eská kategória bejegyzései

Valamikor a mai nap során (a pipék tudják, mikor) becsámpázik a húgom Filomélával és Toscával és Giggüvel. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ilyenkor nekem egész nap egy piros lámpa villogja a fejemben, hogy “vacsora, kenyérsütés, törülközők, habfürdő, babalavór, kislámpa, 4 hálóhely, 4 hálóhely, paplanhuzat, kispárna, hová a nyimnyámba pakoljam el a Bűnök Barlangjában a gyermeki egészségre ártalmas tárgyakat, tű, olló, fércszedő, ááááá”. Filoméla nemsokára nyolcéves lesz, szóval nem valószínű, hogy gombostűket akar nyeldekelni, de Tosca négy felé araszol, és én kábé ebben az életkorban vágtam át csontig négy ujjat a bal kezemen egy kis cuki zöldnyelű solingeni bicskával, mert úgy gondoltam, kicsi kézhez kicsi kés jár, a hozzám hasonlóan kiskezű önálló felnőttek pedig egyedül is le tudják nyiszálni egy kartondoboz fedelét, és akkor lesz a Krisztike nevű babájuknak jó kis ágy. (Nem ágy lett abból, hanem mészárszék. Krisztike is épphogy megúszta.) Na most Toscához képest én egy nyámnyila és önállótlan kis prücök voltam ebben az életkorban. Ha az a kölyök megnő, meg se áll a világuralomig.

Ifjabb koromban nagyon nagy elismeréssel olvastam olyan történeteket, melyekben a hősi anya felpakolta egy lakókocsiba négy gyermekét, aztán európai körutazásra indult velük. A húgom erre valószínűleg azt mondaná, hogy bagatell, ő gyakorlatilag egy szappantartóba szokta begyömöszölni mind a hármat (plusz esetenként a negyediket is, a férjét), aztán mindenféle izgalmas időjárási körülmények között hajózik át velük három országon. Hogy mást ne mondjak, januárban éppen azon a napon araszolt le velük a Mátrából, amikor mindennémű médiákok azt sikoltozták, hogy ne indulj útnak még síkföldön se, ha nem muszáj.

Szóval ma megint az van, hogy rendet rakok meg szervezkedem, meg zsemlét sütök, meg vacsoráról intézkedem, meg fosok cefetül, hogy mikor és hogyan ér ide húgom meg az ő bolondkordélya. Mindehhez ráadásul be kell fejeznem egynihány díszpárnahuzatot, amit direkte őnekik varrtam, és a muszikák kajája is fogyóban, mert mikor máskor fogyna el az is, ugyi. Asszem, legalább ezt a feladatot kiadom dajkaságba a Repülő Kutatónak, ha ő éppen ráér.

Na, rúgjuk be a motorbiciklit, aztán uccuneki.

Az uccunekihez hajat is robbantottam, pedig festeni kellett volna. A nyavalyába már, hogy folyton csak a karbantartás meg a pintyölés, egészen vad vágyam támadt letúratni kopaszra, aztán amilyen színben visszanő, olyan marad.

Tulajdonképpen semmi okom nincs rá, épp csak nyüff.

Ragyogó áprilisunk van, neszpá. Gyermekkorom tavaszi vakációira emlékeztet. Sőt, gyermekkorom nyári vakációira is.

(A lábam se teszem ki ma a házból. A lábam se.)

Van még jövő hétfőig hat napom, hogy gyószan-gyószan kipihenjem magam. Igen, ez ugyanolyan röhejesen hangzik második olvasásra is, mint elsőre.

Kipihenős ütemtervem e pillanatban úgy fest, hogy legalább holnaputánig nem vagyok hajlandó úgynevezett szakirodalmat olvasni, valamint úgynevezett tanításra gondolni, desőt foglalkozni sem ezek létezésével. Úgyszintén nem akarok foglalkozni konferenciákkal, határidőkkel, előadásokkal, kutatásokkal, a témavezetőmmel, interjúkérdésekkel, Bronfenbrennerrel és Gyurgyákkal, magyarosítási kísérletekkel és az 1891/XV. törvénnyel (“a kisdedóvásról”). Ez egy roppantul egzakt és pontos terv, és elméletileg pusztán csak rajtam áll, be tudom-e tartani, bár nyilván még bárki bele tud köpni a palacsintácskámba. Reméljük, senki sem fog.

Azt viszont szeretném megjegyezni, hogy nyüvesmód hideg van, és meglehetősen vigasztalan eső esik. Mindeközben pedig a szekrényből szemrehányóan bámulnak rám a kis selyemruhák, a “kidobjam-nedobjam” állványról pedig egy csomó úgynevezett tavaszi holmi, de hiába, én most fázom. Legalább nem nyafogóruhában vagyok, és hajat is mostam, ezt értékeljétek.

Itt parkoltatok már egy ideje négy manóbabát a folyamatos félkészültség állapotában, úgyhogy végre nekiduráltam magam, és összehordtam mindet a szükséges kincsecskékkel együtt:

Nyilván varrtam nekik hirtelen hajat meg szemet is, a haj amúgy is megvolt már jó ideje, csak gombostűkkel volt feltűzve, mint egy viccesebb vudufilmben. De most fel van varrva nekik, sálálá.

És ha már volt hajuk, kaptak rá kucsmát is:

a lábukra pedig csizmát:

Eddig sima ügy volt, most jön a trükkösebbje: varrjunk alsópendelyt nekik. Tudjátok mit, megmutatom a fázisfotókat, abból már tudni, hogyan csináltam.

Nos, jelenleg itt tartunk. Folytköv.

A lakásom papagáj, én papagáj, lelkemben szivárvány, sálálá. Az élet, pillanatnyilag, szép, Krisztus pedig feltámadott, ergo bibamus. (Egész évben egyetlen olyan alkalom van, amikor alkoholikus italokat fogyasztunk reggelihez, szóval fogjuk a nyuszira meg a Matyi Mátkája nevű vörös kézműves sörre.)

A sáfrányos kalács viszont ezúttal nem viselkedett szépen, több helyütt is kidűlt az oldala. Eh, kicsire nem adunk. Boldog húsvétot.

Na, a mai napot kell még kibírni valahogy, aztán már csak várakozás van, majd végül halleluja, feltámadott.

Mint a mellékelt ábrán látható, a) ma nem hagyom el a lakást, b) nyavalyás módon fázom. És mindehhez tőzegáfonya-kapszulákat eszegetek, mert ugyan nekem egész életemben csak kétszer sikerült felfáznom, de most határozottan kerülget a harmadik.

Ezek azok a napok, amikor könnyű lenne azt mondani, hogy az én készülékemben van a hiba, de tényleg nem tudom elképzelni, miért nem nyomaszt másokat is annak a szerencsétlen názáreti csodarabbinak a magánya ott fent a hegyen. Pontosabban, azt teljesen megértem, ha olyanokat nem érdekel, akiknek a húsvét mindössze egy hosszú tavaszi hétvége; a szájkeresztényeket nem értem, akik féltéglával döngetik a mellüket, aztán a húsvét csak annyi nekik, hogy “na akkor halleluja, feltámadott, ez itt a Pista bátyám kisüstije, istenisten, addsza közelebb a sonkát”. (A RK pár éve a metrólépcsőn hallotta, amint egy pasas feldúltan azt magyarázza a telefonjába, hogy “Baszdmeg, kurvaélet, reggel párizsis zsemlét ettem, NAGYPÉNTEKEN, mert ELFELEJTETTEM!” Na az ilyeneket nem értem.)

Nyilván persze csinálja mindenki úgy, ahogy tudja meg amire képes, ki vagyok én, hogy beleszóljak mások Pista bátyjának kisüstijébe, a hipokritáknak is éppúgy jut hely a földön, mint a kígyóknak meg galamboknak meg a részecskegyorsítóknak. Különben amúgy, fene tudja, még az is lehet, hogy azok csinálják jól, akik letojják az egészet. Ők legalább biztos nem járnak úgy, hogy felöltöznek “péksütiért indulok” hacukába, aztán rájönnek, hogy tegnap vettek. Én gugufejű.

Na jó, mindjárt átöltözöm nyafogóruhába, aztán fejest ugrom a ficlik közé, hátha attól jobb lesz.

A jelen áutfitből a csizma meg a póló sorsa még mindig bizonytalan, de ennek a szoknyának kihasználatlanság meg gyűrődékenység miatt mennie kell, bármennyire szeretem a tüllös virágait. Esetleg varrni belőle valami tök más holmit? Hm.

Valami furcsa és megmagyarázhatatlan módon nem csak a lakást sikerült többé-kevésbé gatyába ráznom tegnap, de a hét szakdolgozómból, akivel foglalkozni kell, nem maradt mostanra több egynél – igaz, ő valószínűleg jövő kedden adja le, szóval a húsvételőtti tanácstalan téblábolás és a húsvétközbeni sonkakóma bármelyik alkalmatlan pillanatában landolhat a postaládámban a dolgozat végső változata. (És ajánlom is, hogy így legyen: ennek a lánynak – pardon, asszonynak – már tavaly le kellett volna adnia, de a frissen érkezett kisfia miatt nem tudta összehozni, most meg, Seregek Ura, jön a második.) A többiek készen vannak, hurrá.

Én is többé-kevésbé készen vagyok, de most tényleg úgy teszek, mint akinek vakációja van, és letotyogok a piacra tojglikért meg mindenféle tavaszi zöldekért. Kár, hogy mindig van valami, amiért vinnyogva verheti magát a földhöz az ember, például ma sem álmodozhatok a színes anyagficlijeim között, mert tüntetésre megyek. Megint. És higgyétek el nekem, tömegiszonyos seggenülős pacifistának, akkor lennék a legboldogabb, ha nem kéne tüntetésekre járnom.

Attól még ma posztolni fogok a szép új díványpárnákról is, szóval tessék várni türelemmel.

Ez a tunika ugyan már nagyjából a beszerzése után bekerült a “mingyákidoblak” kupacba, de folyton megússza. Valószínűleg ezúttal is ezt fogja tenni.

Ez egy őtözködős blog, úgyhogy ritkán engedem magamnak az itt-politizálást, de néha muszáj. Ma a CEU melletti tüntetésre megyek (már ha ezt lehetővé teszik a szakdolgozatok – eggyel már végeztem, a másik kettőt is le kell tudni háromig), mert ezt például muszáj. Nem csak a CEUról van szó ugyanis, hanem arról, mennyire számít kiállni, ha az oktatásról-felsőoktatásról van szó. A CEU nem csak egy egyetem, ahol ismerőseim is dolgoznak/dolgoztak (nincs ebben semmi meglepő, az ismerőseim túlnyomó része felsőoktatásban dolgozik), és különösen nem csak “a Soros-egyetem, amihez nincs közünk”, hanem egy olyan ügy, ami a teljes magyar felsőoktatás szabadságáról szól. Meg arról, hogy Külső-Abszurdisztán akarunk-e lenni, ahol hasraütésszerűen hoznak törvényeket, meg arról, hogy mit akarunk, milyen hírünk legyen a világban.

Úgyhogy hajrá szakdolgozatok, haladni kell.

Mától elvileg vakációm van, a gyakorlatban viszont vinnyogva verem magam a földhöz, miközben (mondanom se kell) még mindig szakdolgozatokat rázok gatyába. A hétből kettő teljesen letudva, kész és leadható, három hétfőre kész lesz, valahogyan az utolsó kettő is kiforrja magát szerdáig, de hát a nyavalyába, hányszor mondtam el nekik, amióta témavezetőjük vagyok, hogy blablablabla, nyolchetes gyakorlat, blablablabla, határidő, blablablabla. (Felteszem, ennyit hallottak meg belőle.)

Piacra menni persze ezúttal is mászthev, pedig, Tutatiszra, én is meg a Repülő Kutató is úgy érezzük magunkat, mint akit ledaráltak. Igaz, ő még nálam is inkább, mert tegnap Első Péntek volt a Collegiumban, és neki nem kellett negyed hétig Esztergomban tanítania, tehát elmehetett a sok okos ember közé valami olyan válogatott borzalmat inni, amit Mecseki Mókának hívnak.

Mai “micsináljakveled” darabunk a kedves kis Esprit cipőke, amit én tökigazi boltban vettem 2008-ban, és megjárta velem még Kalamazoot is. Baja semmi, csak ritkán hordom. Valószínűleg le fogom építeni.