Itt ülök összehuttyanva, és kakukkfűteát iszogatok. Majdelmúlik.
Viszont legalább megfestettem a hajam.
eská kategória bejegyzései
4/262 – Tizenhét
Ma is maradunk a tarkabarka rétegeknél, átabotában, ahogy esik, úgy puffan. Plusz piac. Plusz házassági évforduló.
És igen erős kísértésem van, hogy mára szabadnapot vegyek ki a tanári-kutatói-megatöbbi létből, ott egye meg a fene az egészet.
4/261 – Időszak
Ma kivételesen nem zöldhajnalban indulok, hanem a délutánt töltöm sokórányi folyamatos pofázással a levelezős hallgatókat boldogítván, akik nyilván mindenre vágynak erre a szép pénteki napon, csak arra nem, hogy a nemzetiségi óvodai nevelés szabályrendszeréről dumáljanak nekik a fülükbe.
Ezzel a mai nappal a szorgalmi időszaknak tényleg vége. A nyár viszont tagadhatatlanul megkezdődött, ami itt ezen a blogon két kellemetlen következménnyel is jár. Egyrészt nyígni fogok a meleg miatt. Sokat. Másrészt pedig a dögmelegtől kifőtt agyam olyan összeállítások felvételére késztet, mint a mostani.
Bár a diákokat egy ideig valószínűleg ébren fogja tartani máma, az vitathatatlan.
4/260 – Professzorfeleség
Nem mondanám, hogy túl nagy változatossággal öltözöm mostanság – jó, nyilván a színek meg a darabok cserélődnek, de az összhatás meg az általános felépítés ugyanaz. Bőruha, kardigán, szaladgálócipő, vászontáska, robbantott haj. Táskából viszont ma csak egy, tegnap heroikus módon hazahurcoltam a szakdolgozatokat, és a maradék bírálandóval már itthon fogok megküzdeni. Ugyan csak három hét múlva van a leadási határidő, de szeretnék minél hamarabb túllenni rajta, mert különben is – suspense! – a jövő héten elutazom. Konferenciára. Kanadába. Tíz napra. Ne utáljatok nagyon.
Az egész kanadai utazás ittésmost olyan nekem, mint a hátamon egy plusz púp, előtte rohanás, utána rohanás, és nyilván a szokásosnál is inkább az, mert az itthoni teendőim alól siralmasan kiesik az az idő, amit egy másik kontinensen töltök. Amire megyek, afféle nemzetközi vándorkonferencia, hol itt üti fel a sátorfáját, hol ott, tavaly (asszem) Szegeden volt, most Torontóban, jövőre meg jöhet, tudomisén, Pittsburgh vagy Debrecen. Mit nem adnék most egy Szegedért vagy Debrecenért: odavonatozik, előad, hazajön, és továbbkínlódik az ezer intéznivalójával. Mivel viszont Torontóban van, ahol külön pikantériaként a Repülő Kutató rokonai laknak, eleve azzal indult a szervezés, hogy szó se róla, rögtön visszarohanni, meg kell nézned a Niagara vízesést is meg minden, majd elviszünk oda, és mennyi ideig tudsz majd maradni?… Ez persze rettentő szép és jó, lelkes családtagok hurcolnak majd körbe Kanada szépségein, és én még sose voltam Kanadában. Most és itt viszont csak ülök nyafogva, én hálátlan, hogy mindeközben mennyi dolgom lenne itthon abból a fajtából, amihez nem elég egy laptop meg a wifi. Ez a nyafogás persze, gondolom, addig tart, amíg nem ülök majd ott valahol egy torontói ház kertjében, már pálinka után, de még a grillezett atlanti lazac előtt. Csakhogy most még a pálinkát se töltötték ki, a csomagom és konferencia-előadásom is távolról integet, cserébe viszont itt vannak a bírálandó szakdolgozatok, a vizsgák és alkalmassági vizsgák meg a megnézendő zárótevékenységek, ma például pillangókat színeznek vegyescsoportban, differenciálás meg minden izé.
Úgyhogy irány Horány és még azon is túl, Esztergom határában meg éppen utat javítanak, szóval plusz tíz perc a menetidő. Mekkora szerencse, hogy amúgy is csak óránként megy busz, aminek a menetrendje eleve nem kompatibilis az én óráim kezdeteivel, úgyhogy mindig az eggyel korábbira csüccsenek fel. Futok is mingyá.
Ja, hogy itt a végén még lepottyantsak egy slusszpoént: ha már Torontó meg rokonok, viszem magammal a Repülő Kutatót is. Ezúttal ő lesz a professzorfeleség, vagy minekhíjuk.
4/259 – Zöldségmátrix
Az egyik kollégám tegnap roppant sok szeretettel megjegyezte, hogy úgy festek, mint egy kedves kék halacska. Nyilván erre nem volt más adekvát reakció, mint tátogtatni a számmal és csapkodni kicsit az uszonyaimmal, mindezt természetesen tiszteletreméltó két négyzetméteres asztalom mögött, amin rémületes halmokban állnak a dolgozatok meg mindenféle más oktatási szemét.
Ma zárótevékenységre megyek, ahol a hallgató petrezselymet meg répát fog számoltatni és etetni a kicsikkel, valamint megkísérli bepakoltatni velük a petrezselymet meg répát (nyugi, mielőtt még megennék) egy “zöldségmátrixba”. Roppant érdeklődéssel várom, mi lesz belőle. Aztán utána persze megbeszélés, még azutána pedig szakdolgozatok olvasása és bírálgatása az ehhez szinte kötelezően járó enyhe apoplexiával egyetemben. Mindeközben tegnap este rájöttem, hogy mostanra már elvesztettem a fonalat, hányan, miből és miért akarnak nálam szakdolgozni a jövő évben, de folyton jelentkezik valaki. Most komolyan, enyhe elképedéssel gondolok azokra az időkre, vegyük öt évvel ezelőtt, amikor olyan rengeteg dolgom volt, hogy alig láttam ki belőle, és el se tudtam képzelni olyan helyzetet, amikor ennél is több van. Pedig akkoriban csak három-négy szakdolgozóm volt, nuku zárótevékenységek, csoportos gyakorlatok és két városba ingázás, de különösképpen nuku második doktori.
A legnagyobb bajom az egésszel persze az, hogy jelenleg éppen azok látják legnagyobb kárát a második doktorinak, akiknek az érdekében nekiláttam. Alig jutok el ovikba, nem tudom eléggé követni a hallgatók tevékenységét, és most a félév végére már olyan fáradt vagyok, hogy esem le a lábamról. Pedig még másfél hónapig nem lehet leereszteni, de nem ám.
Viszont ha már zöldségmátrix, ne fogjuk vissza magunkat.
A magammal hurcolandó holmik tömege úgy kilőtt a sztratoszférába, hogy kénytelen vagyok vászontáskákkal meg -szatyrokkal mászklni, és abból sem elég egy darab.
4/258 – Alter
A mai nap eddigi legnagyobb teljesítménye, hogy hajat mostam (és robbantottam), de hát még csak háromnegyed hét van, héjjahó. Jó, arra is büszke vagyok kicsikét, micsoda öltözéket raktam össze magamnak. Asszem, ezt a szoknyát eddig minden alternatív pedagógia-zéhára felvettem, teljesen tervezetlen módon, és ma is azt íratok a poén kedvéért. (Ezt a diákjaim feltehetőleg nem találják olyan poénosnak, hm.)
4/257 – Indula
Indul a, indul a, szorgalmi időszak utolsó hete, sálálálálá. Én is indul a utolsó órámra a Tárogató utcában. Dugók minden mennyiségben, mint mindig, a diákok pedig, ha ez lehetséges, még nálam is jobban ki vannak purcanva, úgyhogy teljesen indokolt a korallrózsaszín alkalmazása, mindezt természetesen egy olyan áutfitben, ahol háromféle minta is tiszteletét teszi.
Legalább ez el fogja terelni a figyelmet arról, hogy arcomból kinövő gonosz ikertestvérem még mindig nem érte el a nagykorúság állapotát, amikor is kitessékelhetném jelenlegi lakhelyéről. Blöe.
Ezt a pólót amióta kiturkáltam, megszabadítottam kábé ötven rávarrott micsodácskától, és rávarrtam helyette öt másféle micsodácskát. Ez valahol le is van fotózva, de persze sose adódott rá idő, hogy beposztoljam.
4/254 – Négy szék között, pad alá
Hadd mesélek nektek kicsit az “embertervez-másembervégez” projektekről, különös tekintettel a mai napra, mely vagyon május 12. Az alábbiakban azt láthatjátok fő mozzanatokra lebontva, hogyan festett ennek a napnak a rendje úgy nagyjából a félév elejétől kezdődően. (Hozzávetőleges dátumokkal operálok, az már sok lenne a jóból, ha azt is meg tudnám mondani pontosan minden esetben, hogy melyik nap éppen milyen sorscsapás következett.)
febr. 10.: az órarend szerint május 12-én, pénteken du. 14:15 és 18:15 között órám lesz a másodéves levelezősökkel Esztergomban.
febr 15.: megtudom a doktoriskola órarendjét, melyben május 13-án 9-től egész napos oktatás szerepel Pécsett. Mivel gyalogbékaként lehetetlen megoldanom a torlódást (este már későn, hajnalban még korán van az Esztergomból Pécsre jutáshoz), eldöntöm, hogy a) megpróbálom meggyőzni a RK-t, vigyen le; b) megpróbálom meggyőzni valamelyik kollégámat, cseréljünk órát. Mire viszont a tratatívák végére jutnék,
február 20.: a május 13-i órát átpakolják március 26-ra. Hurrá. Hátradőlünk, lazítunk, nem gondolunk a márciusra, melyben majd négyszer kell leutazni Pécsre. (Ezt utólag persze megszívjuk.)
március 10.: megtudjuk a konferenciaprogramot (egen, azt, amin a héten voltam). Május 10-12. között lesz. Újabb kétségbeesett keresgélés az órarendben, kivel tudnék cserélni. Nédda, a diákoknak van május 13-án délután dolguk semmi, beszéljük meg velük, hátha cserélnek.
március 17.: Megbeszéljük. Diákok tulajdonképpen örülnek. Óra szombaton, május 13-án 13:15 és 17:15 között. Mindenki hepi.
április 28.: bejelentkezem három éjszakára Pécsre a szállodába, május 9-12. Még mindig mindenki hepi.
május 3.: továbbképzésekről folytatott megbeszélés Esztergomban. Két kollégával, akik közül egyikük a projektet vezeti, át kell majd néznünk egy anyagot, javítások bele, frissítések, aktualizálás. Nem nagy meló, kábé két-három óra lesz. Ámde hármunkat kell ehhez összekergetni, ajvé.
május 5-9.: A projektvezető összekerget hármunkat. Ez többnapos folyamat, mert mindenkinek máskor vannak órái, ráérő ideje, programja, ráadásul különböző helyeken lakunk.
május 9. kedd, du., fél órával azelőtt, hogy elindulnék Esztergomból Pécsre, jön a levél: legyen a találkozó pénteken délelőtt, nekik kettőjüknek csak akkor jó. Oké. Mély lélegzet. Eh, nincs veszve semmi, majd megtartom az előadásom szerdán, aztán a csütörtök lesz, ahogy lesz, péntekre vissza.
május 11., csütörtök: a pótlóbuszok ésatöbbi miatti elkeseredésemben visszaindulok még reggel, vigye fene a konferenciát. A szállodában sajnálják, de nem tudják sztornózni a csütörtök éjjelemet. Megnyugtatom őket, erre nem is számítottam.
május 11. csütörtök, 10:10.: már átciheltünk a pótlóbuszról a vonatra, a Tettye IC éppen elhagyja Dombóvárt, irány Budapest. Cseng a telefonom, a projektvezető az. A harmadik delikvens lemondta a pénteket. Azt gondolom magamban, hogy @#!!ß@@!!!!, élőben viszont csak egy úrinősen finom “A FRANCBA!” sikerül, amiért elnézést kérek. Újratervezés. Talán a jövő szerda jó lesz mindenkinek, bagatell, csak négy órát kell majd kuksiznom az irodában, nem mintha nem lenne mit csinálni ez alatt. Tárgyalok a vonaton, egyik kezemben telefon, másikban előjegyzési naptár tollal, laptopom a padlón (mer nem volt hová tenni, azér), és nyilván éppen ekkor jön a kalóz a jegyekért. Életem egyetlen jelenetben, mondok.
Hát így. És most, na most mit fogok csinálni ezzel a meggyalázott péntekkel, hogy vinné el a nyehőce ezt az univerzumot, ahol állandóan újratervezek, mint egy zárlatos GPS? Ja, eltaláltátok: pontosan semmit. És ezt a lehető legnagyobb élvezettel.
Ha az élet citrommal kínál, vágd bele a pofájába, aztán egyél egy habcsókot.
Minekutána, mint mondogatni szoktam, úgyse az én csámpás lábaimért jártok ide, most ábszolúte kimaxolom a kimaxolnivalókat. Nesztek, ebben járok én futni.
4/251 – “Kutyákon át megy az út délre”
De előbb északra. Szentendre-Esztergom-Budapest-Pécs járat, nuku ggggggépkocsi. Hátamon a zsákom (not pictured), agyamban kopasz cenzor, fülemben zenegépecke. Tegnap az elküldendőket is elküldtem, a vonatjegyet is megvettem, a leveleimet is megválaszoltam, az óráimra is készültem, a konferenciára is (egy kicsit), plusz még legyártottam nektek a következő napok konzervjeit, mert a kötelességtudat, hajh, a kötelességtudat.
Mondanom sem kell, már most azt nyafogom, hgy “haza akarok menni”, pedig még el sem indultam.
4/249 – “5 kgr borsó”
Nagyon nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy az egyik beadandó dolgozatomnak ezt a címet adjam, mivel a mintaóvodának vásárolt borsó meglétéből vagy nemlétéből vontam le fontos következtetéseket az Esztergomi Érseki Kisdedóvónő-Képző Intézet (próbáljátok ki egyszuszra, nyelvtörőnek sem utolsó) módszertani változtatásaival kapcsolatban. Tulajdonképpen ezt a részét szeretem én a kutatómunkának, amikor elszalad velem a szekér, és ugyan teljesen korrekt és plauzibilis következtetésekre jutok, de azt a lehető legkacifántosabb módon előbogarászott bizonyítékok alapján. Nem is fogom soha sokra vinni egy olyan területen, ahol a longitudinális empirikus izék meg a minél nagyobb minták a menők, de sebaj.
Ma olyan ritka jelenség van errefelé, amit szabadnapnak hívnak. Éppen minden határidős munka teljesítve vagyon, és végre hajat is tudtam mosni meg robbantani. A szomszédban penig nagy családi ebéd készülődik, anyósom a teraszon főzi a gulyást. Ehhez nyilván a minimum, hogy olyan szoknyát vegyek fel, amin minden cseppecske zsír meg fog látszani, muhaha.
4/246 – Kikapcs, bekapcs
Reggel könyvtár, este kocsma, pontosabban délelőtt szívás a dolgozatokkal, délután meg találkozó a barátnőimmel. (Nyilván egy kocsmában.)
Annyi biztos, hogy roppant visszafogottan fogok alkoholizálni, holnap megint szépen felolvasós verseny Esztergomban, délután pedig erisszed lányom Pécsre. Úgyszintén megint.
Eská – Párnák, pipik, Csőrikék
(Ha nem blogolom be most, feltehetőleg hetekig nem lesz rá alkalmam, szóval ugorgyunk neki, most.)
Kábé másfél évtizede varrtam négy patchwork falvédőt, “Január, Február, Március, Április”, ki is voltak állítva egy helyi kávézóban (az azóta megszűnt). Kettő még most is megvan itthon, de a Februárt eladtam, a Márciust pedig oda a húgomnak.
Egyszer majd mesélek arról is, miért nem varrok én már patchworköt, de most koncentráljunk a Márciusra, ami ott lóg a húgom nappalijában. Az alábbi képen a két rajzfimnéző cukibogyó mögött látható, ahol hátul e. (A képek kattintásra még nőnek egy kicsit, ha arra van igény.)
Na most ugye ha van falvédő, akkor legyenek hozzá párnák is, aszondok. Plusz pipik, amiket ide-oda fel lehet lógatni, ha az embernek erre akad kedve. Úgyhogy ezen a tavaszon ritka üresjárataimat leginkább arra használtm, hogy párnákat és pipiket gyártsak a falvédőhöz, gombhoz a kabát vagy inghez a szoknya vagy bármi.
Mivel továbbra sincs sok magyaráznivaló a munkafolyamaton, amit még eddig nem magyaráztam volna el – tessék, ez sikeredett az üresjáratokból. Remélem, használatban vannak.
Szekrénypurgálás, egy-két-hááá – 2. felvonás
Az elmúlt hetekben több-kevesebb kitartással játszottam a kidobjam-nedobjam játékot a szanálásgyanús holmikkal, de én most ezeket itt szépen kihajintom, ki én. (Igen, a félelmetes zöld virágos ruhát is – mondjuk ha az senkinek se kell, akkor inkább átszabom szoknyának, de így már nem akarom többé felvenni.) Ha bárkinek kell bármi, a következő hétben szóljon, mert mihelyst lesz annyi ráérő időm, elkutyagolok ezekkel a legközelebbi ruhakonténerig, uff.
Az igazán őszi-téli holmikat most nem pakoltam ide, azt majd az őszi szekrénypurgáláskor.
Ha bármi érdekel, megpróbálom előkotorni, hogyan és mikor hordtam az adott cuccot, mert így összehajtogatva meg fellógatva nem mutatják a legjobb képüket. Mindezzel együtt tárlatvezetés, balról jobbra és felülről lefelé:
- fent: ruha
- 1. tartó – négy póló, két tunika
- 2. tartó – két pulóver, öt kardigán, egy mellény
- 3. tartó – három nadrág (két farmer, egy kord)
- fellógatva: két ruha, két kötényruha, két kardigán, három szoknya, egy kötényruha.
Ugyancsak a szezonális használhatóság vezérelt a kihajítandó cipőknél, tessék:
Ősszel majd ebből is jön újabb felvonás, természetesen.
Vegyétek, vigyétek.
4/242 – Veszélyek leselkednek utamon
Verőfüttyös, madárfényes vasárnap van, ideális idő arra, hogy az ember bent kuksoljon, és a Fröbel-adományokról írt dolgozatával tököljön. Erősen tartok attól, hogy a mai nap prokrasztinálások sorozataként fog bevonulni magántörténelmembe.
A mai áutfitből két cucc is van, ami a kidobjam-nedobjam állványról származik. A pólót kábé tizenöt éve varrtam, úgyhogy az volt a sejtésem, már nem férek bele (az anyaga trikotázs, de nem az a különösebben rugalmas fajta). Meglepetésemre ez nem jött be, hurrá. A szoknya viszont repülni fog, mert szép is, jó is, de vasalás nélkül pont így fest, mint most a mellékelt ábrán, én pedig tényleg nem vagyok egy vasalós fajta. Igényeket a kiadóba kérünk.
4/241 – Smegintelölről
Ma reggel negyed hatkor előszedtem a futócipőmet, ami olyannyira nem volt használatban, hogy egy összemarék macskaszőrt szedtem ki belőle. Aztán a macskaszőr helyére tettem a lábamat, és nekivágtam a reggeli Szentendrének, de előbb összeszedtem a bokrok alól anyósomék napilapját, amit már ismét odabasztak a lábtörlőnkre, hogy aztán szétvigye a fél utcában a huzat.
Majd ha eredményeim is lesznek, mindenképpen referálok, de régen éreztem magam annyira értéktelennek, mint negyedórával a cipőhúzás után. A fizikai erőnlétem egy kupac trágya. Kis kupac. Egy filodendronra sem elegendő.
A múltkor a húgom nekem szegezte a kérdést, hogy hány éves szeretnék lenni most, ha választhatnék, mire én azonnal azt válaszoltam, hogy negyvenegy és fél, de jobb erőnlétben, mint a mostani. Mindezek után persze minden tőlem függ, de a testedzés sose volt központi helyen az életemben: az iskolában nem szerettették meg velem, a családom se volt az a hűdesportos fajta, különben meg én is úgy voltam vele, mint Paganel, aki bejárta a komplett Patagóniát fotelből. (Jó, ő aztán másképp is, de ez csak a szokásos pech volt.) Azt a kérdést például sose értettem, hogy “mennyi volt a versenysúlyod”, mert nekem ugyan nagyjából tizenhárom éves koromtól tizenkilencig egy versenyistálló volt a kamaszkorom, de ahhoz, hogy ott ülök mindenféle versenyeken, és körmölgetek, éppúgy lehettem volna nyolcvan kiló, mint negyvenhét vasággyal együtt. Úszni nem tudok, futni igazából nem szeretek, egyedül tornászni unalmas, csoportsporthoz csoport kellene, túrázáshoz pedig a jelenleginél több idő. Az egyetlen, amit igazán szeretek, az a tánc, de abból se a kötött fajta, hanem csak ugrabugra, úgyhogy nemigen látom magam előtt, amint beiratkozom zumbára vagy tangóra, pedig az út túlfelin a kisbót melletti szépségizében van mind a kettőből. Az út túlfelin jóga is van, de nem az inkább-mocorgós, hanem az ezoterikus fajtából, és én ugyan aszondom, virágozzon minden virág, de igen hamar kihajítanának a kiskertből, ha szétröhögném az összes csakranyitást meg ommmot. Egyetemistaént könnyű volt kielégíteni a táncigényem, de most… Az összes többi hátráltató tényező mellett (hol találok egy olyan helyet ebben a faluban, ahonnan gyalog is haza tudok kúszni, ahol nekem-jó zene van, és ahonnan nem néznek ki egy negyvenes nőt) az életritmusom sem kompatibilis az efféle mulatságokkal: én általában akkor fekszem, amikor mások még a hajukat bodorítják vagy egyenesítik vagy mit csinálnak a mai csajok a fejükkel, mielőtt elmennek bulizni.
Ilyen ergya erőnlétben viszont, ahogy jelenleg vagyok, nem maradhatok, úgyhogy próbálom szárazon tartani a puskaport és macskaszőrtelen állapotban a futócipőt. Ha semmiképpen sem boldogulok, legfeljebb levonulok majd reggelenként a pincébe, fülemben a zenegépeckével, és ugrálok fél órát a borospolcok meg a zongora között, mit nekem Hekuba.
Most viszont piac.
Ennek a ruhának ez az utolsó fellépése tájainkon, szóval bárkinek kell esetleg, kajabáljon.
4/240 – Kivirágos kivirradtig
Ma is tanítani megyek, héjjahó. Az időjárás sajátosságainak köszönhetően legalább a kis virágos bakancsomban teszem ezt, ami viszont igen meglepő öltözködési gondokat támasztott, úgy is mint “mi a fenét vegyek fel hozzá, höhh”. Talpig feketét meg talpigfarmert nyilván bármikor, de abban hol a truváj. Hja, a kihívások éltetnek. Meg a négy óra folyamatos beszéd ígérete negyed háromtól negyed hétig. (Jó, ne hazudjak, közben tartok negyedóra szünetet.)
A leadandó-beadandó-megírandó akármik közül eggyel már végeztem. Még van hátra öt. Hajrá, Mari néni.
4/238 – Vissza a betűkhöz
Ó, édesjóistenem, már megint mennyi tennivaló gyűlt fel hirtelen. Nem, ne hazudjak: a tennivalók sose hirtelen gyűlnek fel, hanem lassan halmozódnak, de az ember nem foglalkozik velük, mert még egyáltalán nem aktuálisak, aztán azért nem, mert még csak kicsikét aktuálisak, és végül elkezdenek piszkosul aktuálissá válni, akkor meg az ember arra panaszkodik, hogy már megint mennyi tennivaló gyűlt fel hirtelen.
A felgyűlt tennivalóknál persze az a legnagyobb veszély, hogy ezek után előbb lebénulunk attól, melyikbe is kezdjünk a rengeteg meló közül, aztán a bénultság miatt egyikbe se kezdünk bele, és egy adott ponton már nemhogy piszkosul aktuálisak a tennivalók, hanem jézusmáriaszentjózsefmártúlkésőMINDENHEZ!!! módon aktuálisak. Na ekkor történik az, hogy a delikvens kapkodni kezd, aztán hol ebbe vág bele, hol abba, végül pedig két szék között ül a pad alatt siránkozva, körötte félkész munkák, és fogalma sincs, merre az arra. Én már jártam ezen a macskaköves úton, és most is roppant nagy a veszélye, úgyhogy most inkább ökölbe fogom az összes eszemet, sürgősségi (értsd: leadási határidős) sorrendbe helyezem feladataimat, majd nekilátok esszét, recenziót, konferencia-előadást meg házidolgozatot gyártani.
És ez mostantól május végéig így megyen. Mivel viszont nem csak bötűvel él az ember, át kell ugranom a pékségbe péksütiért is. Amilyen szedett-vedetten, úgy. Kéremszépen, nekem most sürgős kutatnivalóim vannak, és nem a szekrényben.
Asszem, a lila bálna ezúttal is megússza, hogy kihajintsam.
4/237 – Szokásos dilemmáink
A nyavalya se tudja, milyen idő lesz máma, délutánra meleg esőt mondanak, most meg hideg napsütés van. Mi a francot vegyen fel ilyen körülmények között az ember.
Van más bajom is éppen elég, de azokról már végképp nincs idő beszámolni, futnom kell.
4/235 – Nyugdíjas középcsoportos
Mivel ma valószínűleg nem vagyok sok mindenre alkalmas, és jelenleg is nyögdelve hevergélek a kanapén, megpróbálom eladni nektek újdonságként a tegnapi önfotókat, amik Celofán jóvoltából még nem jutottak fel az úgynevezett világhálóra. (Nem, nem másnaposság a bajom, hanem a női lét misztériumai, hogy izélné hegyesre az univerzum.)
Először is le kell szögeznem: olyan régen voltam bármiféle buliban, ami nem középcsoportosok részvételével zajlott, hogy mikor nekiláttam felöltözni, óhatatlanul is olyan cuccokat szedegettem magamra, amelyek egy opcionális Noelke és Szilamérka közös szülinapi zsúrján se ríttak volna ki az általános képből. Mindehhez viszont, izé, be kell vallanom, hogy a szakdolgozatok leadása után megjutalmaztam magam cipőknek vásárlásával. (Szekrényszaporulatos poszt is várható, amennyiben fel tudom majd vakarni magam a kanapéról.) Miután hosszan, ábrándosan és nyálcsorgatva nézegettem a húgomnak vett kis virágos bakancsot, úgy döntöttem, hogy nekem is kell egy, szóval ezzel máris megvolt az alaphang. A két régi póló és némi polármaradék közreműködésével készült, hosszúlábú madárkás felsőt már jó ideje terveztem, hogy összeütöm, pont így és pont ebben a formában, de miután megjelent a házban az enyimé kis virágos bakancs, végképp elodázhatatlan volt az akció. És akkor ehhez még elő a katicákkal is, hadd szóljon.
Tessék, itt egy közelkép is a releváns darabokról, vidulj, gyászos elme.
Kint se festettem (nagyon) másként, mint egy túlkoros középcsoportos.
A buli amúgy nyilván akkortájt kezdett kibontakozni, amikor mi eltotyogtunk az utolsó HÉV irányába, hogy hazajöjjünk falura, és addig is rém decensek voltunk, én például két sör után rátértem az újlipóciai csapvíz fogyasztására. Egyszerűen nem kellett több, no. Vénségünknek mégsem ez volt a legjelentősebb bizonyítéka tegnap este, hanem az, mikor még a bulira menet beugrottunk egy boltba, ahol a kettővel előttünk álló lány rápakolt a futószalagra egy liter gint meg egy nagy csomag mentolos rágógumit, és semmi mást. Mi ránéztünk a Repülő Kutatóval a saját cuccainkra a futószalagon (négy zsemle és egy doboz kávé), aztán megállapítottuk, hogy hell yeah, definitíve megöregedtünk: itt állunk szombat este fél nyolckor, és nem szombat estére vásárolunk, hanem már vasárnap reggelre.
4/234 – Isten állatkertje
Népeim végül este kilenckor zúgtak be összes motyójukkal és hangerejükkel, amitől Porcelán és Celofán némiképp idegesek lettek és tanácstalanok, mivel nekik ilyentájt van az esti levezető tornagyakorlatuk (=gurrogva rohangálni és pofozkodni, mielőtt visszafekszenek aludni), és ezért a gyávaság és kíváncsiság között ingadozva hol a kölykök közelében lófráltak, hol pedig tisztes távolból nézték őket gyanakodva.
A macskák és a kíváncsiság összefüggéseiről közmondás is van, és ezek a dögök sem kivételek, januárban például, amikor szintén itt voltak a csemeték, hiába mondtuk (a gyerekeknek), hogy csukják be a szobájuk ajtaját, mert bemennek a macskák, a kölykök rá sem bagóztak. Ennélfogva mikor valamelyik macska (feltehetőleg Poci) bement megszemlélni, mi van ezekkel az új háziállatokkal, Tosca a tőle elvárható hangerővel elüvöltötte magát, hogy “A cica itt van, és NÉÉÉÉÉZ!!!”. Mindez nekünk hülye felnőtteknek természetesen kiment azóta a fejünkből. Toscának nem. Ezúttal ugyan gondosan rájuk csuktam az ajtót (a gyerekekre), de kábé negyedóra békés felnőtti nyugalom után Tosca kijött a folyosóra, és beindította a torokharsonákat. “BEJÖTT a cica!!!” “De kicsim, nem mehetett be, be volt csukva az ajtó.” “De… de… be AKART jönni!!! És… KAKILNI KELL!!!” Mindezek után pedig kézzel-lábbal ráakaszkodott az anyjára, mialatt azt zokogta, hogy “Nem akarok ITT lenni!!!”
A gyermeki logika sajátosságaiból kifojólag ezt a helyzetet egyetlen módon lehetett orvosolni: lejönni a földszintre a felnőttek közé, ahol virágos párnák között lehet héderezni, mert ott garantáltan nincs macskaveszély.
Ehe, ehe. Ahogyan azt Móricka képzeli.
Gondolom, az viszont senkit nem lep meg, hogy a macska kézzelfogható közelsége ellenére sem volt a továbbiakban semmiféle szirénázás, cserébe viszont volt bealvás a kanapén. És mivel a Repülő Kutatónak isiásza van, a húgom meg negyvenkét kiló, én csaptam hónom alá a csemetét, hogy felfuvarozzam az ágyába. Konkrétan a hónom alá csaptam be, úgy tűnt a legkönnyebben szállíthatónak.
Reggel ugyanaz a parti volt visszafelé, mármint gyermek a hónom alatt, ezúttal egy másik. Ez nü:
És ő nagyon szerette a párnáimat.
Minekutána erős a gyanúm, hogy egyébként sem az én csámpás lábaimért jár ide a tisztelt olvasóközönség, egyelőre maradjunk ennyiben, Sisera hadai ugyanis az imént vonultak le, és én még mindig nyafogóruhában vagyok.
Csámpás lábaim délutánra várhatók, amikor is majd buliba megyek, és remélhetőleg addigra már lesz energiám önfotózni is. Minden elismerésem a húgomé, igen szép dolog az három gyermek, de szerfölött fárasztó.
U.i.: Lópikulába, éppen annyi időm lett volna, hogy beposztoljam indulás előtt a bulijelmezt, erre meg ez a piszok kis Celofán elkezdett hányni. Remek. Takarítás.
Nem baj, holnap is van nap.
Minden nap más - mindennap más 