eská kategória bejegyzései

Mire végre két nap után eljutottam odáig, hogy a képem balik fele nem fáj, és csak mérsékelten érzékeny, a jobbikon van a sor. Sálálá. A tegnapi haza-vonatút alatt mindvégig teljes huzattal ment a légkondi, úgyhogy taknyolok is, további sálálá. Mindehhez pedig ma reggel Poci cáfolt rá önmagára (itt mindenki lábbal tapodja a tradíciókat, a rossebbe), és csak úgy passzióból hányni kezdett nárciszzabálás és a lakást elözönlő hangos tömeg nélkül is. Nyilván a kelimszőnyegre, mégeccer sálálá.

A jövő hetem esmég úgy néz ki, mint egy hülye viccben, például felsőoktatásban szokatlan módon minden áldott munkanap el kell kutyagolnom a munkázóba. (Képletesen értem a kutyagolást, persze. Összesen három óra buszozás lesz oda-vissza, nem pedig elcaplatni a kert végébe, és lepisilni a nyírfát.) Mivel mostanra kezdek kissé felőrlődni a parodontológiai beavatkozások, szakdolgozatok, tanítás meg doktori tanulmányok ördögi körében, ma még szétveretem a másik pofámat, aztán a hét további részére (minekutána végre nincs hétvégi tancsitancsi) szabadságolom magam minden alól, ami nyomtatva vagyon és beavatkozást igényel. Nix szakdolgozatok, nix más dolgozatok, és a ppt-immel sem vagyok hajlandó foglalkozni. Színes anyagficlik között akarok turkálni fájdalomcsillapítóktól kábán, a hétvége valamelyik napján pedig kimenni a ződbe. Uff.

Szívószál ezúttal is van nálam, a hajam viszont legalább megmostam, és próbáltam többé-kevésbé kulturált állapotba hozni magam.

Hej de jó ötlet volt ez még vasárnap összedobni.

Hozzávetőleg az van rajtam, mint a tegnapelőtti konzerven, és hozzávetőleg életben is vagyok. Úgy tűnik, szinte bármiféle nyomorúsághoz hozzá lehet szokni, ezúttal legalábbis az egyórás tömény szenvedés kevésbé érződött töménynek, különösen annyi zsibbasztóval, amennyit előtte beleinjekcióztak a pofámba. A kapirgálás és kínzatolás után szépen hazajöttem a félig lefittyent képemmel, aztán mikor kiment a zsibbasztó, benyomtam egy fájdalomcsillapítót, és ezzel valahogy eltelt a nap.

Persze azért ne bagatellizáljuk el a dolgot, az Ibubétát ma is kéznél tartom, és igazából az lenne a legislegjobb, ha a mai napot csendben nyivácskolva és vízszintesen tudnám tölteni, miközben rázogat a hideg (igen, lázam is van), de nem ezt osztották le a nagy zsugapartiban, vár a hetes busz, a hat óra tanítás meg az összes többi. Nappal Egom, este Pex, tudok én, hejj.

Mindehhez persze megint nyavalyás rosszul aludtam, hajnali kettőkor pedig bevettem még egy fájdalomcsillapítót, és próbáltam még szundikálni egyet a nappaliban a kanapén, de Istennek irgalmatlanul hülye macskaállatkái természetesen a mai különleges világnapot választották ki arra, hogy háromtól ötig gurrogva rohangásszanak, és tényleg közel álltam ahhoz, hogy közéjük vágjam a papucsomat.

Iszonytatóan rühellem már jóelőre a mai napot, így hát megpróbálok mindenféle megelőző és túlélési stratégiákat alkalmazni: van nálam víz meg szívószál is, ha megint lebénulna a képem egyik fele, a múltkori bevásárláskor beraktam a kosárba egy csomó olyan pudingot meg más pempőt, amit szétvert szájjal is el tudok fogyasztani, emellé pedig még mielőtt elkúsznék a paradontológushoz, elvonulok a Repülő Kutatóval pelmenyit enni, mert ki tudja, mikor lesz nekem kedvem újra az evéshez.

Gyerünk, kényelmes pirosak meg rózsaszínek, hátha az is segít. Az éjjel ritka pocsékul aludtam sok ébredéssel, közben meg valami zombiapokalipszis-félét álmodtam összevissza abból a fajtából, amikor hosszan vigasztalsz egy kétségbeesett kisgyereket, aztán kiderül, hogy akkor kellett volna elfutnod, amikor megláttad hüppögve közeledni.

A jövő hét mindennémű előre betervezett sorscsapásainak következményeként amit ma nem teszek meg, azt csütörtökig hiába is akarnám, úgyhogy ma beregisztráltam a(z egyik) májusi konferenciára, valamint hajat festettünk. Igen, így, többes számban, mert tényleg szerettem volna elkerülni a telekomszínű foltos nyak állapotát (van nekem ezzel a nyakkal most bajom elég anélkül is), és nekem ugyan nincs hátul szemem, de a Repülő Kutatónak van elöl kettő, és akkor néz meg engem hátulról, amikor akar. Úgyhogy kipipáltuk a házasélet evolúciójának azon pontját is, amikor a pasas már nemcsak azt tudja, hogy a felesége hajszíne dobozból van, és időnként szembesül ennek használat közbeni büdös pacsmagolt változatával, de még segít is ennek a hajszínnek az előállításában.

Úgyszintén a betervezett sorscsapások miatt abban reménykedem, hogy szintet lépek a “hogyan hazudjunk képileg” kategóriában, és ha össze tudom magam szedni hozzá, három napra előre gyártok konzervet, mert csütörtökig minden nap későn jövök haza és lenullázva, vagy egyáltalán nem jövök haza, hanem megint Pex. Legalább majd mikor átment rajtam a parodontológus meg a témavezetőm megatöbbi, nézegethetem ábrándosan, hogy bezzeg vasárnap milyen előrelátó voltam, és a pofám se volt még szétverve.

Igaz, ennek a nagyívű tervnek némi akadályát képezi, hogy álmos vagyok, mint a fene, és valószínűleg jól el is alszom, de mingyá.

Ma reggel sikerült rádöbbennem, hogy az egyik konferenciára, ahová beadtam a jelentkezésem, valami rettenetesen kitekert és formalizált követelmények voltak az absztrakt készítéséhez, amiket én sehol nem vettem észre akkor, amikor elküldtem nekik az inkriminált absztraktot. Nos, majd meglátjuk, méltónak találnak-e még ezek után arra, hogy odamenjek, és édes bülbül szavaimmal szórakoztassam a nagyérdeműt. Ha nem, hát shit happens, így jártam. Majd jövőre jobban odafigyelek. De azért nyomaszt a dolog, pfühp.

A mai szép napon ismét Esztergomba pendlizek, mert tanszéki értekezlet vagyon, az új intézetvezetőnk is most mutatkozik be. A régi valószínűleg úgy gondolta, túl békés az élete, és odébb lépett egy olyan mukahely és pozíció irányába, amit én akkor se, ha Dárius minden kincsével kecsegtetnek, de hát nem vagyunk egyformák. Mindenesetre, ha már értekezünk, a civilizált külsőnek tett engedmények mián megmostam a hajam, jól fel is robbant. Kedden (mint számítottam rá) bent a munkázóban megdicsérték a szép új frizurámat, miszerint sokkal jobb, mint a korábbi, így kéne hordanom máskor is. Sajna, mondtam én, túl nagy macera kihúzni, meg egyébként sem vagyok ebben kompetens, fodrászhoz meg három havonta járok. Hiba, mondta a tanszékvez (rendkívül decens, mindig frissen fodrászolt meg manikűrzött középkorú hölgy), két hetente kéne. Höh, azt talán majd egy másik életben.

Holnap megint Pécsre vándorlok, hogy aztán szombaton egész nap bent kuksoljak a D/540 nevű sivár kis teremben, miközben azt magyarázzák nekem, mire jó a pszichológia a neveléstudományban, amivel én úgyszintén eléggé tisztában vagyok, de ennek az előadásnak végképp nem látom hasznát sem tanítási, sem pedig kutatási szempontból. Mindegy, kötelező.

Az igazi rémség ebben a hónapban persze a jövő hét lesz, de arról a hídról majd akkor, amikor odaértem, hogy felégessem. Annyit mondhatok előre, hogy a szokásos tancsitancsi mellett Pécs is lesz benne meg parodontológus. Ez utóbbi kétszer.

Ma echte szabadnapom van, mármint ha a szakdolgozók nem pancsolnak bele a dolce far nientébe, és emellett szerda is van, ami piacnap, én pedig ebben a hónapban nem érek rá szombatonként, ami szintén piacnap. Szóval most uccuneki.

Kérdezhetitek, ugyan miért ilyen fontos nekem piacra menni, de minél káoszosabb az élet, annál nagyobb szükség van régi és megszokott rituálékra, márpedig mi akkor kezdtünk piacra járni szombatonként, amikor kiköltöztünk Szentendrére. (Ez valójában nem egyetlen nagy esemény volt az életünkben, hanem inkább afféle lassú folyamat, ami 1999 nyarától 2000 nyaráig tartott. Amikor elkezdtük, a beépített konyhabútoron kívül egyetlen ágyunk volt. Ezt most már nekünk is nehéz elhinni, a lakás úgy fest, mintha így jött volna a világra, telistele könyvvel, cetlikkel, ruhákkal, hímzőcérnával, hatvanféle fűszerrel, több tucat borospohárral meg minden más kacattal kinccsel. Az ágy meg a beépített konyhabútor még mindig megvan, innen nehezen mennek ki cuccok, befelé annál inkább.) Akkoriban még (hű, de hülyén fog hangzani) nem volt mindennapos dolog, hogy huszonkevés éves emberek szombat reggelenként szorgosan felciheljék magukat, és két kosárral levonuljanak friss zöldséget venni ahelyett, hogy átfordulnának a másik oldalukra, miközben a péntek esti ereszdelahajamat következményeit nyögik; elég furán is néztek ránk, de hát mit tehetnénk, középkorúnak születtünk. Mostanra persze belevénültünk a szerepeinkbe, meg az azóta eltelt tizensok évben kitörtek mindenféle gasztroforradalmak is, és sikk lett főzni, úgyhogy jelenleg már senki sem néz furán se ránk, se azokra a szellemi piaci utódainkra, akik roppant komolysággal válogatják össze maguknak a hatféle paradicsomot, és aziránt érdeklődnek a tejesnél, van-e bivalymozzarella. (Nincs. Ennyire azért még nem tört ki a gasztroforradalom.)

Szabadnaphoz és piaclátogatáshoz persze a codálatosz új zoknimhoz öltöztem, mert ugyan középkorúnak születtem, de eszem ágában sincs macinaciban megöregedni. Kosztümben sem.

Lássuk be, az ilyen szent célok megvalósítását én nem is szoktam elaprózni.

Mint a mellékelt ábrán látható, igenigen levágták a hajam, ami nekem nem probléma, legfeljebb a festéssel lesz majd gondom, mert nem akarok telekomszínű foltos nyakkal mászkálni, márpedig hátul tényleg csak borostányi hajam maradt, és így elég trükkös lesz folttalanul befesteni. Sebaj, megoldjuk. Vagy nem. És akkor majd viccesen fogok festeni, na bumm.

Ami a mai áutfitet illeti: nem mintha nem lenne annyi holmim, mint a nyüves, de ami (nekem-)új, az mindig izgi kicsit. Az igazi nagy izgi persze a Marimekko-zokni, de azt majd a holnapi öltözékbe építem bele. Most inkább az A jelzetű bizonytalan műfajú nemtommit vettem fel, ami ugyan távlatilag valószínűleg egy őszi darab lesz (többé-kevésbé szándékosan leginkább ősszel szoktam szürke-fekete-piros-narancsban flangálni), de ezúttal kíváncsi voltam rá, tunika-é ő vagy ruha. Hátizé, még mindig nem tudtam eldönteni. Annyi biztos, hogy az én repertoáromban ruhának kicsikét rövidecske, úgyhogy tunikának fogom használni. Ami viszont a gatyát illeti, mondtam nektek, hogy egy jeggings éppen olyan, mint egy másik, és így is van.

Ugyanez nagyjából a keddekre is érvényes, úgyhogy ezúttal is elmentem tanítani, pápuszi.

Ma van a tavaszi napéjegyenlőség, és reményeim szerint nekem is szépen kiegyensúlyozott napom lesz, ha ebbe nem köpik bele a zuniverzum. Délelőtt tancsi, délben fodrász, délután szakdolgozat, este varrogatás. Soha rosszabbat.

Mivel ezúttal úgy döntöttem, hiszek az időjárás-előrejelzésnek, kiscipőt vettem – azt, ami tavaly tavasszal dekoratívan véresre csiszatolta a sarkam, de hát a remény hal meg utoljára, ugyi. A biztonság kedvéért azért preventív ragtapaszokat is alkalmaztam hozzá. A harisnyát ugyan tavaly se bántotta, de mégeccer a biztonság kedvéért olyat vettem fel, amiből két darab is van. Mert én ilyen előrelátó vagyok.

Igen, tényleg el kell mennem fodrászhoz.

Na kérem, egyelőre így állunk.

(Kattintásra kicsit megnő, igény szerint pedig közelképeket és/vagy receptet is mellékelek hozzájuk, de most a fényviszonyokra meg a napszakra való tekintettel inkább élvezem kicsit a vasárnap esti henyét.)

Minekutána tegnap este lecsúsztam a közlekedési eszközeimről, ma hajnalban fél ötkor hagyom el a lakást. A ruházat majdnem ugyanez, mint amit tegnap konzerveltem. Az arckifejezés és az általános lelkesedés is.

Mellesleg este, mikor hazakúsztam, mint vert sereg, elpanaszoltam cseten a helyzetet a Repülő Kutatónak, aki együttérzéséről biztosított, majd szinte ezzel egyidejűleg feltett a fb-ra egy fotót a tamperei Plevna sörözőből egy nagy pohár hűsen habzó serrel meg Krtekkel, aki egy útiplüss, és mindenhová követi a RK-t. Azt hiszem, még sosem volt ekkora a késztetés, hogy inzultáljam.

A mai nap szintén nagyrészt a szakdolgozatok jegyében zajlik, délután háromkor pláne találkozom is az egyik szerzővel, akinek a múltkoriban öt órán át kuksoltam a szövege fölött, és mondat nem maradt kijavítatlanul. Ezúttal valószínűleg az lesz a fő feladatom, hogy meggyőzzem arról, egyáltalán meg tudja csinálni, és nem mondanám, hogy különösebben lelkes vagyok.

Akkor virágozzék legalább minden virág, ehejt ni.

Ma Idus napját ünnepeljük, ki-ki a maga módján: a Repülő Kutató például elrepül Tamperébe. (Sárga vagyok az irigységtől, nagyon szeretem azt a várost, mert egy őszinte hely, az őszinte városokat meg általában nagyon szeretem. Igaz, a hazug városokat is szeretem, ahol jóformán semmi sem valódi. Bonyolult lélek vagyok, ach. Vagy csak zűrzavaros, ezt sem lehet kizárni.) Ezzel szemben én csak a piacig totyogok el, majd valószínűleg belefekszem egy szakdolgozatba.

Piaci beszerzéseimet amúgy mintegy véletlenül hazafias nemzetiszínekben óhajtom abszolválni máma, újhagyma meg hónapos retek formájában, az áutfitben viszont nincs semmi véletlen, mert még ki akarok facsarni egy fellépést ebből a ruhából, mielőtt elküldöm nyári álmot aludni. Az összhatásnak ugyan kicsikét, khm, van némi svarcgelb stichje, de ennyi labanckodás belefér, meg amúgy is veszek még hozzá sálat. Zöldet. Egyébként, bár előkerültek a nyehőce által megzabált kokárdák, most már ragaszkodom ahhoz a darabhoz, amit tavaly ütöttem össze, desőt új ötleteken is törném a fejem, ha ráérnék a szakdolgozatoktól. No, talán jövőre, akkor is lesz Idus, és a nyehőce sem alszik, legfeljebb csak más dolgokat zabál meg, mint múltkoriban. (Ezúttal például egy utazáshoz is tökéletes kis háromcentes parfümöt nem találok sehol de sehol, pedig már az összes nyavalyás táskámat megnéztem, és higgyétek el, az önmagában sem kis feladat.) Igaz, jövőre is lesznek szakdolgozatok, valószínűleg több is, mint idén. Minden jel erre mutat: már négyen érdeklődtek, lennék-e témavezetőjük, pedig csak szeptemberben kell leadni a témabejelentő lapot.

De most nem borongunk olyasmiken, hogy mi lesz jövőre, hanem irány az újhagyma meg a hónapos retek.

Ma van a Pi-nap (tudjátok, március 14-e, 3.14.), ez hol eszembe szokott jutni, hol nem, de ezúttal sikerült. Úgyhogy ennek függvényében robogok el dolgozóba, piros és pink ruházatomon itt-ott körökkel, vacsorára meg piadinát fogok sütni.

Ez a hét úgyis tele van ünnepekkel, ma Pi, holnap Idus, pénteken Patrik, csak idő nincs rájuk, ofkorsz, a holnapot nagyrészt itthon kuksolva fogom tölteni, és halkan vinnyogok, mert a szakdolgozók is hullámokban érkeznek, mint az ünnepek, és tegnap újabb három adag javítanivaló landolt a postaládámban.

Hm, gyerünk, egy kis lelkesedést.

Na jó, az elszántság is megteszi.

Tegnap irreálisan és dicstelenül lusta napot tartottam (háromszor is elaludtam a délután folyamán, nem vicc, ezek után pedig még nyolc óra alvás következett éjszaka, juhé), úgyhogy most ismét berúgom a képletes motorbiciklit, és mars tanítani.

Roppant tavasziasan és ujujmód fogok festeni bent is,

kint is.

Egy fodrász azért lassan rámférne.

Ez már csak tegnap este jutott eszembe, hogy hú, mekkora poén, innen megyek oda, tökéletes. Sajna a helyszín, ahol mindez eszembe jutott, a Scarabeus nevű kocsma volt Kelenföldön, úgy ültem ott a limbóban, mint Vergilius lelke, csak ő nyilván nem azért került oda, mert optimistán nem vett helyjegyet a 17:58-as vonatra, hogy aztán ott maradjon két órára a prérin. Igaz, helyesbítek: Kelenföld és az ő pályaudvara nem préri, a préri az Újpest-Városkapu Volánbusz állomás, ahol szintén szoktam néha bálozni ülve, de ott nem is lehet mást. Volt ott valaha egy becsületesen lerobbant éjjel-nappali kocsma, pufimellényes középkorú nővel a pult mögött, burgundivörös hajában durva dauer, és amikor megláttad, már tudtad, hogy ide a nap bármelyik órájában bemehetsz, és olyan biztonságban leszel, mint a középcsoportban, de persze a kocsma eltűnt a dauerolt pufimellényes nővel együtt, elvitte a dohányzási tilalom meg a betiltott nyerőgépek korszaka, szóval nincs most a Volánbusz-állomáson semmi de semmi, a CBA lehúzta a rolót, a kínai áruház szintén, a cigibolt csak nyolcig van nyitva, és a kínai büfé is bezár tízkor. Ehhez képest Kelenföld pályaudvarostul  igenigen lakott területen van, Scarabeus nevű kocsma is van ott a pult mellett két életnagyságú Tutankhámon-szarkofággal (amiktől majdnem beszartam) és egy monstre kivetítővel, amin Armin van Buuren-koncert ment (amitől majdnem stb.), az asztal egyik végin pedig, aminek én a másik végin ültem, éppen három óvodapedagógus itta le magát az egész heti munka után (amitől egyáltalán nem szartam be, sőt, még szóba is elegyedtem volna velük, ha nem vagyok ilyen gyáva kukac, de hát ja). Két óra Armin van Buuren után végre felülhettem a vonatra, és elvonulhattam Sopianae-be, ahol ismét a Hotel Palatinus vendégszeretetét élveztem, mert minek van az embernek SzÉp-kártyája, na ugye. Szégyen vagy se, de annyit járok ide, hogy még egy törzsvendég-kártyával s megdobtak.

Ma valaminő nevelésfilozófiai okosításban lesz részem, ami speciel úgy kell nekem, mint hátamra a púp, ráadásul egyelőre az a tippem, hogy 70%-os biztonsággal meg tudnám jósolni a tárgy komplett tartalmát. Ne a próféta szóljon belőlem ezúttal se.

Ja, amúgy meg tessék, konzerv.

Mivel nem tudtam eldönteni, melyiken vagyok elragadóbb és lököttebb, tessék még egy konzerv.