsz százalékát értettem annak, mit látok.
Körülbelül ugyanez volt a helyzet a faliszőnyegekkel is, bár azok előtt valószínűleg a bennszülött regensburgiak is csak fejvakargatva álltak volna, na hát ezek kik és mit akarnak. Az abszolút kedvencem a “Teppich der Wilden Leute” volt, amit 1401-1415 között szőttek érthetetlenre gondos kezek, és egy csomó zebramintás kezeslábasban hemzsegő embert ábrázolt, férfiakat-nőket vegyest. Kint voltak a természetben, ennyi biztos, talán vadásztak is, és mindenkinek akkora mezítlába volt, mint egy hobbitnak, csak nem olyan szőrös. Egy posztert nekem erről a falamra, most. (Poszter persze nem volt, de vettem képeslapot.)
Ma még nem döntöttem el, hogy kell-e nekem további kultúra, de ha véletlenül mégis úgy döntök, van itt egy 2500 négyzetméteres képtár, tele expresszionizmussal meg Neue Schlichkeittal. Az időjárás mindenesetre Georg Grosz és Oskar Kokoschka mellett áll, tizenöt fok van és cseperésző eső, úgyhogy talán mégiscsak képtár lesz ebből, bár ahogy én ezeket ismerem, utána a traumára valószínűleg inni kell majd, vagy szerezni egy szappanbuborék-fújót. Eh, egye fene, ezen a héten vakációm van.
Azért ne irigyeljetek nagyon, hétfőn már otthon verik szét a pofámat a parodontológusnál.
3/280 – Rapunzel
Ha most valaki nekem szegezné a kérdést, melyik Grimm-hősnőnek érzem magam, habozás nélkül tudnék válaszolni. Itt ülök egy minden komforttal felszerelt apartmanban, a Repülő Kutató meg elvitte az egyetlen kulcsot.
Mint az elszántan markolt táskából is látható, bízom abban, hogy még azelőtt hazatér, míg a hajam kilógna az ablakon.
Amúgy földszinten vagyunk. Hm. Talán mégse vagyok igazán Rapunzel.
U.i.: Nyilván abban a pillanatban jelent meg teljes lovagi páncéljában, kulccsal felszerelkezve a RK, amikor éppen ezzel a bejegyzéssel tököltem, úgyhogy gyorsan feltöltöttem az első felismerhető-forma fotót, megnyomtam a “közzététel” gombot, kalap.
Most, hogy hazatértem, csináltam egy másik képet. Asszem, ez jobb. (Nem nézek ki rajta se fiatalabbnak, se soványabbnak, de a pufám színe közelebb áll a valóságoshoz.)
Hiúság, asszony a neved. Höhöhö.
Újracucc – A húszperces meló
(Itt ülök Regensburgban, és újracucc-posztot gyártok, de meg tudom magyarázni. Egyrészt már felvettem a holmit, amit be akarok mutatni, másrészt meg tegnap reggel indulás előtt ütöttem össze – és igen, valóban húsz perc alatt. Előre szólok, nem lesz nagy truváj, de továbbra is azt gondolom, hogy az újracucc-gyártás legfőbb feladata egy hordható holmi gyártása egy hordhatatlanból, ennek a kritériumnak meg tökéletesen megfelel.)
A múltkori szekrényszaporulatos posztban szerepelt a képrejtvények között ez a szép kékzöld darab, a hetvenes éveket idéző mintával:
Nos, ez tulajdonképpen egy nyári ruha volt, nyakbakötős, maxihosszú – ideális nyaralódarab. Ehhez képest mikor pár héttel ezelőtt csak úgy szúrópróba-szerűen benéztem a Hádába, már ott volt, és mikor a múlt héten visszatértem, ezúttal komoly vásárlási szándékkal, ugyancsak. Utolsó nap volt teljes készletcsere előtt, ki tudja, hol végezte volna szegényke, gyere szépen a mamához, ő majd megment.
Nyilvánvalóan adódó kérdés, hogy miért nem vitték el hetekig, és egyáltalán, miért nem vittem el én, ha már ilyen alaposan emlékszem rá. Tessék, itt a válasz:
A ruha egyrészt igen látványosan a padlót sepri, másrészt meg, khm, izé, nincs rajtam, csak a nyakamba van akasztva. Mégpedig azért, mert nem tudtam volna átpréselni magam a mellrészén. A jelek szerint vagy nem jártak a turkálóban 36-os méretű ruhát viselő 175 magas csajok, vagy nem ilyen holmit kerestek. Pedig, mint látható, szép, nemgyűrődős, alábélelt holmi, tényleg ideális nyári utazódarab.
Megpróbálkozhattam volna azzal is, hogy ruhaként próbáljam magamra alakítani, de ezúttal lusta voltam – majd talán legközelebb, ha megint szembejön egy efféle darab. Most beértem azzal, hogy szoknyát varrjak belőle, mégpedig igencsak ripsz-ropsz, húsz perc alatt.
Az első lépés ilyen esetekben az, hogy megkeressük, hol van az a pont a ruha derekánál (esetleg, khm, lejjebb), ahol már átfér a fenekünk.
A recept, mint látható, igen egyszerű: kettéhajtani a cuccot, majd rámérni a csípőbőség felét. Ahol jó, ott nyissz.
Alábélelt anyagoknál persze nem megy olyan egyszerűen ez a nyissz: én azt a megoldást szoktam választani, hogy gondosan végigjelölöm a vágás vonalát, az anyagot és a bélést egymáshoz gombostűzöm néhány ponton, hogy ne csússzanak el, aztán mielőtt vágnék, előbb végigvarrok a két anyagon.
Utána már lehet persze vágni is:
A foszlós szélét visszahajtva elszegtem cikcakkal,
aztán egy alkalmatos ponton, a guminak megfelelő szélességben kialakítottam a gumiházat is, egyszerűen csak ismét végigvarrva anyagon-bélésen.
Gumit bele,
és már kész is.
Nyilván még lehet rajta szépíteni, például még egyszer visszahajtani a fent maradt kis cikcakkos csíkot, hogy igazán nett és kilógó szálacskáktól mentes legyen a végeredmény, de én most lusta voltam hozzá, addig csak kibírja, amíg hazamegyek, meg aztán a Repülő Kutató már nekifogott kicűgölni a saját holmijait, én se totojázhattam sokáig a csomagolással.
Ma pedig már rajtam is van.
