Az egész évben ez a három-négy nap az, amikor leginkább kereszténynek érzem magam, de ezt is valamelyik régen kiirtott eretnek szekta, talán az ariánusok módjára, mert a húsvét nekem sose arról szól elsősorban, hogy Krisztus feltámadik, halleluja, hanem arról, hogy kurvaélet, a feltámadáshoz előbb meg kell halnia; a húsvét arról a keserves éjszakáról szól, amikor ott bolyong valaki a sötétben, várja az elkerülhetetlent, és körötte mindenki aluszik. Senki nem lehetett magányosabb az egész nyavalyás világon, mint Krisztus azon a nyavalyás éjjelen, nem csoda, hogy ilyenkor mindig a székelykocsárdi állomás jut eszembe, nem pedig az, hogy mikor kéne bepácolni a sonkát.

Attól persze majd én is be fogom pácolni a sonkát meg megfőzöm a tojást, meg örülni fogok annak, hogy feltámadott, halleluja, de addig még hátra van az a nagyon emberi éjszaka a Gecsemáné kertjében, és komolyan mondom, mintha évről évre nehezebb lenne elviselni.