(Tulajdonképpen ez is szekrényszaporulatos poszt, de nem az én szekrényem tartalma szaporodik. Viszont nem állom meg, hogy be ne blogoljam.)
Idén nyáron Kanadában a Torontó utcáin mászkáló öltönyös úriemberek bokicáit nézegetve a Repülő Kutatónak afféle szartoriális epifannija lett, miszerint a színes és mintás zokni mekkora ötlet, és hogy mennyire feldob egy egyébként konzervatív viseletet is, ide nekem színes zoknikat, juhé. Na jó – mondtam én akkor magamban -, nézzük meg, mennyire vagyok jó Dobbynak. (Ha emlékeztek rá, Harry Potter egyszer csodálatos karácsonyi ajándékot kapott Dobbytól, a házimanótól. Egy pár zoknit. Mégpedig, pontosan idézve: “Az egyik zokni élénkpiros volt, kis seprűket ábrázoló mintákkal, a másik zöld alapszínét aranycikeszek díszítették.”)
Zoknit kötni ugyan nem tudok, de zoknit rendelni, azt remekül. Úgyhogy mikor a múltkorában szembesétált velem egy vidám zoknikat reklámozó hirdetés, rendeltem a Repülő Kutatónak három párat, tele olyan kedvenckéivel, mint macskák, kovászos uborka meg cékla.
A vicces zoknik persze teljesen értelmetlen ajándékok olyasvalaki esetében, aki csak egyszer veszi fel ezeket, aztán a fiók hátuljába száműzi őket, de nálunk most nem ez a helyzet. A három pár felemás csudaságot a Repülő Kutató már fel is csomagolta, viszi magával Bukarestbe. (És nem azért, mert ne lenne a többi zoknija tiszta.) Sőt, jelenleg a céklás a legnagyobb favoritja, pedig az aztán tényleg felemás, de hujujmód.
Zsák a foltját. Bezony, nem én vagyok az egyetlen a családban, aki néha egészen elképesztő dolgokat képes felvenni, ráadásul a legnagyobb örömmel.
Ja, pontosan mint Malvinka a Kincskereső kisködmönben. Nemigen jutok hozzá ahhoz, hogy varrogassak, de ezúttal inkább ezt csináltam, mint mást, mert ennek minden bizonnyal több haszna lesz. Gyakorlatilag nincs annyi holmi, amit egy Giggü korú hölgy el ne szaggatna vagy ki ne nőne, úgyhogy összeütöttem neki gyorsan kettő ruhát pikk-pakk. Eredetileg persze megjárta a fejem az is, hogy mekkora poén lenne varrni neki egy komplett készletet, melyből mindegyik darab Bari rohadék kis barátai közül fog egyet-egyet illusztrálni, de persze időm arra nem vala, szóval ennyiben maradtunk. Sebaj, így is ő lesz a legegyénibben öltözött példány a Nagy Lapos Mezőváros bölcsijében.
A tegnapi nap egyetlen kézzelfoghatóan felmutatható teljesítménye a címben jelzett golyóforma kenyér volt, ami ugyan finom lett és megfelelő állagú (kívül ropis, belül puha), de olyan hóka, hogy a bűnjelek eltüntetése végett igen gyorsan meg fogjuk enni. Szólnom kell a Repülő Kutatónak, hogy ha még akar boule kenyeret, csavarozza át egy lépcsőfokkal lejjebb a sütőben a kihúzható rácsot, mert mivel felülre nem fért be a kenyér a vaslábassal együtt, amiben sütni kellett, a sütő aljában voltam kénytelen dekkoltatni, és így esélye sem volt arra, hogy megpiruljon.
A világ általában is gyakran mutatja a szétesés jeleit, és hallatja ennek recsegő-ropogó hangjait, de most kissé mintha felerősödtek volna ezek a jelzések nem csak nagy általánosságban, hanem a mikrokörnyezetemben is, a legbévülről nem is beszélve. Tegnap este vacsorára az Al Cuor Contentóban kötöttünk ki, ami alig egy év után éppen tegnap volt nyitva utoljára, mert Nicola hazamegy a szép napos Itáliába. Radai rosseb. Sose ettem seholse olyan jó gnocchit, mint nála. Emellé pontosan a tegnapi nyavalyás napon tudtam meg azt is, hogy a Dorothea bisztró és kávéház, ahová kisebb-nagyobb kihagyásokkal tizennyolc éve járok, elköltözik, fene sem tudja, hová. Ez volt az a kávézó, ahová én azzal léptem be, hogy egy törzshelyet akarok magamnak, ha már úgyis Szentendrére költözöm, aztán végigasszisztáltam majdnem két évtized tulajdonos- meg profilváltásait, közben pedig megírtam náluk egy negyed disszertációt és kábé harminc esszét, a könyvespolcukon ott van dedikálva az első kötetem. Úgyszintén radai rosseb.
Mindehhez ráadásul erős meghasonlottság állapotában leledzem, hogy finoman fogalmazzak. A hibát még augusztusban követtem el, amikor nekifeküdtem írni csak úgy passzióból, enyhe eufóriában tengve át a hónap kétharmadát, aztán persze le kellett jönni a szerről, vissza ebbe az muncas vilagbele, és én azt hittem, sikerült, de valószínűleg mégse. Tegnapelőtt, miközben az irodámban ültem, és ppt-t gyártottam, minden előzetes figyelmeztetés nélkül megszólalt a fejemben egy már túlságosan is jól ismert narrátorhang, és azóta sem hagyta abba. Én ezt a pasit úgy ismerem, mint a rossz pénzt (igen, pasiról van szó, és naná, hogy jól ismerem, én találtam ki), ennél kitartóbb hülyét pedig még nem pöktem a világra, úgyhogy szarban vagyok, feleim. Nekem most tantárgyleírásokat kell aktualizálnom és cikkeket írnom és az esszékötetemet szerkesztenem, nem pedig több száz éves controlfreakek nyavalygását hallgatnom. Ááááá.
A legrosszabb az egészben, hogy tisztában vagyok azzal, mennyire lehetetlen és mégis mennyire lehetséges felrúgni mindent, ami az előre eltervezett utamon van. Szeretek tanítani, és nagyrészt hasznosnak is érzem a munkámat, ebben a félévben meg különösen. Sikerült végre úgy alakítani át a képzési struktúrát, hogy olyanoknak foghatom a kezét az első lépéseknél, akiknek erre a legnagyobb szükségük van, és akik az előző évfolyamokban nagyjából trial and error módszerrel voltak kénytelenek boldogulni minden segítség nélkül. A munkámhoz hozzátartozik ugyan egy csomó nemszeretem adminisztratív lópikula is, de mindennek ára van, és én ezt hajlandó is vagyok megfizetni, ha muszáj, márpedig muszáj.
A felelősség kérdése most a kulcs. Amit tanítok és ahogyan tanítom, nem csak a diákjaimnak lehet fontos. Igazán nem akarom túldimenzionálni a munkámat, de minden egyes óvodapedagógus, akivel esetleg sikerült megértetnem valami lényegeset, tömegekre lehet hatással. Puszta matematika: ha egy nálunk végzett óvodapedagógus csak tíz óvodai csoportot nevel fel iskolába menetelig, az máris legalább kétszázötven ember, akire mind kihathat az, mit tanítunk mi a diákjainknak. Szorozzuk be ezt a minden évben végzettek számával, és máris szédítő eredményt kapunk. A második doktorim szintén nem csak az én dicső karrieremhez kell, hanem ahhoz, hogy legalább néhányan tényezőként tekintsenek majd az óvodákra, ne csak úgy, hogy ezek a helyek azok, ahol nénik gyermekekkel játszanak egész nap. (Az én dicső karrierem a felsőoktatás sajátosságainak köszönhetően amúgy is nagyjából a pózna tetején van már most, és nem valószínű, hogy húsz éven belül ennél magasabbra tudnék jutni.)
Mindemellett viszont magammal szemben is van felelősségem, és azt sem nagyon lehet elbagatellizálni. Az élet úgyis piszkosul rövid, miért ne érezzük legalább jól magunkat, amíg tart. Hát én most sajnos egészen pontosan tudom, mitől érezném magamat a legeslegjobban, de az is teljes embert kíván, amit most lehetetlen prezentálni. A legnagyobb baj viszont az, hogy mégiscsak lehetséges. Az írásból nyilván nem tudnék megélni, ez nem az a piac. Én viszont épp most nyáron adtam el a gyermekkoromat egy tál lencséért, mert muszáj volt. Az ilyen muszájok miatt ugyan hosszan vinnyognék egy sarokban, ha megtehetném, de akkor is, eladtam, és elég nagy tál lencse volt az, amit kaptam érte. Akkora, amekkorából legalább öt évig el tudnék ketyegni úgy, hogy semmi más jövedelmem nincs. Igen, természetesen azt mondja a Józan Én, hogy ezt most nem érdemes felélni, gondoljak a jövőre, pláne a nyugdíjas koromra, amikor a kor meglesz ugyan, de a nyugdíj jó eséllyel hideg vízre sem lesz elég. A Józan Énre kellene hallgatni, nem a gonosz kis Énkére, aki térdét csapkodja a röhögéstől, ugyan már, arra sincsen semmi garanciád, hogy megéled a nyugdíjas kort, képzeld el azt a szuperjó forgatókönyvet, amelyben öt év múlva leüt valami gyógyíthatatlan, ami fél éven belül elvisz, és ebben a fél évben arra sem lesz esélyed, hogy világot láss vagy jókat egyél vagy legalább megírd mindazt, amit meg szerettél volna.
Szóval itt pofáznak ezek bennem mindannyian, plusz még regényhősök boronganak és káromkodnak, hát nem csuda, hogy itt állok teljesen tanácstalanul, és istenbizony azt sem tudom, mit csináljak.
Ó, dehogynem tudom. Tantárgyleírásokat, azt. Hallgassatok egy kis zenét.
Szombat, piac. Mivel múlt héten lemaradtam róla (a Repülő Kutató épp a repülőtérre fuvarozta Csőrikét, míg én arra vártam, Giggü mikor ébred), ma különösképpen igényem lett arra, hogy lemenjek. Ezen a héten eddig amúgy is összesen kétszer hagytam el a körletet: egyszer még hétfőn félhajnalban péksütiért, egyszer meg csütörtök délelőtt, amikor elmentünk kocsival a Lidlbe, és vittük magunkkal a mütyürt is. A Lidl amúgy a vicc kedvéért átlagon felül tele volt kisbabával – úgy tűnt, a fél város ott klimatizálta a csemetéit.
A Repülő Kutató tegnap este elővarázsolta a babakocsit, ma reggel pedig belegyömöszöltük Giggüt, és eldöcögtünk a piacig. A “döcögés” nem csak szófordulat, ez a város tényleg nehezített pálya minden, mozgásában valaminő okból korlátozott személy számára. Lényegében mindegy, hogy nyugdíjas néni vagy banyatankkal, kerekesszékes/mankós ember, esetleg kismama babakocsival – a járdaszegélyeken nincs fel- és lehajtó rámpácska, a járdákon egybefüggő aszfaltréteg, a macskakövekről meg ne is beszéljünk. (Akkor kezdtem igazán megérteni ezt a várost, amikor egy építész előadásán szembesültem azzal: a macskakő akkor lett visszatelepítve néhány utcába az aszfalt helyett, amikor úgy ötven éve elkezdtek Szentendréből bájosan historizáló félmediterrán turistaszivattyút építeni.) Ezt a kritikai attitűdöt és morgolódást nem most kezdtem, hogy hirtelen lett egy babakocsis kölcsöngyerekem: először tizenegy évvel ezelőtt szembesültem a helyzettel, amikor a sógornőm most már tizenkét éves nagyfiát cűgöltem át babakocsival ezen a dilinyós városon, és nem felejtettem el azóta sem, milyen nehéz errefelé a közlekedés, ha nem csak két izmos láb vagy egy egészséges adófizető alatt. Sőt, annak ellenére, hogy nem voltam érintett ebben sosem, már több mint tizenöt éve figyelem, mennyire nem akarják sehol megkönnyíteni azok dolgát, akik egy kisbabával vagy kisgyerekkel próbálnak olyan életet élni, ami nem csak a négy fal közöttet jelenti. Eddig még sose futottam bele olyan búcsúba, vásárba, falu/városnapba vagy bármilyen közösségi összeröffenésbe, ahol legalább egy nyamvadt sátrat kijelöltek volna azoknak, akik nem akarnak az utcasarkon szoptatni vagy pelenkázni – de mindig mindenhol akadt valaki megszólni azokat, akik az utcasarkon szoptattak vagy pelenkáztak, akár jókedvükben tették ezt, akár azért, mert nem volt hol másutt.
Itt ezen a blogon nemigen szokok politizálni, arra megvannak a másféle csatornáim, de ezúttal a székesfőfalu polgármesterének is azt üzenném, egyszer a büdös életben próbáljon meg ledöcögni a kék metróba például a Lehel térnél úgy, hogy nyolcvanéves és két cekker van nála, vagy babakocsival küszködő kismama. Nagyhatalmú méltsás uraink a klimatizált Audijukban igen hamar elfeledkeznek arról, hogy nem csak az a mozgásában akadályozott, akinek orvosi papírja van erről, és arról is, hogy egy városban az akadálymentesítés nem nagyúri leereszkedő gesztus, hanem szükségszerűség. A túl kevés metrózó mozgássérültről beszélni, akiknek nem éri meg beépíteni liftet vagy mozgólépcsőt, éppolyan tenyérbemászó, mint azt hajtogatni, hogy mindenki kibír húsz percet a légkondicionálás nélküli metrón. Nem lehet épkézláb, munkaképes felnőttekre tervezni a világot, amíg mások is vannak benne, és különösen értelmetlen azon siránkozni, miért van olyan kevés gyermek, ha nem könnyítik meg a velük közlekedők életét. Azt kéne megérteni végre, hiába ordítják hangosan, hogy “szüjjéé mááár!”, ha eleve megnehezítik azok dolgát, akik egy pelenkázandó vagy szoptatandó, járni nem tudó babával próbálnak átevickélni a tömegközlekedés és mindennapi élet akadálypályáin. Ezek után pedig azzal jönni, hogy “régen sem volt minden fenékig tejföl”, azt a legkönnyebb. Ha a mában élünk, a ma problémáira kell megoldást találnunk, márpedig a jelenben ez bizony egy valós probéma, és néha kifejezetten csodálkozom azon, miért nem ordítanak hangosabban szegény anyák, akiknek minden nap meg kell küzdeniük ezzel, nem csak sátoros ünnepeken, mint alulírottnak.
Nna. Most megaszontam. A piacon amúgy minden szép volt és jó, szokás szerint vettünk vagy tízféle paradicsomot, és Giggünek rajongói is lettek a pékség előtt. Ez a minimum.
Hogy az őtözködős blognak is aggyunk neki: Giggü ma a másik pár frissen beszerzett cipellőjét hordja. Mint megtudhattuk tőle, ez is gege és gegék vannak rajta. Innen vettem (nem, nem fizetnek nekem a reklámért), és valószínűleg nem állunk meg itt, mert a babák nőnek, és a lábuk sem marad mindig 19-es.
Velem ezúttal sem érdemes foglalkozni, háromkor kukorékoltam fel arra, hogy esik az eső, úgyhogy gyorsan bekapkodtam a szárítóról a babaruhákat (mire befejeztem, el is állt), és aztán persze nem tudtam visszaaludni, úgyhogy nekiláttam sterilizálni a cumisüvegeket és megfésülni Celofánt, aki három nap duzzogás után végre felmászott mellém a kanapéra, és odadugta a fejét, hogy vele is foglalkozzak, ne csak ezzel az új sikkantgatós háziállattal. Viszont, hogy ne érje szó a ház elejét, megpróbáltam legalább összeöltözni a kis hercegnővel.
(Ha nem blogolom be most, feltehetőleg hetekig nem lesz rá alkalmam, szóval ugorgyunk neki, most.)
Kábé másfél évtizede varrtam négy patchwork falvédőt, “Január, Február, Március, Április”, ki is voltak állítva egy helyi kávézóban (az azóta megszűnt). Kettő még most is megvan itthon, de a Februárt eladtam, a Márciust pedig oda a húgomnak.
Egyszer majd mesélek arról is, miért nem varrok én már patchworköt, de most koncentráljunk a Márciusra, ami ott lóg a húgom nappalijában. Az alábbi képen a két rajzfimnéző cukibogyó mögött látható, ahol hátul e. (A képek kattintásra még nőnek egy kicsit, ha arra van igény.)
Na most ugye ha van falvédő, akkor legyenek hozzá párnák is, aszondok. Plusz pipik, amiket ide-oda fel lehet lógatni, ha az embernek erre akad kedve. Úgyhogy ezen a tavaszon ritka üresjárataimat leginkább arra használtm, hogy párnákat és pipiket gyártsak a falvédőhöz, gombhoz a kabát vagy inghez a szoknya vagy bármi.
Mivel továbbra sincs sok magyaráznivaló a munkafolyamaton, amit még eddig nem magyaráztam volna el – tessék, ez sikeredett az üresjáratokból. Remélem, használatban vannak.
Van a mai napra kábé húsz százalék esélye annak, hogy megvesz az Isten hidege, de tegnap, amikor átcaplattam egész Bürgüncfalván a kiscsizmámban és kiskabátomban (a sál nyilván már a táskámban volt), két kiló kipöszörőzöttmacska-eledelt lóbálva, az a határozott benyomásom volt, miközben verejtékcseppek kúsztak le a hátamon, hogy itt a nyár. Hát akkor ennek függvényében viselkedem, és kész. (Azért a biztonság kedvéért feldobok erre még egy sálat is, mert az a húsz százalék, ugye. )
Tessék figyelmezni a szép új pipeződ/pipesárga táskámra, amit a Repülő Kutatótól kaptam karácsonyra, és múlt héten vettem fel a táskacsinyálóktól, mert én annyira hercegnő vagyok, hogy csinyáltatott táskákkal járok. Meg a 880-as busszal, futok is mindjárt.
Mai “hát-ezzel-meg-mit-csináljak” darabunk a piros, valaha póló, mostanra kardigán állatka, amit valószínűleg így is megtartok, hogy kardigánjaim száma légió, és ezt viszonylag ritkán veszem fel. Időnként ilyen darab is kell, virágocskás szegélyszalaggal meg farkasfoggal meg egyéb izé.
A márciusi beszerzések mián ki kell akolbólítanom a szekrényből egy ruhát, egy tunikát, egy gatyát, egy mellénykét, egy ujjatlan pólót, két hosszú ujjú pólót meg két kardigánt, valamint egy sálat meg egy pár cipőt. (A körömlakkokat meg a harisnyákat nem tekintem ruhadarabnak, azok fogyóeszközök.) Na most, az a gyanúm, több is lesz ebből. Gyün a tavasz, a meleg holmik elmennek nyári álmot aludni (velük majd ősszel foglalkozunk), a többi pedig azt kérdezi, hát mi meg most mit csináljunk. Van, akinek azt tudom válaszolni, hogy nyuginyugi, te maradsz, van, akinek azt, hogy sajnálom, drágám, de elválnak útjaink, viszont van jópár olyan is, amire csak a fejem vakarom, mert szép holmi, jó holmi, de nincs szorosan hozzánőve a szűvemhez. Amikor kinyitom a szekrényt, átnézek rajta, aztán következőkor is meg következőkor is, és úgy múlik el a szezon, hogy maximum kétszer veszem fel, akkor is ímmel-ámmal meg jobb híján, esetleg direkt azért, hogy ne porosodjon ott bent magányosan, nem pedig azért, mert igazi kedvem van hozzá.
Amit itt az alábbi képen láttok ruházatot meg cipőzetet, az mind olyan holmi, ami méretre meg minőségre teljesen rendben van (=hordható), de többnyire kimaradnak a körforgásból, vagyis minden darabot láttatok már, de esetenként a három és fél év alatt is csak egyszer vagy kétszer, ami marhára nem sok. Van közte olyan is, amit meguntam. Olyan is, amit régebb sokat hordtam, most meg már alig. Olyan is, ami nem teljesen kompatibilis a testalkatommal, például túl bő a nyaka vagy túl szűk mellben, ami nyilván nem jelenti azt, hogy más számára is ugyanezek a problémák léteznének vele kapcsolatban. Összefoglalóan: ezek nem “mindenáron-ki-akarom-vágni” ruhák, de igencsak “veletek-meg-mit-kezdjek” ruhák.
A blog negyedik évében csak mérsékelten szabotálom magam, úgyhogy ideje egy ilyen felvonásnak is. Ennélfogva a következő két hétben minden reggel itt kezdem az öltözködést ennél az állványnál. Olyanformán tessék elképzelni, hogy ácsorgok egy kicsit ezek előtt a holmik előtt, aztán ugyan lehet, hogy megfordulok, és odagyaloglok a szekrényemhez más cuccokért, de előtte kapnak némi esélyt arra, hogy felhívják magukra a figyelmet. Amelyikről majd úgy érzem, hogy még nem aknáztam ki eléggé, meg mégiscsak sajnálnám kihajintani, az marad, a többi viszont repül a “mindenáron-ki-akarom-vágni” ruhákkal egyetemben (azokat egyelőre nem rakom ide, hogy ne zavarjanak össze).
A következő két hét pont jó lesz erre a célra, fele munka, fele vakáció, lesz itt mindenféle hőmérséklet tíz foktól huszonötig, szóval ha innen valamelyik cucc még így sem kerül sorra, akkor biztos, hogy máskor se. Úgyszintén, ha valamelyik cucc még ilyen kiemelt helyzetben sem tud meggyőzni arról, hogy nekem erre szükségem van, dettó repül.
És, mint mindig, a repülő ruha most is szabad préda. Tessék jelentkezni nyugodtan, ha menet közben valamelyikre kedvetek szottyan.
Miután ma harminc perc alatt gyönyörűen hajat vágtak nekem beszárítással et al., úgy éreztem, jó napom van, így bekúsztam a hajvágda melletti mindentárulunk boltba, ahol plüss csürkéket akartam venni (húsvéti fogyóeszköz), de merő véletlenből odacsámpáztam a nadrágos fogashoz is, ahol megnéztem, találok-e esetleg olyan jeggingset, ami nekem jó. Esetleg volt is egyetlen darab, egy 40-es, amit megnéztem, aztán aszondám, kecskebéka legyek, ha ez nem jó az én ménkű nagy fenekemre. Éés, paramm, nem lettem kecskebéka.
Egy jeggings persze pontosan ugyanúgy fest, mint egy másik jeggings, úgyhogy nem fotózom le nektek, de a nap addigi sikerein felbátorodva bementem egy turkálóba is, ahol találtam magamnak egy akármit a tunikás fogason, egy másik akármit meg a ruhák között. Mint a leírásból is látható, egyiknek sem lehet pontosan megállapítani a műfaját, bár a rózsaszín virágos volt a ruhák, a narancs virágos meg a tunikák között, de a fene se érti most már ezeket a dolgokat, majd hordom úgy, ahogy kedvem szottyan. Például az új jeggingsszel.
A soron következő dolgot nem én vettem ugyan, de mindenképpen szeretnék megemlékezni róla, mert a Repülő Kutató hozta nekem Tamperéből, és ez a pasas úgy ismer engem, mint a rossz pénzt. Egy gyémánt nyakékkel nem okozott volna nekem olyan sikkantgatós boldogságot, mint ezzel a pár zoknival. (Igen, én ilyen olcsó nő vagyok.)
Emellett a Repülő Kutató (hadd dicsekedjek el ezzel is) bement ugyanabba a turkálóba, ahol öt évvel ezelőtt gombokat vett nekem, és ezúttal is vett nekem gombokat. Codálatosz.
U.i.: Én gugumadár elfelejtettem befotózni, melyik két ruha meg egy gatya repül az új beszerzések miatt, most meg már hajítófát sem ér a megvilágítés. Na majd pótolom.
Van úgy, hogy az ember belefeccöl egy csomó méricskélést meg melót meg megfontolást valamilyen ruhadarab elkészítésébe, aztán a végén úgy érzi, hm, valahogy ez mégsem az igazi, vagy ha igen, nem az ő igazija. Így jártam én ezzel a tunikával is, ni.
Na most ilyen esetben két lehetőség van: eldugom a szekrényben, hátha felveszem majd mégis évi egyszer-kétszer, vagy pedig “bedobom a közösbe”, aki kapja, marja.
Úgy gondoltam, előbb a második lehetőséggel próbálkozom, úgyhogy tessék jelentkezni. (Itt, a blogon, hozzászólásban – a blog fb-oldala most nem játszik, nagyon össze tudnak keveredni a dolgok kétféle irányból érkező információk esetében.) Ha úgy érzed, nem csak évi egyszer-kétszer tudnál hordani egy ménkű nagy kétzsebes oldalslicces tunikát, a tied. (Több jelentkező esetén beszéljétek meg, ki legyen a nyerő, vagy kisorsolom, vagy mittomén.)
Apropó slicc, itt van még egy fotó, azon jobban látszik.
A szabásmintából kifolyólag a paraméterei nem mondanak semmit arról, mekkora méreten felül vagy alul nem érdemes hordani, de ha mégis érdekel valamiféle adat, a mellbősége hozzávetőleg 120 centi, a hossza pedig válltól az aljáig 105.
Tessék csak, tessék, mentsük meg a Nagy Barna Csíkos Nyafogótunikát, mert hanem ott fog unatkozni a szekrényben.
Mivel a wordpress nem szeptembertől szeptemberig számolja az évet, rápillantottam egy pöttyöt a statisztikára, haddlám, mennyi helyről olvastatok 2016-ban.
Mit mondhatnék mást, köszönöm.
Gyanítom, ez az egész nem fog semmi újat nyújtani, de hát nem lehet mindent többnapos pepecsmunkával és harmincötféle hímzőfonallal. Néha kell valami gyors és hatásos ripsz-ropsz meló is.
Ha emlékeztek még rá, az unokaöcsinek a múltkoriban gatyába kellett rázni a szobájában a függönyt, és kaptam hozzá másfél méternyi plusz anyagot, hogy abból oldjam meg a toldást. A szélek meg a dekorkörök kivágása után is maradt még kábé egy méternyi, és amikor azt visszaadtam volna, nagylelkűségi rohamomban felajánlottam, igény szerint varrok belőle díszpárnahuzatot, akár kettőt is, ha a szobatulaj úgy szeretné.
Nos, a szobatulaj úgy szerette volna, úgyhogy a nagymami megjelent nálam kettő párnával, én meg összehordtam az alapanyagokat, így ni.
Igen, ezeknek a párnáknak tényleg szüksége van valamilyen huzatra, így nyilván nem maradhatnak. A “mámorítóan ronda” illusztrációja lehetne ez a zöld és arany izé bármelyik lexikonban.
A párnahuzat-készítésnek ugyan rengeteg lehetséges módszere van, de ezúttal úgy gondoltam, egyetlen darabból szabom ki őket, semmi kecmec. Ilyenkor a méretezést úgy szoktam kiszámolni, hogy (párna hosszabb oldala + 2 centi a varrásráhagyáshoz) × (párna rövidebb oldala × 2 ¸+ 20 centi a gombolás-ráhajtáshoz). Ebben az esetben, mivel a párnák 40×35 centi méretűek voltak, a végeredmény két 42×90 centis téglalap lett. Érthető, ugye?
Elszegtem cikcakkal a téglalapokat körbe-körbe, aztán összehordtam hozzájuk néhány poláranyagból kivágott narancs meg türkiz színű kört, mert honnan ismernék meg, hogy én csináltam, ha nem lenne rajta semmi csingilingi?
Azt hiszem, ezt most már nem fogom megúszni, és ideje bevallanom: ha van a varrásban olyasmi, amiben én totálisan reménytelen vagyok, az a gomblyuk. Eriknek nincs gomblyukazó programja, ő még azokból az időkből származik, amikor a hobbivarrónőknek eszébe se jutott, hogy esetleg a gép csináljon meg helyettük bármit, csak úgy magától. Én sose tanultam meg gomblyukat varrni, minekutána sose kaptam rendes “hogyan varrjunk géppel” oktatást, és lényegében magamtól kellett kitalálnom mindenről, hogyan csináljam. A cipzáraim is rémesek, rejtett cipzárt például csak kézzel tudok elfogadható minőségben bevarrni, de a gomblyukak, na azok aztán tényleg. Úgyhogy “ami nem megy, ne erőltessük” jelszóval ráálltam a hurokgombolásokra, azt tök jól tudok.
A hurokgomboláshoz először szépen elszegtem duplán visszahajtva a téglalapok rövidebb oldalát, mindkettőt,
aztán az általam szándékozott helyen felvarrtam a kettéhajtott polárcsíkocskákat, kettőt-kettőt mindegyik párnára. (Ha pontos adat érdekel: a 42 centi hosszú oldalon vannak, a középvonaltól 10-10 centire.)
A dekorációk felvarrásához előbb az egyszerűség kedvéért rátekertem a téglalapokat a párnákra (hogy tudjam, mettől meddig tart majd a párna eleje meg hátulja, azért), aztán felgombostűztem a köröcskéket a nekem tetsző módon:
A szélüktől pár milliméterre egyenes öltéssel varrtam fel a köröcskéket, és mint a mellékelt ábra mutatja, a narancsszínűeknél gondosan ki is cseréltem a fenti cérnát narancsra. Igényes munka mindenek fölött, höhh.
Utána ugyan méregethettem volna centivel is, mit és hogyan akarok csinálni, de lustaságból visszatekertem a lapokat a párnákra, és így állapítottam meg, mit és hol fogok összevarrni rajtuk.
Előbb a gomboláspántot varrtam rá a ráhajtásrészre (emlékeztek még, ez volt a + 20 centi), kábé 7 centi hosszúságban mind a két szélén, úgy, hogy a hurkok kerüljenek a párna színére. A cikcakkos kis varrást a belső végén gondosan megerősítettem a gombvarró programmal. (Az bezzeg van Eriknek. Én leginkább megerősítésekhez szoktam használni – mint majd lejjebb láthatjátok, a hurokgombolásokat is megerősítettem. Legyünk realisták, ez a párna egy fiúszobába kerül majd, ami meglehetős strapát jelent, gondoltam – és igazam is lett. A tulaj először azt próbálta ki, hogyan lehet majd velük párnacsatázni.)
Utána kifordítottam a komplett hóbelevancot, és összevarrtam az oldalakat is. (Látjátok ott azt a cikcakkos varráskát merőlegesen a párnahuzat szélére? Na az a kábé 7 centi hosszú izé, amit az előbb illusztráltam a színéről.)
Visszafordítottam a kész huzatokat a színükre, felvarrtam rájuk a gombokat a hurokgombolás helyének függvényében,
aztán beléjük pofoztam a párnákat.
Nyilván a legfontosabbat nem mutattam meg, a kész hátlapot. Remélem, el tudjátok képzelni.
(Miután tegnap átnyújtottam a címzetteknek, úgy tűnt, hogy nem hatja meg őket különösebben, de miután elmúlt a más ajándékok újdonságereje, egyszer csak észrevettem, hogy hoppá, sapkás kislányok ülnek a nappaliban. A nagyobbik le se vette hazamenetelig, és a kisebbik is negligálta azt a sapkát, amiben eredetileg érkezett, szóval mégiscsak megfontolom azt a fenyegetést, hogy mindenki csokit meg mesekönyvet kap karácsonyra, nix itthon készült ajándék.)
Sapkát varrni nem nagy ügy, ha az embernek van varrógépe meg egy csomó poláranyaga. Kötésben-horgolásban sose voltam különösebben jó – tudok ugyan alapszinten, de roppantul szaporátlan munkának találom, és nem is lelem benne sok örömemet. Ha valamit elő akarok állítani, varrni szoktam, ez van.
Ezúttal két sapkát akartam előállítani az unokahugiknak, nem túl csiricsárét, de azért csajosat. Úgyhogy előszedtem néhány mályvalila meg rózsaszín polárdarabot, plusz a színben passzoló hímzőcérnákat.
Elvileg ugye a fejkerületből kellene kiindulni, de meglepi-ajándéknak szántam, úgyhogy ehelyett egy-egy sapkájukról vettem le a méretet. Az eredeti sapkát szépen le kell fektetni az asztalra, megmérni a szélességét, kész. Amikor majd szabni kell, ennek a szélességnek a kétszeresét kell venni plusz másfél centit a varrásráhagyáshoz.
Ekkor már tudtam, hogy a jövendő sapka összesen három részből fog összeállni, eleje, hátulja, pereme (ez utóbbi elég hülyén hangzik, de valamiért nem bírom passzénak nevezni, pedig technikailag az), úgyhogy ennek függvényében szabtam ki a mályvaszínű poláranyagból.
Az eleje-hátulja egyszerű nagyjából-félkörök formájában került kiszabásra, a perem pedig háromszor olyan szélesre lett kivágva, mint amekkorára valójában szükség volt, mindjárt meglátjátok, miért. Én ezt a sapkaperemet hímezgetni akartam, mégpedig úgy, hogy a kész sapka visszáján ne fityegjenek összevissza a hímzés hátlapjának szálai, mert az nem is szép meg nem is praktikus. Emellett csak fültől fülig elöl szerettem volna elhelyezni ezeket a hímzéseket, hátulra minek.
Bejelöltem a sapkaperemen az egyharmad/kétharmad vonalat (szappannal, az könnyen kijön az anyagból). majd azt is, mettől meddigre szánok rá hímzést.
Az egyharmad kerül majd a sapka belsejére, a kétharmad a külsejére, így hát arra kezdtem el rárakosgatni a szokásos polárköröcskéket világosabb rózsaszín anyagokból.
Mikor már mindkettőre rápakoltam éppen eleget, felgombostűztem,
és ezután következett a Szokásos Eljárás nevű állat avagy étel (lásd Micimackó), amikor addig virágocskázok, amíg azt nem mondom, hogy elég.
(Bal sarokban láncöltéssel az ifjú hölgyek nevének kezdőbetűi, mert ugyebár ezek a sapkák eléggé hasonlóak ahhoz, hogy összekeverjék esetleg, melyik kié, és a fejkerületük sem különbözik olyan sokban egymásétól. Így remélhetőleg sikerül megúszni néhány “elvetted az ÉN sapkámat!” házivihart.)
Tessék, itt egy közeli a virágocskákról.
Ezután már csak az összeállítás volt hátra. Keskeny cikcakkal összevarrtam a sapkák elejét meg hátulját,
aztán az aljukra szánt peremet is.
Színére fordítottam a felsőrészt, az alsót pedig elegyengettem, hogy az összevarrás pontosan hátulra kerüljön,
egymásba húztam a kettőt, és körbevarrtam cikcakkal.
Na hát kérem erre kellett nekem a peremmel való marháskodás: ezen a ponton szépen felhajtottam a hímzett sávot, és cikcakkal rávarrtam a felső részre.
Ilyen módon a hímzés visszájának csúfságai gondosan be vannak zárva a sapka felhajtásába, és bent nincs más, csak hátul a nemcseréljükössze kezdőbetű, ni.
Én ugyan az ifjú hölgyek személyiségi jogait nagyon nagy tiszteletben tartom, de a délután folyamán egy olyan jó kis pillanatképet lőttem az egyikükről (sapkában), hogy szülői engedéllyel közlöm is. A kikötés csak annyi volt, hogy a nevét ne írjam le.
(Új rovatot indítok, mert a jelek szerint a népeket érdekli, miket bütykölök. Népek, tessék nyilatkozni, jól látom-e a jeleket.)
Az elmúlt néhány napot igen szorgosan töltöttem, minekutána ma nagy családi buli várható az összes novemberi szülinap és névnap tiszteletére, márpedig azokból van itt most elég. Az alábbiakat gyártottam le az ünnepelteknek, ni:
Jelen pillanatban igazi istennőnek érzem magam, de ez persze csak addig tart, amíg a kölykök (az 1. és 3. kép cuccainak címzettjei) ki nem bontják azt az ajándékcsomagot, amiben valami kínaibótos csörömpölő izé van elemmel és hangszóróval, mert utána villámgyorsan el fogják felejteni, hogy a hülye nagynénjüktől mit kaptak.
Ha ez bekövetkezik, karácsonyra mindenkinek csokit veszek meg mesekönyvet, és ezt vehetik fenyegetésnek is.
(Az három fentebbi projektet nyilván be fogom blogolni előbb-utóbb komplett folyamatleírással egyetemben, de afelől is lehet nyilatkozni, melyikkel kezdjem.)
