Én nem vagyok egy különösebben tehetséges hobbivarrónő: kreatív ötleteim vannak, de mérsékelt adag varrótudásom, és hajlamos vagyok időnként jó alapost összecsapni dolgokat. Igencsak csínján kéne kritizálnom mások munkáját, de van az úgy, hogy valami durván túlmegy a tűréshatáromon. Különösebben kedves nő sem vagyok, de azért általában megpróbálom visszafogni magam, kivéve, amikor nem. Hát most éppen “amikor nem”. És azért írom meg most, mert holnapra már valószínűleg lehiggadok, és engedékenyebb húrokat kezdek pengetni, plimm, plimm.
Tehát. Ma minden előzetes figyelmeztetés nélkül a kezembe nyomtak egy szoknyát azzal, hogy ó, csak két gomblyukat kéne varrni rá, te biztos meg tudod csinálni, olyan ügyes vagy. Hétfőre kell. (“Kell”, bmeg. Nem az, hogy “jó lenne, ha” vagy “esetleg meg tudnád-e csinálni”, nem. “Kell”.) Na most. Én itt ezen a blogon meg szoktam osztani varróprojektet épp eleget, szóval gondoljatok vissza: láttatok itt valaha olyan holmit, amin gomblyukak voltak? Nahát, tényleg nem? És elefántot a cseresznyefán?…
Nem. Tudok. Gomblyukat. Varrni. Pont. Ezzel szemben valakinek meg kellett varrnia azokat a rühös gomblyukakat, úgyhogy kis lemondó sóhajjal átvettem a zacskót a cuccal, hétfőre tényleg kell annak a kislánynak az a néptáncos szoknya, és nem úgy festett, hogy ezt bárki megcsinálja, ha én nem.
Aztán megláttam a késznek deklarált szoknyát, amire tényleg csak két gomblyuk kell, semmi más. Hát éppenséggel nem ájultam el, mert erős vagyok én, miként szavannák oroszlánjai és elefántjai, de olyan csúful elkezdtem szitkozódni, hogy az valószínűleg röptükben ölte volna meg a kafferbivalyokat.
Íme, a, hangsúlyozom, teljesen kész szoknya derékpántja.
A képminőségért elnézést, esti fotók a varróasztalomon, mert jobb túllenni az ilyesmin, ha már muszáj. Középen az a fityfang az úgynevezett pótanyag, “ha esetleg kell valamihez”. Mihez? Az orromat se tudtam volna beletörölni.
Íme, egy közeli a teljesen kész derékpánt végéről.
És íme, így festett színéről a derékpánt.
Ökörhugyozás, nem egyéb. Nyilván nem volt benne semmi merevítő közbélés vagy ilyesmi, az a nyusziknak való.
Miután kianyáztam magam, kétségbeesetten próbáltam valami stratégiát találni a nyomorult darab megmentéséhez, de nem volt mese, bontani kellett. Elő a fércszedővel.
És bontottam, és bontottam, és bontottam, és a végén ennyi cérnafoszlánnyal maradtam,
meg annak realizálásával, hogy naná hogy nincs a házban világos színű rávasalható közbélés, csak sötétszürke, szóval hiába próbálnám beleilleszteni, annak nem lenne jó vége. Kínomban egy jó tartású vászondarabról téptem le egy csíkot, azt illesztettem be a derékpánt merevítőjéül, gondosan belevasalva az egész miskulanciába.
És ezek után szépen, alaposan levarrtam a derékpántot. Ilyen lett a végére, ni.
A visszája meg ilyen (nem a legszebb, de hát tényleg szarból kellett várat építeni).
Ekkor már másfél órája szoptam a szoknyával, és még sehol a gomblyuk, hát még kettő. Úgyhogy óvatosan kivágtam a gomblyuk helyét, aztán nekiláttam színben passzentos hímzőcérnával, sűrű pelenkaöltéssel körbeölteni a nyavalyást. Kézzel, mint az állatok.
Röpke negyedóra alatt kész is volt.
És újabb röpke negyedóra alatt mind a kettő.
Azt csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy a teljesen kész szoknya alján fityeg a csipke
és különben is túl rövid a csipkeszalag ahhoz, hogy körbeérje ezt az összegányolt világcsudáját, de én csak a gomblyukakra kaptam megbízást, és így is úgy érzem, hogy túlteljesítettem a feladatot.
Amúgy az anyag tapintása alapján erősen élek a gyanúperrel, hogy nem volt beavatva, és tiszta pamutról lévén szó, a következő mosásnál jó eséllyel összemeni azt az öt százalékot, amit ezek szoktak. Tehát az is lehet, hogy nem csak hosszan szoptam ezzel a dologgal, de potyára is, mert a végén úgyis úgy fog festeni, mint egy virágmintás állanak a levedlett ráncos bőre.
Ez most a jelen helyzetben különösen vigasztalónak tűnik.
Minden nap más - mindennap más 