Igazán nem dicsekvésből mondom, de a prokrasztinációim időnként olyan magas és kopár csúcsokat ostromolnak, hogy a Kancsendzönga kutyafüle hozzájuk képest. Tegnap például egészen súlyos háziasszonyi rohamot kaptam: három adag holmit tápláltam be a mosógépbe, köztük a kegyetlenül lehordott állapotú díványhuzatot is, összedobtam egy adag teljes kiőrlésű zsemle tésztáját, kipucoltam a konyhát, megvarrtam egy fél ruhát, aztán felrobbantottam az “étkezőasztal” fedőnevű lerakófelületet és általános kuplerájt. Valójában csak akkor kezdtem gyanakodni magamra, hogy nem teljesen véletlenül kapott el a takarítóasszonyi hév, amikor azon kaptam magam, hogy éppen a szagelszívó zsíros-poros rácsait csiszatolom hidegzsír-oldóval. Jelzem, ez a tök hejesírás-ellenőrző aláhúzza a hidegzsír-oldót, de hát legyünk eszünknél, nem a zsíroldó hideg, hanem a zsír, amit old. Na hát ez hideg volt és polimerizálódott és szöszös, és éppen ettől lettem gyanús magamnak, mert valószínűleg ezek a tárgyak festenek leggusztustalanabbul a háztartásunkban, és ilyet az ember nem pucol jókedvéből. Mármint énember nem.

Gondoltam, mára elmúlik, de nem, most a mosógép mosószer-adagolóját kaptam le, ami a második leggusztustalanabb tárgy a háztartásunkban, és tényleg blöe, de nem tudom visszafogni magam. Most ugyan elrobogok masszázsra, de miután visszarobogtam, kipucolom ecettel és fogkefével az inkriminált tárgyat, aztán megvarrom a ruha másik felét, megfestem pipirosra a hajam, és még mindig messze lesz az este.

Nem lesz ennek jó vége, hejj.

Mivel a masszőzöm kétutcányira innen rendel, akár nyafogóruhában is átténfereghetnék, de most csakazértis tavaszba puccantottam magam.