Az idei év eddigelé a víz jegyében telik: tegnap ugyebár akkor vették el azt, amelyik a csapból folyik, amikor a festéket kellett lemosnom a hajamról. Jelentem, a hajam még megvan, ezt a sorscsapást megúsztuk.
Az este folyamán viszont sikeresen feldöntöttem egy poharat, és lelocsoltam a laptopot. A laptop ennek folyományaként megdöglött. Muszáj lesz behajóznom Budapestre szervizbe, ha még bármit akarok kezdeni vele, mert az nem elég, ha csak folyékonyan káromkodom a világra, bár most úgy jön belőlem, mint az özönvíz. Nyilván piacra menet megvert az eső is, mert miért ne.
Hát ezek folynak mostanság nálunkfele. Most pedig nem játszunk többet thesaurus-szótárt, mert önmagában is bőven elegendő erőfeszítés azzal a törpe netbookkal bohóckodni, ami most rendelkezésemre áll. A móka kedvéért ennek is döglődik az akkuja, ergo csak konnektortól konnektorig vándorolva használható.
Huh, milyen szokatlanul fest az az ötös sorszám ott fent. Ha ezt öt évvel ezelőtt mondja nekem valaki, valószínűleg iszonyúan röhögtem volna, hogy mikre nem leszek majd én képes, ezt a blogot ugyanis eredetileg tényleg csak egyetlen évre terveztem. Az ötösök egyébként is roppant érdekesen festenek, mint ennek Bohouska felügyelő a megmondhatója, aki egy versből oldott meg egy gázolási ügyet, többek között az autó rendszámát is, ami abban a sorban volt megzenésítve, hogy “Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér, miért sírok egyre?”.
Mint a fentebbiekből is kikövetkeztethető, a helyzet nem javult, én még mindig a szélrózsa minden irányába egyszerre, pedig tegnap a befejezés eufóriája után eltökéltem, hogy vissza fogok evezni csendesebb vizekre, és ezt annyira eltökélten tevém, hogy még egy Burdát is vettem, amire jó ideje nem volt példa. Nyilván ezúttal is bejött az EmberTervez Alapelv (=te jól kitalálod, mit akarsz, az élet meg beleszarik), merthogy bealudtam a kanapén, hajnalban fitten, frisszen és capkodószan felébredtem, aztán kifickándoztam egy kávéval a teraszra, és ábrándosan elkezdtem gyapálni a kész kéziratomat. Eszemsemmi, nem vitás.
Az EmberTervez Alapelv amúgy máma különösen formában volt, mert szent fogadalmamhoz híven végre hajat festettem, viszont mire lemostam volna, elvették a vizet. Ha nem lett volna nekem egy (e tájakon már több ízben emlegetett) rabiátus dédanyám, aki alaposan beleverte by proxy az eljövendő generciók fejébe is, hogy “fiam, mindig legyen a házban egy vider víz”*, akkor itt álltam volna nemmegfürödve. Így is van rá esély, hogy jól megkopaszodom, úgyhogy ha holnap vállig érő barna hajjal jelentkezem, akkor baj van, és elő kellett vennem Pom Pomot, akiről asse tudom, jelenleg éppen hol papucs orrán pamutbojt vagy kifordított egyujjas bundakesztyű.
Szóval, mindent összevéve az új évkezdet ebben az énfajta konstrukcióban is épp úgy működik, mint a mások által gyakoroltban, ahol január elsejére esik, nem pedig szeptember elsejére. (Itt ebben az esetben arra gondolok, hogy az új év is éppen olyan, mint a régi volt, nem pedig az összeszáradt maradék virslikre, a macskajajra és az utcákon szétszórt több mázsa hulladékra konfettitől petárdamaradványokig és törött pezsgősüvegekig. Ezek kimaradtak.) Ha majd egyszer igazán nem lesz miről fecsegnem, beírom ide az anekdotát a szerelmespárról, akik öngyilkosok akartak lenni, de a dörzsölt falusi patikus, aki látott már karón varjút, nem mérget adott el nekik, hanem kevéske altatót sok hashajtóval. Na valahogy ilyesmiről van szó az új évvel is.
Viszont ha már dob és cintányér, akkor tessék egy kis zene is hozzá, a YouTube ugyanis egy csodálatos aranybánya, még olyan dolgok is vannak fent, mint a Wrapped Around Your Finger egy olyan felvétele, amin kizárólag csak Stewart Copeland látható munka közben. Ha majd nagy leszek, én is ilyen koncentrált szeretnék lenni.
Addig viszont tovább ugrándozom a szélrózsa minden irányába, és talán még pétanque-partira is elmegyek a Collegium kertjébe, mielőtt szétrobbannék a sok fölös energiától, mint egy szürrealista női portré. Istenem, jöjjön már el a tanítás ideje, attól általában megnormálisodom. Egy kicsit.
* Valamint petróleum, gyufa és só, plusz egy zsák pityóka. Igen, dédi még a tizenkilencedik század gyermeke volt. Én teamécses, öngyújtó és több zacskó száraztészta formájában követem a tradíciót. A só nyilván marad.
Ahhoz képest, hogy eredetileg csak egy évre terveztem a blogot, holnaptól kezdek bele az ötödikbe, és valószínűleg csinálom is addig, amíg van, aki olvassa. Ilyenek vagyunk mink, hiú állatkák, a közönségért bármit. (További állatkákért a bejegyzés aljára tessék pörgetni.)
Az eddigi évkezdetek terveire és célkitűzéseire nézve itt találni bőségesebb tájékoztató anyagot, ha érdekel valakit. Az ideit (ami a tradícióknak megfelelően szeptembertől szeptemberig tart – hja, akinek az oktatás határozza meg az életét, annak a januárelseje csak egy nap a téli vakáció közepén) mérsékelt mennyiségű önszabotálással tervezem, lesz dolgom-bajom éppen elég. Alig kétféle megszorítást célozok be:
a) ha veszek/turkálok valami ruhafélét vagy cipőfélét, továbbra is az “egy darab be, egy darab ki” szellemében teszem, vagyis minden új beszerzéssel repül egy hasonló kategóriájú régebbi darab. (Szoknya helyett szoknya, kardigán helyett kardigán satöbbi. Tetszik érteni az elvet.)
b) az év során legalább ötvenkét (vagyis nagyjából heti egy) olyan posztot írok, aminek valamiféle kézimunka-témája és -jellege van. Ez lehet egy új holmi varrása, egy régi átalakítása (bármilyen aprócska átalakítás is legyen az), esetleg bármi más kreatívnak nevezhető meló. Ha minden kötél szakad, és semmit nem tudok felmutatni az adott hétre, azt fotózom be, mit főztem éppen, de ebben az évben annyit kell majd használnom az agyamat, hogy a józan eszem és realitásérzékem megőrzéséhez tutira szükségem lesz valami kézzelfogható kapaszkodóra. Ha ezt színes anyagficlikben és thai currykben találom meg, akkor ott, de szükségem lesz rá.
Más változást ezúttal se tessék várni. Középkorú nő vagyok két macskával meg több szekrényre rúgó tarkabarka ronggyal, és nem azért öltözöm, hogy unatkozzak.
És hogy valami látnivalót is nyújtsak a duma mellé, tessék.
Újabb kísérletet tettem a civilizált megjelenés erányába, holott mi sem áll távolabb tőlem. Ezt értsétek úgy, hogy én ugyan megpróbáltam kiadjusztálni magam máma, de a fejem a leglomposabb háziruhájában ül a teraszon egy laptoppal, és párbeszédeket gyárt. Ennélfogva egyre élesebb a kontraszt a kint és bent között, ugyanis a való világban, ahol a fotó készült, leginkább már csak morgásokkal kommunikálok.
Szép buli az írás, de ez az intenzitás hosszú távon garantáltan kicsinálna.
Kénytelen voltam belátni, hogy körülbelül olyasforma helyzetbe lavíroztam bele magam, mint anno Izabella királynő, aki a legenda szerint fogadalmat tett, hogy addig nem vált inget, amíg a mórokat ki nem picsázzák Granadából. (Ennek egyik bájos divattörténeti következménye, hogy a drappos-szürkésbe hajló piszkossárga színt elegánsan Izabella-sárgának nevezik. Blöe.) Nekem nyilván nincsenek ahhoz hasonlatosan magas ambícióim, hogy törik-szakad befejezzem a Reconquistát, a fürdővizet és az illatos tusfürdőket is jobban szeretem, mint afféle kasztíliai királynők tették, meg aztán annyi rongyom van, mint égen a csillag. Mindemellett be kell vallanom, azt viszont megfogadtam, hogy addig nem festek hajat, amíg be nem fejezem a regényem. Ennélfogva már másfél centi kilátszik a natúr verzióból a tövin, és elég szarul fest ahhoz, hogy még az eddiginél is gyorsabban gépeljek.
Most már szerencsére A nagy Leszámolási Jelenetnél tartok, amikor még egyszer utoljára mindenkinek elkenik kellő alapossággal a száját (hé, mint jeleztem, lektűrt írok, nem a Háború és békét), úgyhogy már belátható távolba került a büdös pipiros pacsmag is, hurrá. Mivel 31-e az általam előirányzott dedlájn, mosni azért muszáj volt a civilizációnak és kultúrának tett engedmény gyanánt, úgyhogy azonmódulag fel is robbant az egész.
Na mindegy, a teraszon gépelni ez is jó lesz. Insalada fritta a la Escorreál!!! mint Don Fülig James mondá előétel-nyelven.
Ma hajnalban háromkor keltem, teljesen spontánul. Három óra tízkor leültem írni odakint a hajnali teraszon. Három harminc körül megjelent a szomszéd lakásból a kilencvenhét éves dédmama, aki általában igen jó állapotban van, de most mindenáron haza akart menni az út túloldalára a szüleihez. Visszatámogattam a szobájába, majd a következő húsz percben megkíséreltük több-kevesebb sikerrel behatárolni térben és időben a világot. (Megjegyezném, én még mindig 2012 októberének végén vagyok a bulinegyedben, tehát én sem a topon.) Három ötven után egy kevéssel hazatértem kies lakunkba, hogy szellemi kimerültségemet kávéval kúráljam, a kelimszőnyeg közepén pedig beleléptem zoknis lábbal egy friss macskahányásba, amit Celofán helyezett el ott ki tudja milyen megfontolásból, de valószínűleg némi bosszú is lehetett a háttérben.
Izélné meg a nyehőce, másoknak még el sem kezdődött a nap, de én már úgy érzem magam, mint akit kétszer ledaráltak.
Mára a meteorológia optimistái harmincegy fokokat jövendölnek, ami ugyan nem tudom, hogyan fog összejönni ennyi felhővel, erről a kiindulópontról, de lelkük rajta. Én mindenesetre most elkutyagolok a pékségig, mert egy morzsa sincs a házban, és érkezésem se, hogy süssek.
Ma reggel arra ébredtem, hogy a kanapén vagyok, ahol bealudtam tegnap éjjel. A kanapén rajtam kívül volt még négy párna, egy pokróc, egy laptop, egy chipses zacskó, egy Poci nevű macska meg egy Anne Burrell-szakácskönyv, a Cook Like a Rock Star.
Tényleg ideje lesz jövő héttől visszatérnem a civilizációba, ezt a rockandroll életmódot még tán Ozzy Osbourne se bírná hosszú távon, pedig ő a nyolcvanas éveket szinte teljes egészében elfelejtette, és azért nősült július 4-én, hogy legalább a tűzijátékokról eszébe jusson a házassági évfordulója.
Ma hajnalban a teraszon a levegő azzal az enyhe, de határozott csípéssel köszöntött, ami az ősz közeledtét jelzi. Az ősz jó, ősszel már hasznosnak szoktam érezni magam, ha hajszoltnak is.
Augusztusban, a vége felé is, még külön stratégiák kellenek ehhez, de rajta vagyok.
…nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Egyik kedvenc Jókai-hősöm, Berend Iván mondta magáról, hogy nyolc órát dolgozik munkából, nyolcat szórakozásból. (Az is meg volt húzatva, mint a hősök általában. A hősök hülyék.) Na én is valahogy így. Amikor éppen nem gépelek, akkor is az megy a fejemben, hogy akkor azt mondja iksz, és erre azt feleli ipszilon, ésígytovább.
Ma nem megyek különösebben élményszámba, miként az időjárás se: ő sír, engem meg nyilvánvalóan kezd ledarálni a megfeszített meló, mert akármennyire is élvezet az írás, napi tizenhat órában mégiscsak sok. A két nap, amíg az upici kihúzta a lábam alól a civilizációt, igen tanulságos volt: ezúttal tényleg egy barlangban voltam két napig, hírek meg emberek nélkül, és hiába mentünk le pénteken a városba tengeri herkentyűket enni, és a szerb búcsúban megnézni, hogyan kólóznak a korzón buzukiszóra, attól még mindig a fejembe voltam bezárva, ahol párbeszédek mentek meg minden más hülyeség.
Innentől kezdve még van tíz napom, amit remélhetőleg írással tudok tölteni, remélhetőleg meg is írom az alatt, amit akarok. Most vagy soha, mondogatom magamnak, és ha egy kis szerencsém van, nem is fogok teljesen beledilizni. Harcra fel.
Tökre szeretem ezt a szót, egyike kedvenc illúziószavaimnak, mivelhogy első pillantásra valami mély és emberi és spirituális izének tűnik, aztán ahhoz képest mit jelent: nagyjából azt, hogy az ember nyáron fent a hegyen legelteti a birkákat, télen meg lehozza őket a völgybe. Általában is szeretem az illúziókat, a megtévesztést, átverést meg a játszmákat – ezért kutatok krimiket, meg írok lektűrt meg ravasz intertextes verseket meg szonettkoszorúkat, meg fordítok olyan bonyolult alliteratív és metaforikus szerkezetekkel telezsúfolt epikát, amilyet.
Mindezek a játszmák meg átverések meg illúziók persze nálam mind a fikció keretébe szorulnak vissza, a való életem röhejesen nyugodt és kicsi és polgári, stabil munkahelyem van, bejárónőm és két macskám. Tegnap este, amikor a Repülő Kutató elment aludni, én már írtam, amikor reggel megjött, én már írtam, napi átlagom tizenhétezer leütés, és vagy befejezem ezt augusztus végéig, vagy kurva ronda világ lesz, hogy egyik hősömet idézzem. Mindemellett amennyiben tartani tudom ezt a programot, és teljesítem ezt a tervet, ha majd ősszel megkérdezi tőlem valaki, mit csináltam augusztus második felében, valószínűleg azt fogom mondani, hogy csak nyaraltam, mert ez az igazi nyaralás nekem, a fene vinné el: a (fel)üdülés helyszíne nekem nem a tenger, nem a hegy, hanem a saját fantáziám, ahol koherens és realitáson túli világokban találok meg egy olyan rendet, ami talán csak számomra az, de nekem szükségem van rá. Az én szabadságom, az enyém. Könyvek, Judit, könyvek, könyvek.
Na de hogy visszautaljak a bejegyzés címére: attól még, hogy én 2012 októberében ülök a bulinegyedben, nem csaphatom ki a blogom olvasóit a hegyre legelni, már elnézést a metaforáért. Úgyhogy megpucoltam a fényképezőgép lencséjét, embert pofoztam magamból, meg felhanyigáltam a katicákat. És most visszamegyek a saját fantáziámba, legelészni.
Most még egy kicsit lefelé meg befelé megyek, de remélhetőleg lassan kifelé is fogok kászmolódni az írásdühből. Nem lehet hosszú távon ezt csinálni, előbb-utóbb a civilizációba is vissza kell térnem, nem maradhatok mindörökre a barlangomban mosatlan hajjal, loncsos klepetyusokban és egy laptoppal.
Kicsit sajnálom azokat, akik éppen most mentek el valahová nyaralni, ez az időjárás ugyanis arra alkalmas leginkább, hogy az ember a gép előtt üljön, és fiktív alakokkal csellózzon ki alapost.
Én tényleg egy keményszívű asszonyállat vagyok, és ezt leginkább azok szívják meg, akiket kitalálok.
Ezt a gyilkos szörnyeteget, amit időjárásnak hívnak errefelé, nehéz másként kijátszani, mint hogy hajnali félötkor ül ki az ember írni a teraszra. Mindezt ráadásul egy olyan házivarrott klepetyusban, amihez még szabásmintát se használt, csak nyissz-nyissz, varr-varr (és, valljuk be, normálisabb időkben leginkább hálóingnek fogom használni őkelmét). Ezúttal viszont nem én voltam a leghajnalicskább virág a birodalmunkban, anyósom hajnali három óta főz a családjára (szintén a teraszon, a grillen – bent jóformán lehetetlen), mert ma az unokáival együtt elpályázik úgymond nyaralni, de az itthonmaradókra is gondolni kell.
Bevallom, ha nekem kéne felnőtt embereket itthon hagynom úgy, hogy biztos akarok lenni abban, nem halnak éhen, kitennék az asztalra néhány pizzarendelős szórólapot, de én egy igen keményszívű asszonyállat vagyok.
Kedveskéim, a következő néhány hétben valószínűleg ez lesz a környék legunalmasabb blogja – nemigen van hogyan izgalmassá tenni azt, ahogyan itthon ülök, írok, alszom, eszem, írok, smegintelölről. Ma például írd és mondd tizenegykor ébredtem, minekutána kettőkor feküdtem le (az efféle nálam, mint tudjuk, nincsen szokásban). Az egyetlen, amit ígérhetek, hogy legfeljebb csak szeptember elejéig kell kihúzni, onnantól megest nagyvilági életet fogok élni három városba ingázással, parodontológussal, oktatással és mindennel, mi szem-szájnak ingere.
Addig viszont nagyrészt úgy fogok festeni, mint akit éppen kutyuskák szájából húzták elő. Pláne ebben a dögmelegben.
Annyira visszahuppantam a rendes kerékvágásba, már ha van ilyen egyáltalán, hogy tegnap (tekintettel a macskák világnapjára) egy pulóverre való macskaszőrt dörgöltem ki a kelimszőnyegemből, most pedig piacra megyek, úgyám.
Minden nap más - mindennap más 