Világ csudájára sikerült összehoznom mára is egy bejegyzést. Sok minden persze nem lesz benne, mert a Repülő Kutató ugyan ebben a percben még buszmenetrendeket nézeget, de bármelyik pillanatban azt mondhatja, hogy “indulunk, MOST”, és én akkor szaporázhatok utána duci lábaimon.
Ez itt a cuccom.
Ez meg én vagyok.
Legyetek jók, ha akartok, csütörtökön jövök.
Egyedül biztosan nem tudtam volna ilyet összehozni, de olyan könyvbemutatóm vala tegnap, hogy istókuccse jobb lett, mint maga a könyv. Alapvetően arra számítottam, hogy kedélyes ordibálással és sok röhögéssel lesz kipitykélve, és a végeredmény felülmúlta minden várakozásomat. Csuhaj. Mindezt ráadásul úgy, hogy ha a közönség netalántán unatkozott volna, az Örkény István Könyvesboltban éppen dr. Máriás kiállítás van a galérián, úgyhogy a fejem fölött például éppen az volt látható, amint Karácsony Gergely a humanizmus Mike Tysonjaként ringbe száll, köröskörül pedig további félelmetes-röhögtető művek. (Ezt speciel letakartuk egy molinóval, de azért maradt csemege bőven.)
Az egész buli amúgy roppantmód exkluzív volt, a vendégek bejövetele nagyjából úgy festett, hogy hopp egy collegista, hopp még egy collegista, hopp-hopp-hopp további collegisták, hopp, Gitár kutya is itt van, juhé. Voltak ugyan számomra ismeretlen emberek is, de az egész szerfölött családias volt, és sok röhögés közepette zajlott, ha eddig ezt még nem említettem volna. Utána pedig, mikor mindenki elszállingott, és csak négyen maradtunk, afterparty gyanánt elmentünk a Szlovák Sörözőbe. (Ezt csak a történelmi hűség miatt említem, kizárólag akkor menjetek oda, ha nosztalgiátok van a húsz évvel ezelőtti Szlovák Söröző iránt. Nelli szerint, aki halált megvető bátorsággal ellátogatott a vécébe, ott is ugyanolyan állapotok vannak, mint húsz éve.) Hogy valami jót is mondjak a helyről, a pincér kedves volt, a sör meg korrekt (esetleg fordítva), ám annak a húsos cicegének, amit kíváncsiságból rendeltem meg, csak a felét bírtam megenni, azt is csak azért, mert éhes voltam, de nagyon. A Harry Potter-regények narratív problémáiról beszélgettünk meg arról, hogy miért érdemes True Bloodot nézni meg miért nem, szóval roppantul intellektuálisak voltunk a magunk popkulturális módján, és egyetlen kör ital után mi is szétszállingóztunk, mert öregek vagyunk és elfoglaltak, és némelyek közülünk falun laknak. Úgyhogy én nyolcra haza is értem, és leszedtem a képemről a vakolatot, ami olyan vastag volt, hogy szöget lehetett volna bele ütni, mégse érzem meg. A tegnapi képen nem látni, hogy mi mindent műveltem el az arcommal, és erre kifejezetten büszke is vagyok, mert állítólag ebben áll a profizmus, úgy kenni magadra egy csomó mindent, hogy a népek csak töredékét lássák, viszont tegnap este öt vattakorongba és negyed deci lemosótejbe került, hogy megszabaduljak attól a nyolcféle dekorkozmetikumtól, amit magamra mázoltam, szóval ilyesmit csak akkor, ha megint lesz Budán kutyavásár.
Most pedig hirtelen fordulattal feltarisznyálom magam, és elmegyek Pozsonyba. A Repülő Kutató éppen ott konferenciál, ma estére pedig végetér a konferenciája, úgyhogy miniszünidőt tartunk, és császkálunk egy kicsikét Pozsonyban. A szünidő tényleg mini lesz, holnapután már jövünk is vissza, úgyhogy a macskáknak lényegében arra se lesz idejük, hogy gyanakodni kezdjenek, ugyan hová tűntünk el. Az étkeztetésük ki van adva a nagyanyjuknak, két napot kibírnak pucolatlan vécékkel, és a párnákat meg kanapékat nem viszem magammal, úgyhogy minden bizonnyal ellesznek jól. Gondolom, ti is ellesztek nélkülem jól, mert a következő két napban vagy lesz bejegyzés, vagy nem, de az biztos.
Azért ne irigyeljetek nagyon, a vonaton is szakdolgozatokat fogok javítani, hogy enné meg a nyehőce.
Ez most még csak az a jelmez, amelyben a pékségbe lejtek át, mert a hétvégén elraktam hibernálni a kovászt a hűtőbe, és egy morzsa kenyér sincs a házban, csak azok a rémes kis extrudált pormacskák. A vonatomhoz induló buszomra csak kettőkor kell indulnom, addig még csomagolok, kuplerájt robbantok, és ha minden jól megy, egy újabb bejegyzést is kaptok. Vagy nem. De az biztos.
Nagy idegizgatottságomban elfelejtettem beposztolni, mit gyártottam a könyvbemutatómra, és most már nem is akkora poén, merthogy tegnap láthattátok rajtam a cuccot. Na sebaj, néhány részletfotó belefér.
Úgyhogy voálá, itt a dupla ruha (ugyan mit várhattatok tőlem mást), amiben az alsó darab egy anyagában mintás piros pólóanyagból készült kétfodros példány, a felső pedig egy pillekönnyű és átlátszó kockás gézből készült kötényruha, némicske cérnacsipkével és a hátsó részén fodorral. Gondolom, azzal nem árulok el nagy titkot, hogy mindkettő ugyanazzal a szabásmintával készült, amivel az általam varrott ruhák hatvan százaléka, és azzal sem, hogy majd fogom én mindkettőt hordani külön-külön is, a géz izékét viszont mindig valami más izéke fölött, mert botrányosan átlátszó.
A géz igen nehezen varrható anyag, ha az ember olyan türelmetlen fajta, mint én. A rendes-becsületes ferdepántok és francia szegések helyett (hívjuk inkább elegánsan így) egyedi barkácsmegoldásokra bíztam magam az eldolgozásában. A kötényruha nyakkivágására egy cérnacsipke szalagot applikáltam, a harmonikázó dekoltázst pedig összehúztam kétoldalt egy-egy nagyobbacska gomb alatt.
A pirosat igen becsületesen dolgoztam el, ferdepánt meg minden, de a háromnegyedes ujjakat kicsikét rövidebbre szabtam, mint eredeti szándékomban állt, így hát ezeket nem visszahajtással, hanem sűrű fodrozódó cikcakkal szegtem el.
A gézruha alján, mint látható, a kétszer visszahajtott szélnek az az oldala van a színén, ami általában a visszáján szokott lenni. Úgy gondoltam, így viccesebb lesz.
A hátsó fodor illesztését is cérnacsipke szalaggal fedtem el, mámorító ronda volt eredetileg.
A gézanyagból még van egy csomó, úgyhogy egyszer, ha majd nagyon sok időm és türelmem lesz (haha) bemutatom, hogyan lehetne ezzel szépen és gondosan dolgozni, de ez még várat magára. Hiába, no, én a ripsz-ropsz összeüthető holmik híve vagyok…
Elmentem a könyvbemutatómra. Asszem, gonzókörökben az ilyesféle jelmezekre szokták azt mondani, hogy “kimaxolta a hülyeséget”.
Mi tagadás, én még tudtam volna fokozni, ha olyanom van.
Nem mondanám, hogy gatyaszaggató meleg van, de attól még piacra menni necesse est, mert másként mitől érezhetném magam tavaszul. Azt viszont senki sem tiltja meg nekem, hogy mindezt nyafogóruhában tegyem.
Szép hosszú délutánom lesz tanítással meg szakdolgozókkal – ez utóbbiakból nyilván azzal a kettővel, akik a legszorgalmasabbak és egyben legaggódósabbak, úgyhogy valójában azt kell elmagyaráznom nekik jó hosszan (és kedvesen! és mosolyogva!), hogy nyuginyuginyugi, jól haladnak, dolgozzanak csak, hajrá. Ezzel szemben a többi eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Aannyira szeretném, hogy ne a próféta beszéljen belőlem, de hát hiába, akkor is tudom, hogy majd leadás előtt egy héttel fognak feltűnni egy majdnem teljesen kész izével, amiről ők azt hiszik, hogy az szakdolgozat, én meg hiába adom elő a Gézengúz-féle hörgős-morgósat, akkor is hajnalokat fogok átkotlani javítgatással. Természetesen ilyenkor tutira kevesebb munkámba telne, ha simán újraírnám helyettük az egész gezemicét, de hát nem erről szól ez a popszakma.
Egye fene, ezt a partit is lebokszoljuk majd valahogy. Sok lebokszolandó partim van persze, köztük nem utolsósorban Celofán az ő legendásan gyulladékony körömágyaival. (Egyszer direkt áthívták az állatorvosnál a szomszéd vizsgálóból a gyakornokot, hogy bemutassák neki, így fest ez). Baja természetesen semmi, ugyanúgy eszik, iszik, alszik, szarik, dorombol, fésülteti magát, kunyizik jutifalatért és kergetőzik-verekszik-nyalogatózik Pocival, mint máskor, de azért én napi egy-két alkalommal elkapom, és Betadint applikálok a lábujjára. Nem lelkes tőle. Én se. (Azt azért hozzátenném, hogy nagy annak a négydekás agynak az ő csodája: bármilyen kevéssé gyanúsan közeledem, rögtön tudja, mi a stájsz, és ha a kergetőzésnek meg betadinozásnak vége, célzatosan beáll a tálkája elé, hogy akkor most ide nekem egy kis jutifalatot.)
Egy kis jutifalat nekem se ártana, hm.
Igazán nem dicsekvésből mondom, de a prokrasztinációim időnként olyan magas és kopár csúcsokat ostromolnak, hogy a Kancsendzönga kutyafüle hozzájuk képest. Tegnap például egészen súlyos háziasszonyi rohamot kaptam: három adag holmit tápláltam be a mosógépbe, köztük a kegyetlenül lehordott állapotú díványhuzatot is, összedobtam egy adag teljes kiőrlésű zsemle tésztáját, kipucoltam a konyhát, megvarrtam egy fél ruhát, aztán felrobbantottam az “étkezőasztal” fedőnevű lerakófelületet és általános kuplerájt. Valójában csak akkor kezdtem gyanakodni magamra, hogy nem teljesen véletlenül kapott el a takarítóasszonyi hév, amikor azon kaptam magam, hogy éppen a szagelszívó zsíros-poros rácsait csiszatolom hidegzsír-oldóval. Jelzem, ez a tök hejesírás-ellenőrző aláhúzza a hidegzsír-oldót, de hát legyünk eszünknél, nem a zsíroldó hideg, hanem a zsír, amit old. Na hát ez hideg volt és polimerizálódott és szöszös, és éppen ettől lettem gyanús magamnak, mert valószínűleg ezek a tárgyak festenek leggusztustalanabbul a háztartásunkban, és ilyet az ember nem pucol jókedvéből. Mármint énember nem.
Gondoltam, mára elmúlik, de nem, most a mosógép mosószer-adagolóját kaptam le, ami a második leggusztustalanabb tárgy a háztartásunkban, és tényleg blöe, de nem tudom visszafogni magam. Most ugyan elrobogok masszázsra, de miután visszarobogtam, kipucolom ecettel és fogkefével az inkriminált tárgyat, aztán megvarrom a ruha másik felét, megfestem pipirosra a hajam, és még mindig messze lesz az este.
Nem lesz ennek jó vége, hejj.
Mivel a masszőzöm kétutcányira innen rendel, akár nyafogóruhában is átténfereghetnék, de most csakazértis tavaszba puccantottam magam.
Móka, kacagás, muhaha. A Repülő Kutató tegnap reggel elpályázott síelni. Ne tessék amiatt aggódni, engem miért nem vitt magával: egyrészt nekem erős hendikepem van síelésben*, másrészt meg nem sportembert játszik elsősorban, hanem gardedámot. Arról a már majdhogynem hagyományos programról van szó, amelyben az unokaöcsinek felelős felnőttre van szüksége a sítáborban, ja meg az sem árt, ha az illető tud síelni és ép a kezelába. Most már évek óta a RK ez a felelős felnőtt az ép kézlábával meg a léceivel, és ez még így lesz addig, amíg a feltörekvő ifjú nem dönt úgy, hogy ő már elég nagy és dicső ahhoz, hogy egyedül is megoldja ezeket a dolgokat, minek neki gardedám. (Tippjeim szerint még max. két év. Nagyon határozott kamaszodási jeleket mutat a legíny, és ez olyan, mint egy második dackorszak, én, egyedül, nesegíccs, nem kértem, hogy a világra szüljetek. Aztán majd ezt is kinövi. Ki szokták. Általában.) Na most: én tudtam, hogy a RK elmegy síelni az unokaöcsivel, azt is tudom, mikor jön, de csak tegnap este sikerült rádöbbennem: az még hagyján, hogy lövésem sincs, milyen településen van most, de még abban sem vagyok biztos, melyik országban. A feleségek szégyene, az vagyok.
Sebaj, majd szombaton megkérdezem tőle, “hát nekem mit hoztál”, és a csoki feliratából kikövetkeztetem, hol volt. Ebben a ravasz és fondorlatos tervben enyhe hátrányt jelent, hogy ő is olvassa a blogomat, és azzal is problémák lesznek, ha nem hoz nekem semmit, mert akkor mi a lócsicsből fogok következtetni, de ugyebár egyetlen terv sem tökéletes. Én már csak tudom, több kötetnyit írtam össze ebben a témában.
Egyébként minden a szokásos, én a tél miatt dühöngök, a macskák felváltva alszanak vagy ábrándosan verik egymást. Poci tegnap este több alkalommal is érdeklődött aziránt, hol a fenében kószál az ő kedvenc párnája és matraca, de mivel tisztában van azzal, hogy én is tudok almozni és etetni, valamint engem is össze lehet szőrözni, eldöntötte, hogy egye fene, a lényeg, hogy legyen kaja és simi. Macskának lenni jó.
És nekik még hajat sem kell festeni, én viszont kénytelen leszek, mert a helyzet egyre kriminálisabb.
* Vagyis hát le tudok ugyan jönni egy kellemes lágy lejtőn úgy, hogy a lábamon lécek vannak, és csak néhányszor borulok fel a kanyarokban, de összesen két síszezon van a cévémben, és azoknak is lassan már húsz éve.
Továbbra is csókoltatom a tél kedves jó mamszikáját. Csak hogy némi összevetést tudjatok tenni: ez volt rajtam tavaly ilyenkor. Ez meg tavalyelőtt. 2015-ben valamiért kimaradt a márchúsz a blogból, de 2014-ben megint csak.
Ehhez képest itt állok gyapjúharisnyában, a csizmámban két zokni, és a polárruhám alatt egy plusz pólóruha, hogy ne vegyen meg az Isten hidege. Egyetlen helyen van forróság, a kicsi dühös szívemben.
Na, elmentem tanítani.
A hagymát pedig hagymával. A feleségem meg olyan kövér lesz, hogy ki sem fér majd az ajtón.
Ha eddig még elfelejtettem volna említeni: gyűlölöm ezt a telet. Gyű-lö-löm.
Ha van nekem totemállatom, az a róka. Nahát a Repülő Kutató rendelt nekem egyet a Meskáról. Nem annyira Vuk, mint inkább Karak, de én ettől még boldogabb vagyok.
A meskás kézműves bolt Inkarno néven fut, ha tudni szeretnétek. Fizetni ők se fizetnek nekem, de erősen gondolkodom azon, hogy megrendelem tőlük Pocit és Celót is, mert olyat is tudnak.
Ezúton szeretném leszögezni, hogy ebbe az időjárásba én nem egyeztem bele, nem értek vele egyet, a legmesszebbmenőkig helytelenítem, és nem fogok belenyugodni.
Egyéb véleményeimet nemhogy a nyomdafesték, de még a laptop képernyője sem bírná el.
Remek. Varrtam magamnak egy újabb paplanruhát. És két vagy három hónap múlva már akár fel is vehetem. Ha egyáltalán addigra végetér a tél.
Szent Patrik napja van, és én az írjeimet általában hangosan meg dühösen szeretem, de most nyomottka vagyok meg kontemplatív, pocsékul alszom hülye időpontokban, és az sem véletlen, hogy ma éppen egy olyan kendőt kötöttem fel a hülye alvásciklusok közepette felrobbantott hajamra, amit még Mamától örököltem.
Hallgassatok zenét, mert az jó, még akkor is, ha veszteségekről szól.
Tegnap igen kellemes vacsorában volt részünk, kedélyes ordítozással meg kábé egy tucatnyi balkáni finomsággal, ami mind el is fogyott az utolsó morzsáig. (Az Adria Caféban voltunk, soxeretettel ajánlom mindenkinek, aki esetleg kicsámpázik ide Bürgüncfalvára. Ezúttal sem azért teszem, mert bárki fizetne nekem érte, hanem mert már minimum tizenöt éve járunk oda, és mindig igen elégedettek voltunk.) A társulat nagyja a Kőhegyen át érkezett Pomázról gyalogláb, ennek megfelelő étvággyal, emellett meg roppant kíváncsiak voltak a három és fél órás szófosási maraton (=az akadémiai doktori védés) részleteire is, mert egyiküknek sem volt érkezése végigszopniélvezni élőben az eseményeket. Ennélfogva a zabálásra és vidám ordítozásra tényleg nem lehetett panaszunk. A közönség szórakoztatására előadtuk duettben az esemény hájlájtjait, például azt, amikor az egyik bíráló azt mondta a Repülő Kutatóról, húsz évvel ezelőtt úgy ismerte meg, mint igen tájékozott, kevés beszédű fiatalembert, de véleménye ez utóbbi részét kénytelen volt revideálni, mikor meglátta a majdnem hatszáz oldalas izét a tízpontos betűkkel.
Én ma az Opus Magnum betűihez képest nemigen érzem magam tízpontosnak, de azért nesztek, itt vagyok. A nagy sárga pulcsitunikában. Úgy döntöttem, egyelőre nem pitykélem ki, viszont az ujját valószínűleg meg fogom rövidíteni, és applikálok bele zsebeket is. Érdeklődés esetén persze majd ezt is beblogolom, bár nem hiszem, hogy megérne ennyit a dolog.
Ez a cím épp úgy hangzik, mint egy gyerekmusicalé a negyvennyolcas forradalomról, melynek csúcspontján egy össznépi táncjelenet van a Nemzeti lépcsőin, esernyőkkel és pingvinekkel. (Jó, na, egy olyan musicalé, amit egy feltörekvő tizenhárom éves musicalszerző követett el, aki túl sokat nézte a Mary Poppins Julie Andrews-féle változatát.)
A lényeg, hogy Idus napja van, időjárásunk gyöngy (legalább havazni nem havazik, ez is valami), viszont mivel tegnap reggel a piacon találtam macihagymát is, nem csak gyöngyös tunikát, a tavaszt a magam részéről megérkezettnek nyilvánítom, ami szekrényrendezést jelent. Tavaszi holmik előre, téliek hátra, nagykabátokat, nagypulóvereket és a csizmák egy részét elpakolni, a tavaszi cipettyűket meg visszahozni a forgalomba. (Jelzem, a jövő hónappal kapcsolatban még itt van ez az izé, tessék véleményezni, ha eddig nem tettétek volna. Harmincadikán lezárom a szavazást, mert valamennyi idő ahhoz is kell, hogy kiválogassam a készletet.)
Mindenesetre ma Idushoz öltöztem, rendezkenapot tartok, délután meg elmegyünk barátokkal enni, mert igazi partiállatok vagyunk. Különösen én. Az eccerűség kedvéért át sem fogok öltözni du, csak a cipőt cserélem le. Ahogy az ablakon túli világ kinéz, még az is meglehet, hogy hótaposóra.
Ami a hajamat illeti: a tietek se nézne ki jobban, ha egyik kezetekben egy pingvinnel, a másikban meg egy esernyővel kéne táncikálnotok a Nemzeti lépcsőin.
Egy kis segítség kéne, óh, Internetnek Népe. A piacon vettem a zöld hersegő izék mellé egy szezonváltás miatt piszkosul leértékelt sárga kötött tunikát is, aminek ilyen dekoratívan ronda gyöngyök voltak a nyakkivágására applikálva:
Mint az eladónő megnyugtatott, ezek nem varrva vannak, hanem odaszögecselve, nem jönnek le mosásban sem. Pfühp – mondta erre alulírott -, hát én pont azért vettem meg, hogy azokat leszedjem róla.
No sebaj, Tarzan erős gyerek. És vannak ilyen eszközök is az ő fegyvertárában, srévizavi a bunkósbot mellett, második polc, jobbra.
Úgyhogy Tarzan le is szedte az összes gyöngyöcskét.
Kérdésem a következő: dekoráljam ki valami mással a nyakkivágást, vagy hagyjam a pitlibe, ha már ilyen jól leszedtem róla a Novoszibirszk-Külső stílusú zsuzsukat?
Elviszem vacsorázni a Repülő Kutatót. Ehhez nyilván átöltözés dukál, nekem meg ugyebár van egy őtözködős blogom. Úgyhogy nesztek.
A rettenetesződ harisnya, amiből csak egy csipetnyi látszik, ősszel lesz húszéves. Egy Halloween-partira turkáltam, amin vízbefojtott menyasszonyként jelentem meg. Igen, így lesz az embernek ekkora ruhatára, mint nekem.
(Nyugi, ma már nem.)
A tegnapi nap is az embertervez kategóriát gyarapította megmagyarázhatatlan és teljesen értelmetlen elemeivel. Nyolckor megírtam a posztot, összepakoltam magam, leültem, tízkor megy majd a busz, addig várunk. Kilenc előtt úgy elkezdtem szédülni, mint pipe a jégen. Az égegyadta világon semmi okom nem volt rá. Ami még rosszabb, az égegyadta világon semmit nem tudtam kitalálni arra, hogyan mulaszthatnám el.
Megittam egy kávét, hátha vérnyomás. Megittam egy fél liter vizet, hátha dehidratáltság. Megettem egy marék szőlőcukrot, hátha vércukor. Kialvatlanság nem lehetett, éjjel szokatlanul jól aludtam, meg egyáltalán, arra mit alkalmazzak?… Egy órával később még mindig ugyanúgy voltam. Nem lévén jobb ötletem, betelefonáltam a munkázóba, hogy bocsi, de én most szkippelem a napot, mielőtt összeesnék valahol félúton. Mindent összevéve nincs nekem azzal semmi bajom, hogy 45 kilométerre innen dolgozom, de ha neadjisten valahol a Kisoroszi Révnél fordult volna még a jelenleginél is rosszabbra a helyzet, azt se tudtam volna, mit csináljak. (Köztünk legyen szólva, még azt se tudtam, hogyan kúsznék el ezzel a fejjel a buszmegállóig, hát még Kisoroszi. Nincs ott semmi, csak egy rét meg egy pizzázó. Meg a Duna, amibe esetleg belecsámpázhatok lányos koordinációs zavaromban, és én még teljesen ép állapotomban sem tudok úszni.) Ezek után, mivel tényleg nem volt semmi jobb ötletem, letettem a fejem egy kicsit. Öt órával később ébredtem fel arra, hogy semmi bajom. Most még mindig nem értek semmit, bár alapvetően örvendek annak, hogy ez a parti ennyit ért, nem többet. Cserébe majd tökölhetek azon, mikor pótoljam be az elmaradt óráimat, grr.
Mondjuk ha visszanézitek az archívumot, minden tavasszal van pár nap, amikor hasonló hülyeségeket produkálok, aztán jól elmúlik az egész. Eddig viszont mindig kötelességtudóan elvonszoltam magam dolgozóba, nem is szűnt meg még aznap sose a szédelgés. Most bezzeg igen, bár nyugtával dicsérjük a tavaszt. Ma mindenesetre igen fickósan (és korán) kezdtem a napot: kipucoltam a komplett hűtőt, odaraktam kelni egy sajtos-metélőhagymás fonott kenyeret, most meg ellejtek a piacra, mert szerdánként is van olyan, én meg zöld és hersegő dolgokra vágyom.
Egész télen szent borzalommal néztem a bokazoknis ifjakat, mert engem még úgy szocializáltak, hogy a lábától fázik fel leghamarabb az ember. Na hát most már én is megreckírozom, hurrá.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 