Ha fejlettebb szociális életem lenne egy pandamackóénál, nyilván kevesebb esély lett volna arra, hogy szóba elegyedjek Idegen Férfiakkal* a kisbótban (meg persze nem pazérolnék el a piacra meg a kisbótra ilyen csudálatos áutfiteket se, mint a mai), de megtettem, és így kiderült, hogy egyes férfiak még mindig vízzel szeretnének locsolkodni. Sok vízzel. Majdnem meg is hívtam őket, hogy csak tessék, csak tessék, itt lakom a parkon túl, van egy roppant pofás szódásüvegem, a padlón mindenhol hidegburkolat, és utálom a pacsulit.

(Mint látható, most már jobb. Holnap meg pláne hiperszuper lesz minden, Pocinak is beadom majd reggel az utolsó gyogyit. Amúgy belegondoltam abba, hogy talán el is mehetnék éjféli misére, remélhetőleg nem szakadna rám a mennyezet, de aztán belegondoltam abba is, hogy ilyenkor sajnos prédikáció is van, és attól én szinte garantáltan lábrázást kapnék.)

* Az egyik egy idős úr volt, aki azzal pakolta a futószalagra a pénztárnál a Kőbányaikat, hogy “Ez a reggelim, ez az ebédem, ez az uzsonnám, ez a vacsorám, ezt meg a kisunokámnak viszem ajándékba”, a másik meg a pénztárosfiú, aki napszakfüggetlen optimizmussal köszön mindig jóreggelt, és ez engem valamiért mindig fel is vidít. Szóval mindenki igazi humorzsák volt, engem is beleértve.