Hajnali négykor arra ébredtem, hogy egy láthatatlan macska horkol valahol a közelemben. A helyszín gondos szemlézése után kiderült, hogy Celofánról van szó, aki gyakorlatilag lecsúszott három díványpárna között egy résen a kanapészintig, ahol is természetesen boldogan összegömbölyödött, és a sok fincsi puha párna takarásában mindaddig durmolt, amíg én fel nem vertem nagy kíváncsiságomban. Mondanom sem kell, hogy ezek után mindketten kissé morcosan kezdtük a napot, én pl. négy óra alvás után, mert tegnap igen későn jöttem haza, de kivételesen nemmunkából, én partiállat, aki vagyok.

Az eredeti terv az volt, hogy a Hadik Marimekko-kiállításának megnyitóját fogjuk meglátogatni volt collegista collegináimmal. (Technikailag két szobaközösségnyi népség-katonaságról van szó, akik különböző kombinációkban alkották ezt a két szobaközösséget, hátülső pár előre fuss, helycserés támadás meg effélék.) Mi tagadás, no, már eleve egy kocsmában találkoztunk, hogy aztán onnan menjünk kulturálódni, miután mindenki végzett az ún. munkanapjával (ez nekem a szakdolgozókat jelentette), ergo a Hadikba úgymond fashionable késéssel érkeztünk, és nem fértünk be. A Hadik kutyfüttynyivel sem lett nagyobb azóta, hogy megnyitáskor a legenda szerint Karinthy elkiáltotta magát, “de hát akkora ez, mint egy szatyor!”. A másik legenda a fal rafiaborításával hozza össze Karinthyt és a szatyrot, hja, ilyenek a legendák. Mindenesetre a nem fashionable késéssel érkező Marimekko-rajongók már a lépcső aljáig megtöltötték az emeleti részt, ahol történt éppen valami, és mi csak a fentnevezett rajongók bokicáit láthattuk az egészből. Ennek eredményeként igen kulturálatlanul leléptünk onnan, de mint a patyolat, és testületileg átvonultunk a Café Ponyvaregénybe, ami gyakorlatilag nem változott semmitse azóta, hogy egyetemista korunkban oda jártunk, leszámítva, hogy az itallapon már nem találtam meg a málnaszőrt “a jólismert budai klóros vízzel hígítva” (és nem szívtak raketta méretű szivarokat nagyszájú növendék politikusok, ami nélkül kiválóan elvoltunk). Tökmindegy, amúgy is sörzöttem. Kicsikét. Szerényen. És közben dumáltunk. Sokat. Ez valamiért mindegyik baráti körömben megvan, hogy nem a hallgatag és lakonikus fajtából valók. Similis simili gaudet, bezony.

Aztán az előjelzések szerint hazakúsztam, és elaléltam, majd négy órával később, dzinng, mint akinek egy gongot vagy egy horkoló macskát ütöttek meg a füle mellett. Mindenesetre ma a hajnali négykor történő napindítás után Celofán és én is úgy döntöttünk, hogy még jár nekünk néhány kör alvás, és lőn. Még a piacot is kihagytam, horribile dictu.

Hogy némi sikerekről is beszámoljak: mint látható, tegnap végül eljutottam fodrászhoz. A szakdolgozók közbeni hatásszünetekben eljutottam turkálóba is, de üres kézzel jöttem ki, ami engem is éppúgy meglepett, mint feltehetőleg veletek teszi. Minden kicsi volt, nagy, uncsi, gyűrődős, drága vagy minekeznekem holmi. Mi lesz így ezzel az őtözködős bloggal, hejj. (Nem lesz semmi. Már most is annyi holmim van, mint a ragya.)