Hajnali négykor arra ébredtem, hogy egy láthatatlan macska horkol valahol a közelemben. A helyszín gondos szemlézése után kiderült, hogy Celofánról van szó, aki gyakorlatilag lecsúszott három díványpárna között egy résen a kanapészintig, ahol is természetesen boldogan összegömbölyödött, és a sok fincsi puha párna takarásában mindaddig durmolt, amíg én fel nem vertem nagy kíváncsiságomban. Mondanom sem kell, hogy ezek után mindketten kissé morcosan kezdtük a napot, én pl. négy óra alvás után, mert tegnap igen későn jöttem haza, de kivételesen nemmunkából, én partiállat, aki vagyok.
Az eredeti terv az volt, hogy a Hadik Marimekko-kiállításának megnyitóját fogjuk meglátogatni volt collegista collegináimmal. (Technikailag két szobaközösségnyi népség-katonaságról van szó, akik különböző kombinációkban alkották ezt a két szobaközösséget, hátülső pár előre fuss, helycserés támadás meg effélék.) Mi tagadás, no, már eleve egy kocsmában találkoztunk, hogy aztán onnan menjünk kulturálódni, miután mindenki végzett az ún. munkanapjával (ez nekem a szakdolgozókat jelentette), ergo a Hadikba úgymond fashionable késéssel érkeztünk, és nem fértünk be. A Hadik kutyfüttynyivel sem lett nagyobb azóta, hogy megnyitáskor a legenda szerint Karinthy elkiáltotta magát, “de hát akkora ez, mint egy szatyor!”. A másik legenda a fal rafiaborításával hozza össze Karinthyt és a szatyrot, hja, ilyenek a legendák. Mindenesetre a nem fashionable késéssel érkező Marimekko-rajongók már a lépcső aljáig megtöltötték az emeleti részt, ahol történt éppen valami, és mi csak a fentnevezett rajongók bokicáit láthattuk az egészből. Ennek eredményeként igen kulturálatlanul leléptünk onnan, de mint a patyolat, és testületileg átvonultunk a Café Ponyvaregénybe, ami gyakorlatilag nem változott semmitse azóta, hogy egyetemista korunkban oda jártunk, leszámítva, hogy az itallapon már nem találtam meg a málnaszőrt “a jólismert budai klóros vízzel hígítva” (és nem szívtak raketta méretű szivarokat nagyszájú növendék politikusok, ami nélkül kiválóan elvoltunk). Tökmindegy, amúgy is sörzöttem. Kicsikét. Szerényen. És közben dumáltunk. Sokat. Ez valamiért mindegyik baráti körömben megvan, hogy nem a hallgatag és lakonikus fajtából valók. Similis simili gaudet, bezony.
Aztán az előjelzések szerint hazakúsztam, és elaléltam, majd négy órával később, dzinng, mint akinek egy gongot vagy egy horkoló macskát ütöttek meg a füle mellett. Mindenesetre ma a hajnali négykor történő napindítás után Celofán és én is úgy döntöttünk, hogy még jár nekünk néhány kör alvás, és lőn. Még a piacot is kihagytam, horribile dictu.
Hogy némi sikerekről is beszámoljak: mint látható, tegnap végül eljutottam fodrászhoz. A szakdolgozók közbeni hatásszünetekben eljutottam turkálóba is, de üres kézzel jöttem ki, ami engem is éppúgy meglepett, mint feltehetőleg veletek teszi. Minden kicsi volt, nagy, uncsi, gyűrődős, drága vagy minekeznekem holmi. Mi lesz így ezzel az őtözködős bloggal, hejj. (Nem lesz semmi. Már most is annyi holmim van, mint a ragya.)
vica57
2017/09/23 at 15:25
Ha mindenki beszél,. ki hallgatja meg a többieket? 😉
Fel a fejjel, a következő turizás sikeresebb lesz 😀
mák
2017/09/23 at 15:28
Valahogyan sikerülni szokott, hogy a többieket is meghalljuk hébe-korba. 😉
Ami a turkálást illeti, egy cseppet sem vagyok pesszimista. 😀
micsodamadar
2017/09/23 at 17:25
Ez igazán megnyugtató, mármint a zárójeles konklúzió.☺
mák
2017/09/23 at 17:57
Ó, volt itt egy olyan komplett év is, amikor nem vettem magamnak semmilyen új holmit.
micsodamadar
2017/09/23 at 21:00
Jaj, ez elég gyászosan hangzik….?
mák
2017/09/24 at 06:51
Ezzel kezdődött ez a blog. Egy évig nem venni semmi újat, de mindennap másként öltözni fel a meglévő készletből. Gyászosnak nem nevezném, de nem volt mindig felemelő. 🙂
peony67
2017/09/24 at 09:32
Pedig én már úgy vártam, hogy a vásárlási tilalomnak vége legyen, és csámcsoghassak a szekrényszaporulaton…
mák
2017/09/24 at 09:35
Nyugi, nincs vége a világnak (pedig azt tegnapra ígérték. 😀 ). Lesz itt még minden. Épp csak nemigen látom értelmét csupán azért venni meg valamit, hogy aztán ne hordjam.
Zsuzsi
2017/09/30 at 08:47
Melyik ez a híres turkáló? Mert az én kedvenceim sorra bezártak, már alig van olyan, ahova rendszeresen benézek… Persze lehet, hogy az Univerzum üzeni, hogy egy duplaajtós szekrény anyagokkal tele legyen elég, és tessek feldolgozni azokat… De az nem úgy van. Az ember lányának kellenek mindig az új inspiráciják.
mák
2017/09/30 at 08:52
Amióta elvi okokból szakítottam a Hádával, Budapesten Creambe járok, Esztergomban meg Angexbe.
Fene egye meg az elveimet, sajnos egyik sem pótolja igazából a Hádát. Az pont nekem való volt, teli sok tarka és olcsó hülyeséggel.