Giggü ma hazamegy, úgyhogy mikor csináljunk magunkból bazári majmot, ha nem most.
Pápá, Giggü.
eská kategória bejegyzései
4/340 – A Nagy Pelenkalázadás
Kutya nehéz ám, feleim, mikor éppen a te szárazdajkaságod idején kezdi el a gondjaidra bízott csemete a maga önállósodási törekvéseit. Ez pláne akkor megrázó, ha a nap többi részében egy csodás kis cukorbogyó, aztán esténként öt percre egyszer csak azt látod, hogy folyvást körbeforog a feje, mint az Ördögűzőben a kiscsajnak. Nade hadd regélem el néktek részletesen, mi a lócsicsről van éppen szó.
Pontosan négy nappal ezelőtt vala, hogy Giggü meghirdeté az Úr 2017. évének Nagy Pelenkalázadását, azmely abban álla, hogy esténként fürdés után ordítani kezdett, mint a nádibika, vidd innét kezeidet te némber, varnyúk nézzék csecsebogyónak a szemedet, én nagy vagyok és hős és dicső, és egyedül is fel tudom venni a pelenkámat.
Egy nagy frászt tudod, üvöltő kis töpörtyű, egy nagy frászt.
Harcaink ádáz erővel és durva hangnemben dúltak, én őtet hálátlan kis büdös mókusnyuszinak tituláltam, ő engem nem tudom minek, mert még csak annyit tud adekvát módon használni édes anyanyelvünk terjedelmes szókincséből, hogy kukucs. Na kukucs az nem volt, az tuti. Kergettük egymást körbe a fürdőszobában, mint egy némafilmes szkecsben, az ő kezében egy pelenka, az enyémben egy másik, és nyilvánvalóan én voltam a gyorsabb meg erősebb, de ő volt a hangosabb és vakmerőbb. Hú. Elkaptam, felraktam a pelenkázásra szolgáló kispadra (nyugi, csak térdig ért nekem), ahonnan is ordítva bucskázott le készakarva, miközben szitkokat és átkokat szórt rám babanyelven, aztán mivel olyan ügyesen esett, hogy igyenest rá lapockával a fürdéshez lerúgott szandálkája talpélére, végképp megvolt minden oka az üvöltésre. Én persze eközben, miután megállapítottam, hogy üvölt, de semmi baja, sunyin bepelenkáztam.
Ezen a ponton kezdtem úgy érezni, hogy egy másik mesében vagyok, mint szeretnék: én a bölcs és jóságos király akarok lenni, aki szelíden megleckézteti azt a tenyérbemászó csillagszemű juhászt. (Kuss, én így szállok le a bicikliről, az én mesémben így is lehet.) Ezzel szemben ki lettem én, Darth Vader, a Gonosz Fekete Szörcsögő, nálam az Erő (meg a kézügyesség és a pelenka), nem tarthatsz ki ellenem szedett-vedett flottáddal, te aprócska lázadó söpredék, khhh-khhhh. Hát jó, ha ez van, ezt kell szeretni, elő a fénykardokkal. A Nagy Pelenkalázadás leverésére bevetettem Halálcsillag helyett a Halálszőnyeget, következő állomásunkon már nem használtam pelenkázópadot, fuck da system, bepelenkázlak a fürdőszobaszőnyegre terített törülközőn, onnan nem eshetsz le. A kicsiny rebel scum azonban kifogott rajtam, mert ordítás közben úgy vetette magát hátra homorítva, hogy mind a nyolc ujjam belefájdult, amivel a fejét védtem a koppanástól. A jelek szerint azonban minden áldozatos munkám ellenére az ő feje is kapott belőle, mert újult erővel üvölteni kezdett, én pedig eközben sunyin bepelenkáztam zsibbadt ujjaimmal.
A Csillagok Háborúján túl úgy gondoltam, most már inkább a nagy próféták és stratégák példáját követem, ravasz leszek, mint egy kígyó, és szelíd, mint egy galamb, esetleg fordítva. Ez az egész már túlment minden határon, különösen, hogy a mütyür pontosan úgy viselkedett, mint katonatiszt nagyapám egyik példabeszédében a baka, aki nagy menetelés előtt szöget ver belülről a saját bakancsába. Fenébe is, ezzel a sok önszabotálással végül kárt tesz magában, pedig én szent esküvéssel megfogadtam, hogy a gyermeket egy darabban adom vissza, ahogy megkaptam, és még szíjat se hasítok a hátából. Úgyhogy a Nagy Pelenkalázadás harmadik estéjén fürdés után azonnal szájába nyomtam a fogkeféjét, ami kábé olyan hatással van rá, mint a tikokra az, ha szárnyuk alá dugjuk a fejüket, és amíg azon nyammogott nagy békességgel, én sunyin bepelenkáztam. Nyilván, persze, amikor elvettem tőle a fogkefét, ismét ordítani kezdett. Jó, újratervezés.
A Nagy Pelenkalázadás negyedik estéjén már felkészülten érkeztem. Kiszedtem a gyermeket a kádból, elvettem tőle a gumikacsát, odaadtam a fogkefét, bepelenkáztam a padlón, megmostam a fogát (amit ő csinál a kefével, az leginkább fogzási bulinak fest, rágicsálás nagy elmélyültséggel és bő nyállal), elvettem a fogkefét, és azonnal a kezébe adtam annak a büdös Barinak a rühös kis barátait.
Hm, az a gyanúm, ezzel én vertem szöget a saját bakancsomba. De legalább csend volt és béke. És Röfi mama hét kismalaca és Marci cica meg Macska mama és Tehén meg a fia, Boci meg az összes kis rohadék a tanyáról, és hálistennek az anyja még ma éjjel megérkezik, mielőtt én beledilizek Bariékba..
A ma reggelt 6:13-kor ünnepeltük csicsergéssel és egy figyelmen kívül hagyhatatlan odőrt árasztó pelenkával, úgyhogy már két órája ugribugri van, de most már készül a szomszédban a bundikenyér, nyamnyam.
4/339 – Mozgásában akadályozott
Szombat, piac. Mivel múlt héten lemaradtam róla (a Repülő Kutató épp a repülőtérre fuvarozta Csőrikét, míg én arra vártam, Giggü mikor ébred), ma különösképpen igényem lett arra, hogy lemenjek. Ezen a héten eddig amúgy is összesen kétszer hagytam el a körletet: egyszer még hétfőn félhajnalban péksütiért, egyszer meg csütörtök délelőtt, amikor elmentünk kocsival a Lidlbe, és vittük magunkkal a mütyürt is. A Lidl amúgy a vicc kedvéért átlagon felül tele volt kisbabával – úgy tűnt, a fél város ott klimatizálta a csemetéit.
A Repülő Kutató tegnap este elővarázsolta a babakocsit, ma reggel pedig belegyömöszöltük Giggüt, és eldöcögtünk a piacig. A “döcögés” nem csak szófordulat, ez a város tényleg nehezített pálya minden, mozgásában valaminő okból korlátozott személy számára. Lényegében mindegy, hogy nyugdíjas néni vagy banyatankkal, kerekesszékes/mankós ember, esetleg kismama babakocsival – a járdaszegélyeken nincs fel- és lehajtó rámpácska, a járdákon egybefüggő aszfaltréteg, a macskakövekről meg ne is beszéljünk. (Akkor kezdtem igazán megérteni ezt a várost, amikor egy építész előadásán szembesültem azzal: a macskakő akkor lett visszatelepítve néhány utcába az aszfalt helyett, amikor úgy ötven éve elkezdtek Szentendréből bájosan historizáló félmediterrán turistaszivattyút építeni.) Ezt a kritikai attitűdöt és morgolódást nem most kezdtem, hogy hirtelen lett egy babakocsis kölcsöngyerekem: először tizenegy évvel ezelőtt szembesültem a helyzettel, amikor a sógornőm most már tizenkét éves nagyfiát cűgöltem át babakocsival ezen a dilinyós városon, és nem felejtettem el azóta sem, milyen nehéz errefelé a közlekedés, ha nem csak két izmos láb vagy egy egészséges adófizető alatt. Sőt, annak ellenére, hogy nem voltam érintett ebben sosem, már több mint tizenöt éve figyelem, mennyire nem akarják sehol megkönnyíteni azok dolgát, akik egy kisbabával vagy kisgyerekkel próbálnak olyan életet élni, ami nem csak a négy fal közöttet jelenti. Eddig még sose futottam bele olyan búcsúba, vásárba, falu/városnapba vagy bármilyen közösségi összeröffenésbe, ahol legalább egy nyamvadt sátrat kijelöltek volna azoknak, akik nem akarnak az utcasarkon szoptatni vagy pelenkázni – de mindig mindenhol akadt valaki megszólni azokat, akik az utcasarkon szoptattak vagy pelenkáztak, akár jókedvükben tették ezt, akár azért, mert nem volt hol másutt.
Itt ezen a blogon nemigen szokok politizálni, arra megvannak a másféle csatornáim, de ezúttal a székesfőfalu polgármesterének is azt üzenném, egyszer a büdös életben próbáljon meg ledöcögni a kék metróba például a Lehel térnél úgy, hogy nyolcvanéves és két cekker van nála, vagy babakocsival küszködő kismama. Nagyhatalmú méltsás uraink a klimatizált Audijukban igen hamar elfeledkeznek arról, hogy nem csak az a mozgásában akadályozott, akinek orvosi papírja van erről, és arról is, hogy egy városban az akadálymentesítés nem nagyúri leereszkedő gesztus, hanem szükségszerűség. A túl kevés metrózó mozgássérültről beszélni, akiknek nem éri meg beépíteni liftet vagy mozgólépcsőt, éppolyan tenyérbemászó, mint azt hajtogatni, hogy mindenki kibír húsz percet a légkondicionálás nélküli metrón. Nem lehet épkézláb, munkaképes felnőttekre tervezni a világot, amíg mások is vannak benne, és különösen értelmetlen azon siránkozni, miért van olyan kevés gyermek, ha nem könnyítik meg a velük közlekedők életét. Azt kéne megérteni végre, hiába ordítják hangosan, hogy “szüjjéé mááár!”, ha eleve megnehezítik azok dolgát, akik egy pelenkázandó vagy szoptatandó, járni nem tudó babával próbálnak átevickélni a tömegközlekedés és mindennapi élet akadálypályáin. Ezek után pedig azzal jönni, hogy “régen sem volt minden fenékig tejföl”, azt a legkönnyebb. Ha a mában élünk, a ma problémáira kell megoldást találnunk, márpedig a jelenben ez bizony egy valós probéma, és néha kifejezetten csodálkozom azon, miért nem ordítanak hangosabban szegény anyák, akiknek minden nap meg kell küzdeniük ezzel, nem csak sátoros ünnepeken, mint alulírottnak.
Nna. Most megaszontam. A piacon amúgy minden szép volt és jó, szokás szerint vettünk vagy tízféle paradicsomot, és Giggünek rajongói is lettek a pékség előtt. Ez a minimum.
Hogy az őtözködős blognak is aggyunk neki: Giggü ma a másik pár frissen beszerzett cipellőjét hordja. Mint megtudhattuk tőle, ez is gege és gegék vannak rajta. Innen vettem (nem, nem fizetnek nekem a reklámért), és valószínűleg nem állunk meg itt, mert a babák nőnek, és a lábuk sem marad mindig 19-es.
Velem ezúttal sem érdemes foglalkozni, háromkor kukorékoltam fel arra, hogy esik az eső, úgyhogy gyorsan bekapkodtam a szárítóról a babaruhákat (mire befejeztem, el is állt), és aztán persze nem tudtam visszaaludni, úgyhogy nekiláttam sterilizálni a cumisüvegeket és megfésülni Celofánt, aki három nap duzzogás után végre felmászott mellém a kanapéra, és odadugta a fejét, hogy vele is foglalkozzak, ne csak ezzel az új sikkantgatós háziállattal. Viszont, hogy ne érje szó a ház elejét, megpróbáltam legalább összeöltözni a kis hercegnővel.
4/338 – Perzselő
A mai napon tényleg túlélésre játszunk, bébi. A Repülő Kutató dolgozóban, anyósom a legnagyobb unokájával a mezőkövesdi strandon, bennem fájdalomcsillapító, a kezemben meg Bari barátai. A napomat háromkor kezdtem egy Ibubetával. Nőnek lenni szívás, pláne ittésmost ebben a konstrukcióban. Tegnap délután megtörtem, mint a jég, és lepasszoltam félórára a gyereket a szomszédba, amíg összegömbölyödhetek a kanapén arra várva, mikor hat a fájdalomcsillapító, de ma még ez se jöhet össze, és már most megy kifelé belőlem az, amit háromkor bevettem. Hogyan vészelem át ezt a napot, az még rejtély.
A körülmények igazán szépen összeesküdöztek ellenem, csuhajja. Ez a majdnem negyven fok egy gyilkos, alapjáraton is teljesen le lennék gyalulva, de a jelenlegi a legkevésbé sem alapjárat. Egy tizenöt (azaz most már majdnem tizenhat) hónapos baba szórakoztatása teljesen más felkészülést és jelenlétet igényel, mint egy három- vagy ötévesé. Az utóbbiaknál valószínűleg békéske magánfélórákat nyerhetnék egy rajztömb és egy készlet zsírkréta segítségével, plusz azt se kéne folyton néznem, éppen minek bócorognak neki fejjel előre, oááá. Giggü roppant barátságos és jó napirendű gyermekcse, a bőgései rövid ideig tartanak és okkal történnek, a frusztrációi érthetőek és világosak, de éppen most van a világ felfedezésének abban a stádiumában, amikor minden nagyon izgi és megismerésre vár, a bébisintér pedig esténként belenéz a gyerek orrába, nem spájzolt-e el ott a nap folyamán valami kincsecskét. (Eddig még nem.)
A világ felfedezésének én is nagy híve vagyok, de a világ jelenleg egy nyüszítő katlan, ahol mindenki kétségbeesetten keres egy kis árnyékot a perzselő nap elől. Ha nem lenne itt Giggü, megengedhetném magamnak a luxust, hogy nappal aludjak, éjjel írjak, de így nem tudok mást tenni, mint szélütötten szédelegni át a napot, és tíz percenként felajánlani a kis felfedezőnek némi vizet. A mini Kolumbuszt mindeközben nyilván roppantul érdekli az udvar, ahol növények vannak meg kutya. (Timó általában is veszélytelen és gyermekszerető állat, de ilyen időjárásban pláne csak egy öreg, lihegő csergeszőnyeg, aki időnként elcaplat a saját vizestálkájához, másként viszont a teraszon hever az asztal alatt, és füle botját se mozdítja az elragadtatott bébisikolyokra.) Na most odakint minden árnyék és növényzet ellenére is forróság van és döghalál. Szintén izgalmas hely a szomszéd lakás is, ahol olyan csodálatos dolgok vannak, mint anyósom meg bundikenyér meg játékok, de ugyebár ma ez is ugrott, és a játékok önmagukban nem olyan érdekesek, mint anyósommal társítva.
Tíz fokkal hűvösebb időben már végigkószáltuk volna a fél várost is, ahol szintén csupa izgi dolog van, de a babakocsi még mindig ott dekkol az autó csomagtartójában. Egyszerűen nincs mikor kivinni a babát, mert mire viszonylag elviselhetővé süllyed a hőmérséklet, ő már az igazak álmát alussza. Úgyhogy ma is itthon ülünk, nekem éppen nagyon rossz, és minden energiámra szükség van ahhoz, hogy legalább a gyereknek jó legyen. Drukkoljatok, ha nincs más álamügyetek fojóba.
Én ma nemigen megyek élményszámba, de mostanság úgyis Giggüért jártok ide, valljátok be. Hát akkor tessék.
Giggü lábán úgynevezett gege látható, amin gege van díszítésként, és mindez roppantul gege, tegnap és ma többször is leült a földre, hogy megcsodálja a gegés gegéket. Na ezeket én a Meskáról rendeltem, és rendkívül örülök, hogy megérkeztek. Gege.
Nesztek még egy fotó Giggüről. Ezen Bari is rajta van. Az Úr irgalmazzon nekünk.
4/337 – Röfi mama szemefénye
Asszem, tegnap estére értük el a mélypontot, legalábbis remélem, hogy ez volt az. Hadd fejtem ki – akár érdekel bárkit, akár nem. (Ha az igeidők esetleg összekavarodnak, annak az a fő oka, hogy én ezeket a posztokat ráérő (haha) felnőtti időmben írom, leginkább előző este, aztán reggel kiegészítgetem meg élesítem.)
A szomszédból még szombaton érkezett játékszállítmány könyveket is tartalmazott, viszont nem volt annyi időm, hogy irodalomkritikai és másegyéb megfontolások alapján kurátort játsszak velük, Giggü már akkor rástartolt a dobozra, mihelyst az megérintette a padlót. Első választása a “Bari barátai” című kicsiny lapozgató könyvecske volt: Barinak mozog a szeme, a képek tarkabarkák, állatkák vannak benne, az egész összesen öt lap, gyerünk. A kezembe nyomta, és azt mondá felszólító módban: “EEe!!!” Gondolom, ti is azt csináltátok volna, amit én: kinyitni a könyvet, és nekilátni a felolvasásnak.
Namost, én már az első négy oldal után tudtam, hogy ez hiba volt, de azt még nem, mekkora és milyen hosszú távú. A kötet ugyanis egyike azoknak a jól lektorált munkáknak, amelyeknél az illusztrátor nevét kiírják, a verselőét viszont szemérmesen elhallgatják. Ezt jól is teszik, mert én például most már, öt nap “Bari barátai” után, megkeresném, aztán addig ütném, amíg még mozog és rímel. Eleve az egész azzal kezdődik, hogy “Barátaim még kicsinyek, bemutatom őket neked.” Az ilyenfajta szövegszerkezeteket még nagyon díjaztuk Bezerédj Amáliánál, most is elnézzük neki, de hát ő száznyolcvan éve írta a “Flóri könyvét”, akkoriban még nemigen volt választék. “Hét kismalac megy a rétre, Röfi mama szemefénye”, ésatöbbi. Ragrímek, egyeztetési problémák meg egy olyan általános naftalinszag, amitől az ember modern gyermekvers-költőkért sikoltozik, és van is belőlük hálistennek bőven, de ha egy tizenöt hónapos rácuppan a “Bari barátai”ra, akkor már vége a mesének, próbálkozhatsz bármivel.
Én ezt a könyvet szombat óta annyiszor olvastam már fel a töpörtyűnek, hogy arra nincsen szám. Próbáltam szabad meséléssel, kísérleteztem átírt szöveggel (még rímeltem is neki, bmeg), de nem, a műértő közönség csak nézett, aztán rábökött a könyvre, hogy “EEe!!!”. Tegnap csupán a délelőtt folyamán huszonhétszer olvastam fel közkívánatra annak a büdös Barinak a rohadék barátait. Csak azért úsztam meg huszánhét körrel, mert egy óvatlan pillanatban, mikor Giggü éppen nem nézett ide, eldugtam a díványpárna mögé. Mint az a márnemistudommelyik rokon kisgyerek a kötelező olvasmányt a szennyestartóba, aki azon reménykedett, hátha bekerül véletlenül a mosásba, aztán nem kell elolvasni. (Bekerült. Szereztek neki helyette másikat.) Délután, miután Giggü megtalálta a díványpárna mögött a könyvet (hja, nem volt eszem tovább rejteni, agykapacitásomat keményen leszívja a kánikula meg a babapisi, -kaki, -ruha, -kaja négyessel való tökölődés), már nem számoltam a további felolvasási alkalmakat, de számuk volt légió, nekem elhihetitek. Mindenesetre mikor már a Repülő Kutató is hazaérkezett, és tudtam, hogy van valaki, aki leöntsön vízzel, ha habzani kezd a szám, meg kezelésbe tudja venni a gyermeket hiányomban, egy olyan felolvasást sikerült produkálnom, amelyben a könyvet a hátlapjánál fogva tartom anélkül, hogy látnám az illusztrációkat meg a szöveget, fejből fújva annak a névtelen szemétládának a bökverseit, és mindeközben pontosan rámutatva az összes nyavalyás állatra. Ami nem volt belekalkulálva, az a hisztérikus röhögőgörcs, ami a “Látod? Ez itt Tehén mama és Boci, a kicsi fia” résznél tört rám (fyi, ez a második oldal) és kitartott a végéig. Mikor becsuktam a könyvet, majd letörölgettem könnyem és taknyom, mind a két jelen lévő kétlábú aggódva nézett rám, a kisebbiknek pedig még a szája is le volt görbülve.
Giggü, ha majd terápiára kell járnod huszonöt év múlva, légy szíves, említsd meg ezt a traumát is. Vállalom a felelősséget. Utána majd leisszuk magunkat, kinyomozzuk, ki írta a “Bari barátai” szövegét, és lepisiljük a sírját. Ha még életben van, őt pisiljük le. Nekem belefér.
Amiért úgyszintén vállalom a felelősséget, az a gyerek roppant előnyös bilifrizurája, amit az esti fürdőzés után nyírtam neki, mert a hátul fityegő bájos fürtöcskék nem kompatibilisek ezzel az időjárással, és folyton leizzadt a nyakicája. Mint saját ún. frizurámmal kapcsolatban szoktam mondani, a haj úgyis kinő, és ez gyerekeknél sincs másként. Meg aztán, ennek a bubának úgyis minden jól áll. Ügyübügyü.
De ha már a gyalázkodásnál tartottam: szarjon sünt az összes olyan tervező, aki ezeket a sokcsatos szandálkákat kitalálta. Feladni egy külön kínszenv, levenni is, bezzeg a mütyür éppen most kísérletezi, hogyan tudná egyedül leszedni a lábáról, és mint látható, elég szép sikereket ér el vele.
4/334 – Mindennapi kenyerünk, zöldségünk és banánunk
Életünk esmég a kaja és az emésztés körül forog, mint általában mindig, amikor pótanyasággal örvendeztet meg a sors. Mára már azt is tudom, milyen képet vág Giggü, mikor nem ízlik neki az étel, amit felszolgáltam. Ebédre megpróbálkoztam a szokásos tört zöldségen felül egy kis pirított darált hús beadagolásával is – hát öcsém, én még nem láttam ilyen négyszögletesre váltott manófejet. Becsületére legyen mondva, olyan méltósággal kezelte a helyzetet, mint Heston Blumenthal, aki szintén végigkóstolgatott mindenféle klasszikus rémkajákat, és nem köpte ki sose, amit én nagyon díjaztam. Nos, Giggü is lenyelte ugyan, ami a szájában volt, de láthatóan az volt a véleménye, háromszor etethetem meg vele ezt a szart: először, utoljára és soha többé. No problem. Még egy-két év, és ő is olyan lelkesedéssel fogja zabálni a paradicsomszószos fasírtkáimat, mint hasonló korában a másik kettő. Én tudok várni. Most is azonnal visszatértem a tört zöldségre magában, a baba meg ismét elégedett volt.
Egyébként, ha már az étkezésnél tartunk, kezd az a benyomásom lenni, hogy a töpörtyű ébren töltött ideje legnagyobb részét evéssel tölti, vagy legalábbis én töltöm az ő ébren töltött ideje nagyját az ő etetésével. Egy szelet kalácsot ujjbegynyi darabokban benyammogni nem két perc. Azt legalább pontosan tudjuk, mikor éhes, mert jelzi: megáll az etetésére rendelt szék mellett, csépeli a karfáját, és crescendóban nyürrög. A délelőttök még csak-csak, de délutánonként bizony tényleg úgy érzem, félóránként kapjuk a jelzést. Ja, és note to self: banánt kell venni. Giggü imádja a banánt, és végtelen csalódottsággal bámulta a kiürült tálkát, mikor elfogyott az utolsó darab. Konkrétan háromszor is megnézte, nem maradt-e véletlenül benne egy kicsi. Úgyhogy ma reggel hatkor én is megnéztem, nem maradt-e a kisbótban banán egy kicsi, de nem. Úgyhogy további expedíciók várhatók.
Ami engem illet (ez végül is az én blogom, tessék velem is foglalkozni, még mielőtt én is csépelni kezdem a szék karfáját) a gyermekcse délutáni alvását kihasználandó elbóbiskoltam egy kicsit, ami piszok nagy hiba volt, mert nem bóbiskolás lett belőle, hanem két és fél óra igazi alvás egyhuzamban, színes-szagos-bonyolult álmokkal és olyan, ébredés utáni félkómás állapottal, hogy alig bírtam kinyitni a bal szemem, és mindennek nekimentem, amíg felevickéltem az emeletre megnézni, mit csinál a gyermek. A gyermek persze már ott ült az ágyikójában, és babanyelven társalgott önmagával, majd szélesen vigyorgott rám. Ezekért a vigyorokért éri meg az összes töketlenkedés meg majrézás meg zöldségtörögetés.
Szőrös gyermekeim ugyan nem vigyorognak rám ilyen édesen, de mostanra nagyjából belenyugodtak, hogy nincs mit tenni, el kell viselni ezt az új háziállatot. Legalább kicsi meg lassú meg nem túl hangos/büdös, meg sokat alszik. (Ez utóbbiért Istennek legyen hála, Giggünek nemcsak jó alvókája van, de óraműszerűen pontos is. Le kell tenni délben meg le kell tenni este nyolckor, és még csak tentebabára sincs igazán szükség. Mondjuk ne kiabáljam el, történhet itt ezen a héten még minden, sőt még annak az ellenkezője is.) Azért Celó élt a véleménynyilvánítás jogával, és gondosan elhelyezett nekem egy boát a kelimszőnyeg mértani középpontjában, nehogy ne vegyem észre.
A tegnap délutáni félkóma egyik várható következménye amúgy az volt, hogy ma hajnalban felkuvikoltam. Így legalább jutott idő önmagam tatarozására is, és öt percen belül nekiesem a lisztesbödönnek, hogy ticinói kenyérkéket süssek őfelségének. Délutánra amúgy lehet, hogy ismét beájulok, de majd legfeljebb alszunk Giggüvel srévizavi, a macskák meg közben hányjanak le, amit csak akarnak.
4/332 – Metaforice
Giggü csodálatos békés egy cukorbogyó, de ez nem változtat azon, hogy én viszont úgy fosok, mint a mesékben, és nem csak metaforice. Technikailag ugyan sejtem, mit kell csinálni egy totyogóssal, de ez az életkor kimaradt a szakmai képzéseimből, valószínűleg egyedüliként. Ha hároméves lenne, ölég pontosan meg tudnám állapítani, hogy mit óhajt és mivel szórakoztathatom, tán még azt is, hogy milyen területen szorul esetleg fejlesztésre, de egy ekkora töpörtyűnél megáll a tudomány. Azon a koron már túl van, amikor az a főcél, hogy felül nedves legyen, alul meg száraz (nem mintha ezeknek ne lenne továbbra is jelentősége), viszont még nem tudjuk megtárgyalni, mire van szüksége, úgyhogy itt hajózom égnek álló hajjal ismeretlen tengereken, kezemben plüss unikornisok, és ez sem csak metaforice.
4/330 – Nosztalgia
Nyarunk ezen a héten kábé úgy fest, mintha visszatértem volna tinikoromba: sajnálom magam, hogy ilyen gyorsan csúszik ki a seggem alól a vakáció, kupleráj van a szobámban, és 16 fokot mérünk odakint.
Mikor öltözzön az ember másként, mint lilapiros papagájnak. (Ami egyébként a jelzett korban olyannyira nem volt elképzelhető, hogy akkori önmagam rémülettel vegyes elképedéssel nézné mostani önmagamat.)
A nosztalgiavonatra amúgy nem csak az időjárás ültetett fel, de én is magamat: ennek a kötényruhának a szabásmintájával először ’96 őszén kezdtem szemezni a Pataky Művelődési Központ könyvtárában, de csak öt éve sikerült magamévá tennem egy antikváriumban a Burdát, amiben ezt láttam, és két hete sikerült megvarrnom a kötényruhát.
Hosszú munkához sok idő kell, miként a collegiumi szállóige mondja.
4/329 – Félig tele, félig üres
Az árgyélusát neki, túl korán és túl későn van a kishitűségi rohamokhoz, pedig éppen most gázolok a sűrűjében. Szépírónak túl könnyű vagyok, lektűrírónak túl nagyigényű (magammal és a közönséggel szemben is, nyilván), úgy akarok leírni dolgokat, hogy ne mondjam ki, de az olvasó megértse, és úgy akarom hazudoztatni a hőseimet, hogy mindenki értse, mi az igazság.
Ehhez még tortahab, hogy pénteken fejemre esik Giggü is, aki ugyan egy csodás cukibigyó, de az egyéves-háromhónapos éppen az a kor, amikor már a gyerekek roppant gyorsan képesek helyet változtatni, de éppolyan gyorsan elesni is, veszélyérzetük még nincs, igényük az emberi kommunikációra már van, de kellő eszközük arra, hogy pontosan megértessék magukat, nuku. Jáháháháj.
Na, vissza a kézirathoz. Most már nem hagyhatom abba, és péntektől úgyis más lesz a főprogram.
Mit ne mondjak, tényleg igencsak beszartforma fejem van ezen a képen.
4/328 – Kizökkent az idő
Hej de megváltozott az időjárás. Tegnap délután még olyan meleg volt, hogy a sütőből frissen kivett pitákat a teraszra tettem kihűlni, ne fűtsék nekem tovább a lakást. (Timó rögtön el is lopott egyet, váljon egészségére. Öreg kutya már ez, nincs más öröme, csak a vakargatás meg a kaja.) Ehhez képest ma igencsak elkelt a dzseki, amíg eltotyogtam masszázsra.
Na mindegy, én most úgyis 2012 októberében vagyok Pesten. Nagyrészt.
4/327 – Írni, irgalmatlanul
Néha, hogy ibolyaszerényen bevalljam, még önmagam is képes vagyok meglepni végtelen sokoldalúságommal: amellett, hogy pofázásból élek, őtözködős blogot vezetek és virágocskákat hímzek mindenhova, annyiféle dolog írásával próbálkoztam, hogy se szeri, se száma. Vers, széppróza, tudományos szöveg, esszé, ismeretterjesztés populáris irodalomról meg persze akkor már egy kis populáris irodalom is neki bele, hogy az se maradjon ki. (És nem, még azt se mondhatnám, hogy az asztalfióknak dolgozom: a fentiek közül mindenből megjelent már itt-ott kevés vagy sok, és még csak nem is a legrosszabb helyeken.) Nyilván ennek a szétburjánzásnak az a következménye, hogy egyiket se tudom megfelelő mélységben és erőbedobással művelni, különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy irgalmatlan lusta vagyok – még pontosabban nem lusta, hanem kényelmes, de azt tényleg irgalmatlanul. A feladataim kilencvenöt százalékát határidőre teljesítem, és olyan marhaságokat is bevállalok, amikre senki sem kényszerít, lásd második doktori. Ehhez képest viszont például a tegnapi napot mámorító semmittevéssel töltöttem, kilencvenes évekbeli nagyívű akciószarokat vizionálva, különös tekintettel John Woo munkásságára motorbiciklikkel, galambokkal és mexikói patthelyzetekkel, ahogy ezt köll.
Nyilván ennek (nem John Woonak, hanem a szélrózsa minden irányába egyidejűleg tartó szerzői munkásságomnak) az is a következményei közé tartozik, hogy szinte mindenki, akivel beszélgetek erről, mást akar olvasni tőlem. A családom (milyen meglepő) a készülő családregényt, a barátnőim a készülő lektűrt, folyóiratok szerkesztői esszét, undzóvájter. Még költői munkásságomra is van egy visszautasíthatatlan ajánlatom, Poett ugyanis a télen varrt két kordruháért cserébe meg fogja szerkeszteni a verseskötetemet. Mármint ha végre befejeztem, mert az kábé 85%-on áll, és ahogy magam ismerem, a kész versekbe is bele fogok nyúlni, mert nincs olyan, hogy véglegesen kész szöveg, csak leadási határidők vannak, amikor is kitépi valaki a megírtakat az ember kezéből.
Szerencsére Poett őszig nem ér rá egyelőre, így a verseket legalább be tudom hajítani a hátsó polcra. A múlt héten viszont éppen a fel-alá viharzás közben kaptam levelet az egyik kiadónál, ahol évekkel ezelőtt publikáltam, hogy oké, tudják, megmondtam előre, egy-két évig lélegzetet venni se lesz időm ezügyben, de van-e valami új cucc, mert érdekelné őket. Hátizé. Új cucc, a szokásoknak megfelelően, egyharmadig kész állapotban van, és én ugyan pontosan tudom, mit akarok belőle írni és hogyan, de a mikor, na az teljesen más tészta.
Mikor, mikor. Hát például most. Elvileg ugyebár vakációm van. Kár, hogy ez az időszak az is, amikor a nap meg a dögmeleg kifőzi az agyat a fejemből, úgyhogy válogatott túlélési stratégiákra van szükségem ahhoz, hogy bármiféle értékelhetőt alkossak. Szerencsémra ilyenkor esik igazán kézre az inszomnia, mai reggelemet négykor kezdtem kávéval és kézirattal a teraszon (aztán persze visszabújtam még egyet szundikálni, de a szándék is fontos, ugye).
Csak kitartson az elszántság, és minél később rontsanak rám kishitűségi rohamok. Azok még a kényelmességnél is irgalmatlanabbul rontják a teljesítményt.
De hogy a blogprofilnak is aggyunk egyet: a sok nyári lebernyeg közben ideje volt felvenni valami olyasmit is, amiben leellenőrizhetem, van-e még derekam. Hm. Valamennyi akad, de ezügyben is ideje lenne lépni.
4/326 – Békésen vadul
Ötkor ébredni arra, hogy vadul villámlik, és mindehhez békésen esik – rosszabb napkezdetem sose legyen. Ezek után pedig miért ne öltözzek fel olyan dilisen, ahogyan csak akarok.
A pipezöld gumipapucs csak ráadás.
4/325 – “My brain hurt like a warehouse”
Komplex hülyeségeket álmodni, ez nálam mindig megvolt, de ma éjjel még a szokásosnál is inkább összejött, lévén hogy azt álmodtam, világvége van. Apokalipszissel viszonylag gyakran szoktam álmodni, de olyankor mindig valami extra természeti csapás az oka, meteor, cunami, kiskutyafüle. Nos, ezúttal az emberiség kihalása volt a program, miközben fű, fa, virág és természet köszöni szépen, jól. Az embereknek viszont higanyszínű amőbaféleségek kezdtek folyni a szeméből, aztán pár óra leforgása alatt megőszültek és demenciát kaptak, akiknek pedig még megvolt az ép esze, fásultan várták, ők mikor kerülnek sorra. Brrrr.
És mindeközben folyamatosan ment David Bowie-tól a “Five years”.
A való világban viszont szombat van, és ha szombat, akkor piac, ahová fel lehet venni az új lebernyeget a régi ruhával, és ha már úgyis nyár van és piac, akkor jöhet a tízféle paradicsom, nyamnyam – hogy optimistán fejezzem be ezt a posztot, fene a higanyszínű amőbákba.
4/324 – De genere Regenera
Ma regenerálódós napot tartok apró matatnivalókkal, mert ugyan én vagyok a Tetovált Hölgy, és nem nyugszom addig, amíg nem lesz mindenki más is éppolyan tetovált, de most kell egy szusszanásnyi idő, mielőtt újabb írnivalókba és egyéb nagyívű projektekbe vetem magam. Tegnap renováltam fejemen a pipirost, ma renoválom körmeimet és pofámnak bőrét is. (Kedden úgy leégtem, mint a sicc, pedig csak a városban mászkáltam, képemen ötvenes faktorszámú izékkel. Szerencsére volt nálam napozás utáni lötyke, mert hanem most is úgy festenék, mint egy főtt homár.)
A regenerálódás ránk is fér, a nyavalyás vonat két és fél óra késéssel döcögött be a Keletibe, pedig anélkül is elég hosszú út lett volna. Ebből a kétésfélből másfelet Gyergyószentmiklóson sikerült abszolválnunk, ahol egyszerűen csak megállt a szerelvény, aztán nem moccant. A vasutasok ugyan fel-alá rohangáltak, mint a mérgezett egér, de senki se strapálta magát azzal, hogy velünk is közöljön bármit, úgyhogy végül rákérdeztem, és azt a választ kaptam, hogy elromlott a mozdony. Fiiiiinom. Az elromlott mozdonyt amúgy véletlenül se kapcsolták le rólunk, hogy hozzanak helyette egy másikat, hanem addig düngettek és zörömpöltek rajta, amíg végre elindult. Ezalatt elment mellettünk három másik vonat. Jobb és értelmesebb tennivaló híján az ablakból szemléltem Gyergyószentmiklós vasútállomásának estéjét: több csobánkutya vonult fel-alá meg egy fél tucat bőszoknyás rányi a pulyákkal, a sarki kocsma előtt egy időtépázta napernyő alatt ott iddogáltak a helyi illumináltak, míg végül kijött a szintén időtépázta, tupírozott pultosnő fényes cicanaciban meg crocs-papucsban, szája sarkába ragadt csikkel, és összeszedte a székeket meg az asztalt az illumináltak alól, aztán bezárta a kócerájt.
Amikor már a vasútállomás kocsmája is bezár, tudhatod, hogy ideje elindulni, mindegy, merre. Na hát mi még egy fél órán át báloztunk ott ülve, míg végre sikerült, és az út további részén még összeszedtünk egy óra késést, úgyhogy tényleg lestrapáltan és saját levünkben értünk haza. Ma ennek megfelelően valószínűleg nem is megyek sehová – estére van ugyan egy meghívásom buliba, de még nem tudom, alkalmas vagyok-e arra, hogy az utolsó hévvel kússzak haza Újlipóciából.
Most viszont akkor elő a körömlakklemosóval meg a körömlakkal. Ez utóbbi valószínűleg balti-kék lesz és csillámos, mert mikor fessen az ember magára ilyesmit, ha nem ilyenkor. Vakációm van, vakációm van, mondogatom magamnak. Ha elég sokat mondogatom, el is hiszem.
4/323 – In suc propriu
Ez azt jelenti, hogy saját levében, és a gyümölcsös meg paradicsomos konzervdobozokra szokták ráírni. Én is saját levemben vagyok most alaposan megpácolva, de legalább már (mint a háttérből is látható) itthon tartózkodom hozzá.
A vonat mellesleg százötven perc késéssel érkezett meg, és ha lesz majd hozzá energiám, azt is elmesélem, hogyan szedte össze. Most viszont tisztálkodás.
4/322 – Kvóta
Öszvecuccoltunk, a húgom lelépett kocsival a saját diliháza irányába, de nekünk csak este van vonatunk.
Előre szólok, hogy ha nem találunk ennél értelmesebb programot, bús bánatunkban elmegyünk turkálni anyámmal, pedig én már teljesítettem az idei kvótát. Tudjátok mit, ezúttal defintíve úgy érzem, hogy a magamcsinálta szabályok csak addig értelmesek, amíg nincs kedvem megszegni őket.
4/321 – Csoportfotó
Minden fontosat és sürgőset és hivatalosat elvégeztünk, amit el kellett, jártunk nemszeretem rokonnál nemszeretem ügyeket megbeszélni, ácsorogtunk egy csűrben pókhálós dobozokat böngészve, és készítettünk az eladott ház előtt egy utolsó csoportfotót. Szociábilis családom ezek után elpályázott a szélrózsa minden irányába, hogy huszon-harminconéve ismert barátnőiket meglátogassák.
Én valószínűleg aludni fogok, mután bementem a napfényes zöldövezetből a 10,5 négyzetméteres tolltartónkba. Sok volt ez a néhány nap.
4/319 – Édes otthon
Ha nem tudnánk röhögni a világon, nem lenne érdemes otthon lennünk benne, hogy Tamási Áront parafrazáljam (poetica licentia, no – pontosan tudom, hogy ő mit mondott).
Jelen pillanatban hármunk otthona egy 10,5 négyzetméteres szoba (a Bűnök Barlangja pontosan ugyanekkora, csak jelzem), az ablakon túl a Vártemplom harangozik és kakasok üvöltenek, valamint este hétkor rákezdett egy úgynevezett druzsba is. A túloldalról hálistennek nem hangzik be semmi, mert ott már dél óta keresztelő buli van. A szintetizátoros csávót Gyurikának hívják, és nagy átéléssel játssza a Best of Zámbó Jimmyt. Nyakkendőben, nyakkendőtűvel, hegyesorrú fényes cipőben, és olyan kiadós aftershave-kísérettel, hogy amikor elvonult mellettünk az udvaron bagózni, majdnem leszédültünk.
A húgom még nem érkezett meg, szóval a jövő tartogat további abszurd izgalmakat is. Röhögni necesse est.
A képminőségen majd még dolgozunk. Ez volt a legjobb, amit estefelé össze tudtam hozni a panzió udvarán.
4/318 – Hologram
Ma elutazom a szülővárosomba, ahol öt éve nem jártam, hogy eladjak egy házat, amiben gyakorlatilag felnőttem, és amiben tíz éve nem lakik már senki, akiért érdemes lenne visszamenni. Mivel nem egyedül vagyok ebben a szószban, és a többiek jelentősen normálisabbak nálam, a következő pár napban valószínűleg minden érintett családtagom felváltva fog emlékezni, fecserészni, bőgni és káromkodni, én meg csak ülök majd, mint egy fagyott varjú, vagy ami még rosszabb, kedvesen mosolygok mindenre, mint egy Szíriuszról lesugárzott hologram. Az eddigi tapasztalatok alapján feltehetőleg fél év múlva jutok el abba a stádiumba, hogy én is emlékezzek, bőgjek és káromkodjak, de az majd úgy jön ki belőlem, mint gennygejzír egy felszakadt kelésből.
Nem, tényleg nem akarok ennél többet mondani a dologról.
Minden nap más - mindennap más 