eská kategória bejegyzései

Ötkor ébredtem arra, hogy brubbonbűűű, éppen szakad az ég lefele, és nem is nagyon akarja abbahagyni. Ezen a héten ugyan majdnem minden hajnalban pötyögött némi eső, de aztán elállt, a nap pedig derűsen és tettrekészen nekilátott, hogy szaunává változtassa a világot. A mai eső ezzel szemben olyanfajta konok elszántsággal folyik le éppen az égből, mint aki nemigen akarja abbahagyni. Mit ne mondjak, éppen jókor csinálja. Szombat lévén reggel piacra kéne menni, mert a tradíció kötelez, délutánra a Repülő Kutató már foglalt asztalt a Kőlevesbe, mert az mégiscsak tarthatatlan, hogy most már alig járunk el együtt vacsizni, este pedig ki kell mennem a könyvfesztiválra, mertizé. Főként azért, mert aki adós, az fizessen.

Vannak szövegek, amelyektől az embert csendes büszkeség tölti el, hogy naígykellettezt, esetleg hangos büszkeség, hogy dejóvagyokbakker. Ezzel a két hónapja megjelent kötettel kapcsolatban nem érzem egyiket sem: terjengős lett meg széteső meg önismétlős, túl sokáig kotlottam rajta úgy, hogy mégsem dolgoztam vele eleget, és alapvetően egyetlen dologra vágyom, hogy felejtsük el szépen. Annyi jó könyv van a világon, foglalkozzatok azokkal, én addig csendben lesunyom a fejem, és eltökölődöm ezzel-azzal. Nem csak a színes ficnikkel meg a tanítással, persze: a tökölődős ez meg az továbbra is nagy mennyiségben fog tartalmazni szövegeket minden elképzelhető formában és műfajban, disszertációtól szonettkoszorúig és kaland- és család- és mittoménmilyen regényig, és írni fogok én még mindenfélét társadalmi környezetről meg míves leszámolásokról meg női sorsokról, ami csak belefér. Tulajdonképpen a maga módján szinte vicces, hogy itt van egy izé, amit kiadtak, és én mégis ennyire elégedetlen vagyok vele, és ilyen rosszul csináltam meg, közben pedig olyasmiken járt meg jár inkább a fejem, amiket talán sose fognak publikálni. Mostanában például egyre inkább körvonalazódik ebben a hülye kobakomban egy sztimpank-fantasy-akció lányregény, ami egy alternatív történelmi közegben játszódik a századfordulós Budapesten, és folyton újabb és újabb hajmeresztő “mi lett volna, ha” ötleteim támadnak. Ezt például jó lesz valahová hátra tuszkolni ebben a kobakban, mert félő, hogy egyszer hirtelen erőt vesz rajtam az írásdüh, és nekiugrom, aztán csak kapkodhatom a fejem, amint tőrök meg léghajók meg kriptográfia-tankönyvek röpködnek a levegőben, Frici úr felrobbantja egy félresikerült kísérlettel a zálogbolt raktárát, Madame Nina pedig egy rosszalló csettintéssel kitölt magának egy újabb csésze kávét.

Na, húzzunk bele a mai napba, mielőtt Madame Nina elkezd csettintgetni.

Azt viszont némi büszkeséggel állapítom meg, hogy összes fejbeli nyűgöm ellenére is képes voltam kitalálni egy olyan áutfitet, amiben piacra, vacsira és könyvfesztiválra is megfelelőnek érzem magam. Ujjé.

A tegnapi nap konkrétan egy vesszőfutás volt: a két értekezlet összesen négy órát harapott ki az életemből, és még hol van a vége. Megint a nyakamba esett valami monstre meló csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül, ezek így szokták. Az irodámban lehúzott függönyökkel meg szellőztetéssel együtt is volt vagy harminc fok, és amikor lekúsztam bagózni egyet az intézmény seggében abba a szabadtéri rácsos kreclibe, ahol a dohányzóhely van kijelölve, a rácson túli építkezésről egy nagyszakállú melós Mikulás ildomosnak tartotta megjegyezni, hogy a dohányzás öl, és egy hozzám hasonló csábos hölgy igazán vigyázhatna magára. Konkrétan a “csábos” kifejezést használta, bmeg, én meg túl roggyant voltam ahhoz, hogy felálljak, és kukliprédikációt tartsak a kéretlen tanácsokról meg a bóknak vélt beszólogatásokról, hanem csak halaványan mosolyogtam, és le sem szartam az egészet. Aztán a csatolmányba dugott szakdolgozati bírálatok nem érkeztek meg fél óra alatt sem a szomszéd szobába a csodálatos Zimbra levelezőrendszeren keresztül. A tanszéki előadó ott állt hazamenetelre készen, már a napszemüveg is a hajában, én ott álltam szügyig síkidegben öszves fodraimmal, a bides kis csatolt dokumentek meg ott keringéltek az éterben, mint a gólyafos. És még hátra volt egy vizsga, amelynek dolgozatait aztán a 800-as buszon csendben bálozva javítottam ki Esztergomtól Pilisvörösvárig. Mindezek után már épp csak kicsikét néztem hülyén, mikor Solymárnál lendületesen elhajtott mellettem egy busz, amire az vala írva: “Tahitótfalu, révpótló”.

A barátnőimmel megszervezett találkozóm persze egy ilyen nap után meglehetősen nyomorultra sikerült, megittam egy sört meg egy vizet, aztán hazakúsztam kies lakunkba, mert addigra már kegyetlenül lestrapáltnak éreztem magam. A metrón viszont rám mosolygott két vadidegen nő, és teljesen spontánul azt mondták, de jó ez a szett, mire én azt, hogy köszönöm, mire ők azt, hogy ők köszönik. Mindent összevéve a tegnapi napon őtözködős bloggerként voltam a legsikeresebb, és ez elég sokat elmond erről a tegnapi napról.

Ma viszont egy másik nap van, és ezen a másik napon én a macskaeledelre gondolok, mert a muszikák száraz papija megest kifogyott. Ami pedig mai csábomat illeti, hát még tán sose néztem ki ennyire jellegzetesen középkorú szentendrei nőnek, strapaszandáltól csipkés szélű leggingsen át a túlméretezett gyűrt hacukáig. Úgyhogy ha már lúd, legyen döglött, belegórtam az áutfitbe két csüngüt meg egy hajsálat is. Szakajtsuk le minden napunk gyimilcsét, mondok.

Még mindig a szakdolgozatokkal vagyok, de holnap leadom az összes bírálatot, le én.

Közben olyan világi hívságokra is sort kerítek, mint két gépnyi ruha behajintása, egy rozsvekni megsütése, valamint hajmosás. Ezzel pedig automatikusan együtt jár a hajrobbanás is, a képen éppen folyamatban, de leszezmégígyse.

Újólag itt van annak roppantul kellemes szezonja, amikor az ember asse tudja, mit vegyen fel, hogy ne főjön meg már délelőtt tízkor. Ezúttal amúgy vasárnap van, én meg itthoncsücsü, szóval végül is tökmindegy.

De ezt a szoknyát tényleg széjjel fogom majd vágni, mint a patyolat.

Tegnap délután egyébként irtózatos elszántsággal nekiestem megjavítani az ocsmány módon lepukkant macskamászókát, és heroikus munkával sikerült is, és írni fogok majd erről bejegyzést is, de egyelőre nem állok rá készen. Ez tényleg olyasmi volt, aminél csak két dolognak képes örülni az ember: a végeredménynek meg annak, hogy vége.

Tegnap extra nyomott hangulatban értem haza, pedig még azt se mondhatni, hogy a megszokott csapásokon túl bármi rettenetes történt volna velem ahhoz, hogy ennyire bús és lefosott legyek. Tényleg csak a régi móka volt programon, néhány új változattal megspékelve.

Először is, kivágtunk a beszédalkalmasságin két jelöltet, akik közül az egyiknek állítólag biciklibalesete volt évekkel ezelőtt, és azóta is dolgoznak az állkapcsán, a másik meg szintén állítólag óvodás kora óta jár logopédushoz. Mint látható, az előző mondatban túlteng az “állítólag”: amíg nem hoz valaki orvosi szakvéleményt arról, hogy mi történt a szájájával, bemondásra kell dolgoznunk, a második esetben meg… A pöszeség átlagban másfél év alatt megszüntethető, így csak a következő választási lehetőségek vannak: a) a leányzó a világ legrosszabb logopédusához jár már másfél évtizede, b) nem mond igazat, c) piszok súlyos állapotból hozhatták fel ennyire, és így a következő három évtől sem remélhetünk többet. Ezeken az alkalmassági vizsgákon mindig az itt-és-mostból kell dolgoznunk, és még ha teljes jóhiszeműséggel közelítünk is a dologhoz (amire már ráfaragtunk párszor), nem lehet olyasmikkel kalkulálni, hogy mi lesz majd két-három év múlva, pláne akkor nem, ha nincs kézzelfogható ígéretünk rá például egy szép pecsétes papír formájában, amin egy szájsebész vagy egy logopédus elrészletezi az eddiget meg a hogyantovábbot.

Persze akkor is az itt-és-mostból kell dolgoznunk, amikor a seprűs szempillájú tizennyolc évesek elmondják, hogy ők nagyon szeretnek gyerekekkel foglalkozni, és bizonyítékként azt hozzák fel, hogy “én szoktam vigyázni a bátyám két kislányára”. Pontosan előre tudom jelezni azt a fagyott arckifejezést az alig leplezett páni rémülettel, amikor majd először szembesülnek a huszonöt fős óvodai csoporttal, pedig még negyedórával előtte milyen csalódottan óóóztak, amikor elmondtuk, hogy semmiképpen sem a kiscsoportosok közé visszük be őket. (Aki szeptember elején látott már a beszokás kezdetén álló kiscsoportot, az sejtheti, miért nem.) És aztán fél évvel később már ott ülnek a kicsik között, ciceratoccokról konverzálnak velük, és házilag gyártott memóriakártyákkal szórakoztatják őket, mert mindenbe bele lehet jönni, ha az ember azt akarja.

Amibe nem lehet belejönni, az a “mennyi tennivaló lenne, de hogyan oldjuk meg és miként”, a szakdolgozat-bírálati időszak meg legalább olyan kínzó kérdésekkel van tele, mint amikor konzulensként próbál az ember valahogy rendet vágni a susnyásban. A dolgozatok egy része persze csak a szokásos mérgelődnivalókkal örvendeztet meg, hogyafrancba nemlehet rendesenhivatkozni irgumburgum, de mindig van minimum egy, amit olyan elolvasni, mintha zsilettpengéket rágna az ember. Például egy kérdőíves kutatás óvodapedagógusi tapasztalatokról a gyermekbántalmazással kapcsolatban, ó, anyám. Ezt még emésztenem kell. Sokat.

Valahogy egyensúlyban kell tartani a világot, úgyhogy miután hazavánszorogtam, sütöttem két cipót, aztán rendet vágtam-forma a Bűnök Barlangjában, ahol még mindig ott hevertek a Buci Bigyó-gyártás romjai, mert az eltüntetésükre persze akkor éppen nem volt időm, a macskák legnagyobb örömére. A mai napot világi hívságokkal fogom tölteni, puha polárficnik között turkálgatok, szekrényt rendezek, meg a Bűnök Barlangja irgalmatlanul sok felstószolt anyagával tökörészem, és valószínűleg a heti bevásárlást is ma ejtjük meg a Repülő Kutatóval meg Emesével, de közben persze mindvégig ott fogja őrölgetni az agyam a zsilettpengéket, mert ha az ember egyszer elkezdett gondolkozni, nem fogja abbahagyni soha, de soha. Nálam ráadásul a különböző fakkokban különböző gondolatok is mennek párhuzamosan, az egyikben a “lássuk, mit tudnánk kihozni Buci Bigyóból”, a másikban az “és akkor narrátorváltás”, a harmadikban a “33% szerint csak egyesre értékelhető, amit a gyermekvédelemről tanultak képzés alatt, jézusmária, hogyan lehetne ezen javítani”, a negyedikben meg “oké, akkor a következő interjúkérdés-csoport szóljon arról, milyen pozitívumai meg negatívumai vannak a 2015. szeptember 1-től érvényes változtatásnak, de ravaszul ám, hogy tényleg saját tapasztalatokat mondjanak el”.

Az egészben persze az a legröhejesebb, hogy ha nem lennének a Buci Bigyók meg a narrátorváltások, garantáltan szétesne a fejem, mert akkor csak a zsilettpengék maradnának. Így viszont legalább ott vannak a puha ficnik meg a fikciós világok, és tofut is kellene venni, már jó ideje ki akarom próbálni azt a teriyaki-szószos receptet, ez a macskamászóka meg istenbizony úgy fest, mintha ketten tépnék már három éve, talán mert tényleg, úgyhogy írjunk fel a bevásárló listánkra pár méter szizálkötelet is, hátha fel tudom javítani házilag.

Úgyhogy irány egy mindenfélével teledobált összevissza nap, mert lehetne ugyan másként is élni, de én csak így vagyok képes.

A hajam persze ismét felrobbant, talán mert túl sok minden van bent a fejemben. Ha valaki esetleg beszólna a kendőm miatt a heti bevásárlás alatt, épp eléggé nyűgös vagyok ahhoz, hogy villámbemutatót kapjon az Interkulturális nevelés című tárgy tartalmából.

Alkalmassági vizsgát tartani továbbra is olyan, mint a Knorr, mindennap új varázslat. A levelező képzés léte ráadásul újabb lyuk Alice kertjében, ahová beugrunk mindenféle fehér nyulak után, hogy aztán szürreális tapasztalatokat szerezhessünk. A tetovált drogéria-alkalmazottakra meg a neonsárga műkörmökkel ellátott számvitelesekre már a szemöldökünket sem emelintjük meg, de eddig még nem volt olyan, hogy ötvenes gépkocsivezetőkkel olvastassunk fel hangosan arról, mennyire szerette Gombóc Artúr a csokoládét.

Bizony, mint a Fehér Királynő is mondta, vannak napok, amikor az ember hat hihetetlen dolgot is elhisz még reggeli előtt.

Ma reggel valamiért nem voltam formában, csak ezt tudtam összehozni. Na sebaj.

Új hét, új szoknya, új papucs, új tervek meg új tennivalók, csak a robbantott haj meg az ezeréves kameez a régi. Ideje lenne már a tudománnyal is foglalkozni, de nehemahakaharohom, legalábbis most semmi kedvem sincs hozzá, és mint a régi viccben is mondta a halálraítélt, “nem tudom, minek erőltetni olyasmit, amihez semmi kedve az embernek”.

Az éjjel amúgy azt álmodtam, hogy esküvőre vagyok hivatalos, valamiért ott az összes doktoriskolás évfolyamtársam is, és mindenki illedelmes pasztellszín kiskomplékban van kalappal, én meg félreértettem a dresszkódot, és Isten tudja milyen okból egy spagettipántos mini pólóruha van rajtam Vincent Damon Furnier megnyerő arcképével az elején. Gyanítom, nem kell pszichológusi diploma megfejteni, vajon mit akar közölni a tudatalattim vagy tudatfelettim and everything inbetween, de most lázadó módon bemegyek a Bűnök Barlangjába, és hagyom a dagadt ruhát másra. (Másra egy fenét. Magamra. Épp csak nem a jelenlegi magamra, hanem a holnapira. Ő mindig megcsinálja azt, amit a mai ellustizik.)

Ami késik, nem múlik. Épp tegnap mondtam, hogy a történeteink narratívája nem mindig halad az előre elvárható úton, mert Celofán nem hányt le semmit. Egen, persze, mára tartogatta. Mind a kettőt. Ezek közül az egyiket ráadásul stratégikusan egy olyan helyen hagyta, ami a lakás közlekedési útvonalainak középpontjába esik, én meg hajnali ötkor nem gyújtok villanyt, mert úgyis tudom, hol a konyha.

Hajnali ötkor nekem már elég jók a reflexeim, úgyhogy az út további részét féllábon szökdécselve tettem meg a mosogatóig, kezemben a fél papucsommal. A mosogatóhoz érvést a konyhapulton egy bumszli nagy üveget pillantottam meg abból a fajta olasz dizájnból, amiről az embernek nagy és funkciótlan épületek jutnak eszébe freskókkal meg minden más etvasszal, originale per definizone dal 1525. Pár másodpercig csak meredtem rá hülyén, hogy ugyan mi a tököt akar üzenni nekem az univerzum, aztán persze eszembe jutott, hogy tegnap a Repülő Kutató epres tiramisut gyártott, és ahhoz kellhetett neki. Álltam ott féllábon a macskahányásos papucsommal, aztán, fuck the system, gondoltam magamban ékes olasz nyelven, és meghúztam az amarettót.

Egy ilyen kezdet után már csak jobb jöhet, és én optimista vagyok, bár lehet, hogy ezt most il liquore italiano piu bevuto del mondo írja helyettem, akinek a józan eszem visszanyertén gyorsan utána küldtem két kávét, úgyhogy azóta már valószínűleg lányok után füttyög a Piazza Romanán. Il mascalzone.

Már egy ideje viszonylag normális időpontokban kelek-fekszem (bár persze definiálja nekem valaki, mi az, hogy normális), úgyhogy némiképp meglepődtem azon, amikor ma huhujmód energiával telten felébredtem, dzingg, aztán kiderült, hogy még két óra sincs. Hát jó – mondám -, ha az élet citrommal kínál, vágd a pofájába, aztán keverj magadnak egy martinit. Csak képletesen szólok, persze, alkoholfogyasztásom valamikor az elmúlt fél év folyamán úgy lement a bányabéka feneke alá, hogy nagyítóval és gukkerrel kell keresni, meg egyébként is, martinit reggelire, hát mi vagyok én, Rich Kid Of The Instagram? Ezúttal is inkább építettem magamnak egy kávét, aztán mélán nekiláttam krumplit főzni, kenyérhez.

A héten végre kiszabadítottam a hűtőszekrény-béli sztázisból a kovászt (amikor nincs időm foglalkozni vele meg a kenyerek sütögetésével, bevágom oda hibernálni), aztán átköltöztettem a konyhapolcra. Vettem neki a múltkor ajiba egy szép új csatos üveget a régi lehordott uborkás helyett, úgyhogy most szépen át is töltöttem, ő pedig azzal hálálta meg nekem a törődést, hogy nőni kezdett, mint a gomba. (Mivelhogy valójában az.) A kenyérsütés roppantul felnőtt dolog, kéremszépen, nem csak élesztő kell hozzá meg liszt, hanem valamifajta életmódbeli stabilitást és érettséget is igényel. Előre kell gondolkodni: a kovász mindennap enni kér, az etetéskor kivett adaggal is muszáj kezdeni valamit, mert nem húzhatjuk le csak úgy a vécén, az öregtésztát be kell keverni, aztán a kellő időpontban felhasználni. Mindig kell hogy legyen a házban ötféle liszt, mert ki tudja, milyenfajta kenyérre szottyan kedvünk. A kelt tészta ráadásul egy sértődékeny állat, aki ugyan nem kíván sok macerálást, de amikor igen, akkor azonnal, és nem mondhatod neki azt, hogy bocsi, fél óra múlva ráérek – úgy kell kalkulálni az idővel, hogy akkor és ott érjen rá az ember. Én már kábé tizenhét éve sütök kenyeret, de igazából úgy kettővel ezelőtt lettem benne elég jó, mert ezekhez a dolgokhoz is hozzá kell öregedni. Még mindig nem vagyok viszont benne igazán jó, állítólag tízezer óra befektetett munka nélkül semmiben sem lesz igazán jó az ember. Na hát én annyi mindennel foglalkozom meg annyi minden érdekel, hogy egyszerűen fizikailag nincs lehetőségem tízezer órát belefeccölni mindenbe. A tanításba tudtam tízezer órányi időt beleinvesztálni, na meg a szöveggyártásba, ha ez utóbbit mindenszövegre értjük, nem pedig a szövegek valamelyik specifikus változatára, mert ebben is nagy örömmel forgácsolom szét magam.

Hát ilyen dolgok jártak fejemben ezen a kellemetes hajnali órán. Aztán persze megjelentek a macskák, mert azok se kívánnak sok macerálást, de amikor igen, ők is azonnal. A történeteink logikája persze azt diktálná, hogy a következő jelenetben Celofán lehányja a kelimszőnyeget, de nem, az élet nem követi mindig a megszokott narratívákat, nem hányt le senki semmit.

Mivel mégsem tapodhatjuk teljesen lábbal a tradícióinkat, és ma szombat, irány a piac. Miután viszont olyan szépeket mondtam nektek az érettségről meg hasonló felnőtt dolgokról, logikus volt, hogy mindezt egy efféle áutfitben tegyem.