Vasárnap, galéria.
ajándék kategória bejegyzései
Eská 10/4 – A zöld szoba
A héten gatyába ráztam végre a vendégszobát, hurrá. Kezdhetném az “ilyenvolt”-tal, de az mégse akarózik, hogy a legrosszabb állapotát mutassam a nyitóképen, szóval tessék, így néz ki most az ablak az új polcokkal meg a többi kedves kis maszattal: tomték, mécsestartók házilag horgolt mécsesüveg-zokniban, a RK gyerekkori macija és más plüssök (köztük az Yves Rocher macifejű mókusa), egy eská átfestett képkeretben egy Rófusz Kinga-képeslap, a piacon vett kis csuporban zsírkréták, az ablakpárkányon pedig a macskás bögre mögött egy Turkuban turkált (komoly) kéteurós váza, amelyben a nyírfánk egyik ága van házipipikkel. #esztétikám, írhatnám ki az instára, ha volna nekem olyan. Mármint instám. Esztétikám, az van. Ilyen:
Ezt a szobát már elég sokat mutogattam különféle fázisaiban, de két nappal ezelőtt speciel ilyen volt, félig lomtár, félig műhely, és mindkettőnek rettenetes:
mostanra meg ilyen lett:
Még nincs teljesen kész, persze. Itt sose mernék semmiről olyat mondani, hogy “teljesen kész van”, mert egyrészt ugye bármikor átfesthetek bármit borsófőzelék színűre, másrészt meg tényleg elég pontos terveim vannak arról, mit fogok még itt elkövetni. Ott a pöttyös komód fölött például az a nagy zöld falfelület szinte áhítozik arra, hogy felcsapjak rá valami képet vagy falvédőt vagy mit. Én már tudom is, hogy mit, de előbb még meg kell csinálnom. És kell majd ide valami szekrényféle is, bár az én vendégeim hajlamosak utazótáskából vagy bőröndből éldegélni, még a legrendesebbek is.
Mindenesetre most már anyám ott alszik benne, úgyhogy egyelőre lakhatónak tűnik, a többit meg majd kipörgeti később a nagy szerencsekerék.
10/35 – Magnó
Azt hiszem, a szokásos “van egy szabadnak mondható hetem, aztán egyre fáradtabb vagyok tőle” szituációval nézünk szemközt: nekifeküdtem a vendégszobának, hogy gatyába rázzam, mert holnap megérkezik anyám, és perpill még az ágyon is fahulladékok halmozódnak. Közben anyósom támogatásával megejtettem a heti nagybevásárlást (a RK már tud ülni is, nem csak feküdni, de ott még nem tartunk, hogy ezt egy autóban is végre tudná hajtani), meg sütöttem kenyér.
Meg pakoltam, meg szabtam, és kimostam két gépnyi ruhát, mert azzal csúfosan el voltam maradva.
Közben megjött a vaterázott nekem-új varrógépem is,
Kátya barátnőm szerint úgy néz ki, mint ami előző életében kazettás magnó volt. Igazsága vagyon, mi tagadás. Kipróbálni még nem volt rá idő (mármint azt leszámítva, hogy működik), mert tényleg el vagyok havazva cefetül.
Ma délutánra be akarom fejezni a vendégszoba gatyába rázását, hogy aztán nekifekhessek a kazettás magnó macerálásának. Remélem, legalább a macskák hagyni fognak kibontakozni, tegnap legalábbis ilyen békében ücsörögtek egymással.
Hat egész percig tartott, de ne legyünk telhetetlenek.
10/34 – Hölgyek öröme
Van Zolának egy regénye, az Au bonheur des dames. Igen érdekes stiláris kísérlet a maga nemében. Romantikus naturalizmus, avagy fából vaskarika: a szereplők ugyan nagyrészt úgy dugnak összevissza, mint a megvadult baknyulak, és időnként valaki kiköpi a tüdejét egy dohos párizsi házban, ahol öt generációra visszamenően elvitt már mindenkit a tébécé vagy az alkoholizmus, de közben van egy Hamupipőke-történet is benne, amelynek végén az erény elnyeri jutalmát, sálálá. A regény valódi fő- és címszereplője azonban igazából a Hölgyek Öröméhez címzett divatáruház, ami ugyan egyrészt egy baljós, csámcsogó és böfögő leviatáni szörnyeteg, ami felzabálja a dolgozóit meg végül az egész kerületet is, másrészt viszont elbűvölő, színes, illatos és taktilis. Kimerítő, barokkos leírások vannak anyagokról, csipkékről, dekorációról – egyszer egy komplett leltárt végigkísérünk, miközben az eladók hülyeségekről beszélnek (pénz meg dugás, nagyrészt ekörül forog az egész világuk), és több alkalommal is vannak nagy szezonális árucserék meg újranyitási ünnepségek, amikor ibolyavíz csobog szökőkútban a parfümosztályon, a kesztyűkből alpesi házikót raknak össze a dekoratőrök, és az egész plafon napernyőkkel van beborítva. Zola a fogyasztói társadalomról ír a fogyasztói társadalom előtti időszakban, és annyira frappáns helyzetleírást ad róla, hogy ebben a pillanatban csak egyetlen hozzá hasonló jut eszembe: Joyce Carol Oates Luxusvilágában az a jelenet, amikor az anya fél óra hosszat rendel telefonon, groceries, y’know, a vécépapír pedig legyen rózsaszín és sárga, mert az megy a fürdőszobához. Épp csak mindezt Zola csekély nyolcvan évvel Oates előtt teszi, chapeau.
Ámde nem azért kezdtem én erről beszélni, mert a Rougon-Macquart ciklus ismertebb darabjairól akarnék kiselőadást tartani, hanem mert a zolai áruházban nem csak áruk és eladók vannak, hanem törzsvásárlók is. Túlnyomórészt olyan lótuszevők, mint akik manapság Glamour-napi kuponokkal szaladgálnak. Az egyik epizódszereplő valahol vidéken él eltemetve, és minden garast az élére rak, a háztartáspénzen spórolgat, aztán pár havonta kiszabadul otthonról, felutazik az Au bonheur des dames-ba, és ott elveri válogatott hülyeségekre. Na az vagyok én. Majdnem.
Itt még a soppingolás sose ment a háztartáspénz rovására, mert én máshogy vagyok bekötve, de most már kezd afféle tradícióvá válni, hogy pár havonta elfut velem a szekér, és akkor nagy beszerzőnapjaim lesznek hirtelen: ötfűszer-keveréket veszek meg fehér miszót meg tofupuffancsot, feltöltöm a siralmasan megfogyott kozmetikum-készleteimet, és fonalakat vásárolok. Ilyenkor szoktam bemenni turkálókba, meg ha már úgyis Szentendrén esz a penész, kihasználom a lokális előnyöket, és egyedi bögréket meg más bizbaszokat szerzek be. Most is éppen egy ilyen korszakban vagyok, ami valószínűleg szorosan összefügg azzal, hogy pénteken lesz a születésnapom, és ilyenkor igenis gondoskodom arról, hogy olyan ajándékokat kapjak, amilyeneket szeretnék. Ha ezt úgy tudom legjobban összehozni, hogy én magam veszem meg ezeket az ajándékokat, hát akkor úgy.
Sok beszédnek sok az alja, mutogatok nektek Dógokat inkább, mert magamat amúgy igen mérsékelten tudom mutogatni, az önfotózós gépet tegnap ugyanis bennfogták a szervizben. (Megjegyzem, este gyorsan rendeltem magamnak egy hasonló nekem-új gépet a vaterán, mert gyanakvó vagyok, és most egyébként is önajándékozási idő van. Vateráztam egy nekem-új varrógépet is, arról is beszámolok majd, ha megjön.)
Szóval, a Dógok (a kajaelemeket leszámítva, a tofupuffancsot és társaikat már elpakoltam):
Ez mind tegnapi, leszámítva a kis akasztós rókicát, akit Esztergomban vettem múlt héten, mert… mert csak.
10/33 – Ajtó
Az ilyen csudálatos, átmenetinek nevezett időjárások gyakorlatilag negyedórán belül mennek át valami teljesen másba, hát nem csoda, hogy ilyenkor sose tudom, mi a fenét vegyek fel. Apámnak persze erre mindig az volt a válasza, hogy a budiajtót, de nyilvánvalóan nem gondolta végig, mert akkor még mindig ott a kérdés, hogy kilinccsel kifelé vagy befelé.
Mára lótifuti napot dobott a kocka, bependlizek a székesfőfaluba fonalakért, kozmetikumokért és még ami szembejön. Mindeközben pedig megpróbálom kipucoltatni két, egyre romosabb és koszosabb fényzőgépemet is, mert ha ezek így folytatják tovább, csak Fapipa marad, márpedig attól mentsen meg mindannyiunkat a nagy manitu.
10/32 – Eccerű
Újabb vasárnapi galéria, nagyrészt Fapipától, de van benne ezúttal egyéb is, mert tegnap feltöltöttem a fényzőgépről a cuccokat, és most már nem fogom szétválogatni, melyiket mivel lőttem. A tradícióknak megfelelően van benne flóra, fauna, tarkabarkák meg kaja. Az élet eccerű kis örömei.
10/16 – Ringlispíl
Mondanám, hogy micsoda hét volt ez, te jó ég, de hát még nincs vége. Ma ugyan nem tanítok, de holnap megint hajnalban kezd dalolni Till Lindemann. (Akinek Rammstein az ébresztőhangja, az rögtön a megfelelő hangulatban kezdi a napot. Uáá, ide nekem egy csavarkulcsot meg egy dobszerkót meg egy acetilén hegesztőfáklyát, hadd gyújtom fel a világot, hogy aztán ugrálhassak a romjain. Na jó, nem mindig ennyire fickós az eredmény, de már tizenéve erre ébredek, és eddig bejött, legalábbis még sose késtem el elalvás miatt sehonnan.) Pusztán a móka kedvéért persze ma négykor már felébredtem, bajngg. Tegnap is négykor ébredtem, szóval némi gyanakvással figyelem magam, ez egy új trend kezdete-é. Minden ősz újabb kupac hülyeséggel és marhasággal indul, oszt miért ne lenne ez is valami olyan új elem a dilihalomban, ami ugyan senkinek se hiányzik, de ott van, és nem tudjuk elcipelni a szemetesig.
No de legalább a hajnalokat teljes pompájukban szemlélhetem fogmosás közben.
Most még. Pár hét múlva már heti többször is szurokban indulok és/vagy szurokban érek haza.
Ma, mint mondám, itthoncsücsü napom van, és ennek keretein belül tanulmányt kéne írnom, de nehehehem van kedvem. Attól az a tanulmány persze megíródik valahogyan, de egy kicsit elegem van éppen a szövegalapú ringlispílből, kösziszépen.
10/11 – Kusza
Újabb extrán finomvegyes fotógyűjtemény Fapipától: macskák csúcshódítás és elszánt alvás közepette, hamis shakshuka és teljesen igazi omladozó Esztergom, szeptemberi reggelek meg naplementék, majdnem kilencven deka Wawel csoki és egy komplett kézimunkaműhely szatyrokban. Szóval, csak a szokásos. Ah, te gyönyörű, kusza élet.
Intermezzó – Hasznom a világban
Kicsit úgy vagyok most ezzel, mint a szülő, akit amikor ránéz okosra, ügyesre és jólelkűre cseperedett utódaira, büszke boldogság tölt el, de közben azon morfondírozik, vajon mennyire az ő érdeme volt mindez – talán csak azzal tette a legtöbb jót, hogy nem akadályozta meg őket a fejlődésükben.
A tegnapi nap előtt egyetlen hallgatóm készített valaha is ujjbábot, a nap végére meg ezek a csudaságok sikerültek ki a kezük alól, és én tényleg nem tudom, mekkora szerepem volt ebben.
Intermezzó – Zenea zélet, 2022-es kiadás
Nyilván idén is végigcsináltam a rituálét, naná hogy.
Lássuk csak.
Meg ez:
És még ez:
Hát, ha ezt a jövőre nézve ómenként kezeljük, továbbra is érdekes idők jönnek. Bár az még mindig igaz, hogy én válogatom össze a zenegépeckém hanganyagát, úgyhogy ki mást hibáztathatnék, mint magamat.
10/9 – Elsőőő
Mármint az első tancsinap a félévben, és rögtön 5ször 45 perc. A mai áldozatok, levelezős gyivákok, már ismernek engem, mint a rossz pénzt (túlnyomórészt harmadévesek, mutatóba pár másodévessel), úgyhogy szemük sem fog rebbenni a kantáros ruhámtól, jajsárga tornacipőmtől és felemás zoknijaimtól.
Ma amúgy sem én leszek a szenzáció, hanem ez:
Ó, elfelejtettem mondani: a mai első tancsinap Bábkészítés. 5ször 45 perc Bábkészítés. Mit vettem én a nyakamba, te jó ég, és hol volt az én normális eszem. És hogyan fogom mindezt elhurcolni Esztergomba? (Simán. Van szatyrom épp elég.)
Eská 10/1 – Almák minden mennyiségben
Mint már elnyafogtam, ma du. gyermekpesztrálási feladatokat kellett ellátnom egy rendezvényen, ahol a fenntarthatóság volt a téma. Hadd lövöm le előre a poént: egyetlen gyerek sem jelent meg, úgyhogy én csendesen báloztam ülve, mint Prücsök nevű ifjúkori példaképem, épp csak én ezt egy sörpadon tettem, és közben színezőket gyártottam, csak úgy.
Ennélfogva viszont, mivel annyi enerzsiát feccöltem a felkészülésbe, most ide teszem fel a gyermekcséket mulattatni kitalált-legyártott cuccokat, mert lenni nekem fejemben kreatív zsizsik, és ha egy ilyen izére felkérnek, nyilván saját tervezésű bármikkel készülök, ezen belül is tematikus bármikkel.
A tematikus bármim ezúttal az alma volt, itt van az ősz, almaszezon, egyél hazait, védd a fákat, egyél hódot, ja nem ide. Ennek szellemében gyártottam egy társasjátékot, nü:
Az alap egy ikeás bútordoboz kartonja (mert én nem dobok ki semmiccse), a zöld és vajszín festék bútorfestés után maradt a szivacshengerkékben, a piros bádogalma meg egy valamikori ikeás téli mécsest tartott magában. Most viszont ez került bele:
A kerek whateverek gondosan kimosott kecskekefir-kupakok, rájuk ragasztva pedig szintén ikeás matricák láthatók. A szelektív szemétkukákhoz adják ezeket, de mi nem használtuk fel, mert úgyis tudjuk, mit mibe akarunk dobni, látogatóba meg úgyse jön senki, és ha mégis, legfeljebb megkérdezi, mibe mit hanyigáljon. Úgyhogy elraktam őket, a szokásos jeligére (egyszer kelljen, s jó, ha van).
A játék eccerű, mint a pof: alulról elindulsz kosaraddal az úton, hazáig tele kell szedegetned. Ahányat dobsz a dobókockával (egykockás játék, a többi három csak biztonsági okokból van ott), annyit léphetsz előre a bábuddal (=kupakoddal). Ha az úton almát találsz, előre ugorhatsz (lásd nyíl), ha egeret, akkor meg hátra (szintén lásd nyíl). Nyilván minél egyszerűbb egy játék, annál jobban lehet variálni, nekem például már vannak a fejemben mindenféle tornagyakorlatok, amiket be lehet iktatni, hogy ne csak a popójukat aszalják a gyerekek játék közben. Még egy olyan is van a fejemben, hogy amikor az egeres kockára lép valaki, akkor visítani kell egyet mindenkinek. Esetleg cincogni, ha nem akarunk nagy hangzavart.
Popóaszaláshoz színezőkkel készültem,
és ezek is ízlés szerint nehezíthetők a delikvens igényeinek és képességeinek megfelelően, mert ha nagyon kicsi vagy, akkor ott vannak a vastag filccel kijelölt felületek, ha meg nagyobb, akkor a vékonyabb tusvonalak által adott kisebb blokkok.
És most kéletik lajongani, most azonnal, mert hanem nem mutatom majd meg azokat a vadiúj színezőket, amiket ma gyártottam csendesen bálozván a sörpadon.
(Arra gondoltam, hogy az itt látható színezőket elérhetővé-letölthetővé teszem a blogon, de technikailag totál reménytelen vagyok, úgyhogy ezúton érdeklődnék, hogyan szokták eztet, pdf-ben vagy jpg-ben, és nektek, akik esetleg letöltenétek, hogyan smakkolna jobban.)
9/363 – Pluszmínusz
Nahát, ez is eljött megint, itt az aktuális blogév utolsó napja. Feltehetőleg épp mindannyian lerágjátok a lábatok izgalmatokban, milyen csinnadrattával ünneplem meg.
A válasz igen egyszerű: az égegyadta világon semmilyennel. De tényleg. Nem lesz évértékelés, hogyan-folytassuk-tovább közvéleménykutatás, nagy vetítettképes összefoglaló az évről vagy a hónapról, de még azt sem ajánlom fel kegyesen, hogy a nagy nap tiszteletére kérdezhettek tőlem, amit akartok. (Leginkább amúgy azért nem, mert eddig is kérdezhettetek tőlem bármit, viszont mivel a jelek szerint beszélek magamról épp eleget, nem volt ezügyben nagy tolongás, és most is miért lenne.) Holnap a bejegyzés címében a / előtt egy tízes lesz, a / után meg egyes, és… és… és ennyi.
Viszont ha már a számoknál tartunk… Mókuskáim, én elvesztettem valahol menet közben ebből az évből két napot. Már a tavaly is elvesztettem valahol menet közben egyet, de ez most már a duplája. (Miközben a wp minden nap vidoran gratulálgat azért, hogy milyen szorgalmasan posztolok, csak így tovább, hajráMarinéni! A maival együtt már 744. napja zsinórban, hogy minden nap volt itt bejegyzés. Az több mint két év. És én így is elvesztettem valahol összesen három napot. Bizarr.) Na most én nem vagyok valami jó matematikából, de ha ez egy sorozat kezdete, akkor érdeklődve várom, mi lesz a tizedik blogévben, például hogy három napot vesztek-e el (lehetséges lineáris növekedés), esetleg négyet (lehetséges exponenciális növekedés, melynek esetében további tíz éven belül egyszerűen elfogy a blogom). Mellesleg, ha már a statisztikában turkásztam, ránéztem most arra is, összesen hány bejegyzést produkáltam eddig. 3942. Az egy eléggé szédítő szám.
Mit mondhatnék még: köszi az eddigi figyelmet, köszi a jövőbeni figyelmet. Folytatjuk, de most még azt sem tudom egyelőre megmondani, hogy lesz-e adventi dekkolás vagy jólesőjanuár, hányszor megyek turkálóba, és veszek-e cipőket (bár valószínűleg egy ideig nem, van épp elég). Az eská-posztokkal kapcsolatos számszaki terveket is elengedem, lesz, amennyi lesz, osztjólesz.
Szóval, ezúttal csak ketyegünk bele a világba, minden extra terv nélkül, esetlegesen, mint maga a zélet meg a reggeli kilátás a Bűnök Barlangja futonjáról.
Makkák, tarkabarkák meg dzsuva. Ennél többet-szebbet-jobbat nem tudok ígérni.
9/362 – Értelem és érzelem
Jól nézzétek meg most a fejemet, mert sose két hónap múlva látjátok újra ilyen állapotban. Fél tízre fodrászhoz megyek, juhé.
Az “utána” az, ami még kérdéses, mert elsejéig szabadságot adtam magamnak a munkahelyi izémizékből (leszámítva néhány levelet, amit még el kell lőnöm ilyen-olyan irányokba), és az értelmes feladat ennek a gatyába rázása lenne,
viszont sokkal nagyobb vonzalmat érzek aziránt, hogy beizzítsam Eriket, és belefeküdjek egynémely anyagokba.
Merthogy én, rút szibarita váz, megint szereztem egy kis homokot a Szaharába.
Igaz, terveim szerint ezzel be is fejeztem az idei naptári évre. Van itthon minden, csak győzzem feldolgozni.
Na szóval még nem tudom, milyen irányba fogok elfittyenni, amikor hazaérek a szépészetről, de tulajdonképpen, ha jól meggondoljuk, Jane Austennél is boldog lett a regény végére mind a két nőszemély, úgyhogy talán valójában nincs olyan, hogy egyetlen üdvözítő megoldás.
9/360 – Utsó
Újabb, ezévi utolsó galériánk Fapipától, mivel vasárnap van. (Így első pillantásra a többiről is lenne mit magyaráznom, de egy kép egészen biztos, hogy kifejtést igényel: az a fekete izé a zöld vágódeszkán egy különösen méretes, szárított fafülgomba. Mielőtt beáztattam, még kezelhető mennyiségűnek tűnt.)
Eská 9/46 – Fiókgombok, reciklálva
Hát kérem, ez mindenekelőtt nem egy végleges bizonyítvány, csak egy ideiglenes lenyomat, de mielőtt esetleg szétdúlom az egészet, hadd mutatom be, bár ez sem igazán friss fejlemény.
Térjünk csak vissza egy kicsit a sarokba állított gardróbszekrény-középhez, oké? Miután ott volt nekem a teljesen csupasz oldala, ami üresen (és meglehetősen romosan) ásítozott, előbb lefestettem, aztán rászögeztem egy szintén lefestett farostlemez-darabot, ami valamilyen csomagolásból származott, és direkt erre a célra méretre fűrészeltem. Aztán előre megfontolt szándékkal felfúrtam rá ezeket, ni.
A poént már lelőttem, hogy ezek itt fiókgombok. És honnan voltak nekem, na honnan? Hát innen:
Mégsem hagyhattam a Haugákat úgy, ahogy azt az Ikeában kitalálták, hová vezetne az. Úgyhogy megspóroltam ezzel egy csomó reciklálható fiókgombot, és most ilyen hasznosításban léteznek nálam azon a szekrényfalon (baloldalon a keretben én vagyok, majdnem huszonkilenc évvel ezelőtt, és éppen nem különösképpen jó állapotban):
A móka kedvéért persze már jól látható, hogy valamikor a blogévek alatt a kelleténél több, túlnyomórészt turkálós bizsunyakláncot gyűjtöttem fel. Nem nagyon férnek már ott drágaszágaim. Ebből vagy szanálás lesz, vagy valami új ötlet…
9/353 – Kukurikú
Helló, vasárnap. A szomszédban* másfél órája rikoltozik a kakas, és már a macskák is megkapták az első reggelijüket, úgyhogy akár blogolhatok is.
Lehet, hogy ma lemegyek a zsibire, és ha igen, akkor még írhatok arról is, de ez még a jövő zenéje.
* Azoknál, akiknek a kertjéből kábé nyolcszáz évvel ezelőtt átköszönt az ott kolbászoló helyszínelő rendőr a mi kertünkben kolbászoló helyszínelő rendőrnek, hogy “Hellóóó, hát ti is itt vagytok? Te, lehet, hogy ez ugyanaz a betörő volt?”. Ebben a pillanatban két dolgot értettem meg halálos pontossággal: a) ennek a településnek a térinformatikai rendszere egy összecammantott szarkupac; b) ezek a jagellók tutira nem fogják elkapni a betörőinket.
Jelzem, egyszer elkezdtem írni egy krimit, amiben bürgüncfalvi rendőrök balfaszkodtak, kábé egynegyedéig jutottam, aztán közbejött a zélet, úgyhogy valószínűleg sose jutok majd a végére, de ez nem is baj, mert minden megvan már a fejemben az utolsó jelenettel bezárólag, módszerek, alibik, nyomok, jelek, félrevezetések és konfliktusok, csak az indíték nem, és valamiért nem fűlik fogam ahhoz, hogy az indíték-nélküli-gyilkosság-amit-csak-azért-követ-el-egy-nagyon-okos-cihopata-hogy-ebből-lehessen-egy-krimi útra tévedjek.
9/352 – Párakapu
Úgy vártuk már az esőt, mint a messiást, de arról nem volt szó, hogy eső címén egy monstre párakapu kerül a fejünk fölé. Talán még annál is pocsékabbul vagyunk/vagyok, mint a száraz hőség idején. (Azért a többesszám, mert a RK sincs a topon, éjjel mindannyian zűrösen és hülyeálmokkal aludtunk, egy villám akkora durrpgással csapott le, hogy majdnem bepisilt az egész banda, Poci meg pláne ma már kétszer hányt. Igaz, utána mindig odament a tálkájához, és nézett rám, hogy esetleg adhatnék erre való tekintettel egy harmadik reggelit vagy mittomén.)
Mindenesetre a kertben a zöldek legalább úgy néznek ki, mint akik/amik örülnek. Egy kicsit.
Eská 9/42 – Kenyér
Gusztushúsz sok más minden mellett az új kenyér ünnepe is, ezt pedig nyilván meg kell ünnepelni, bár ha kenyérsütésről van szó, azt átlagban másfél hetente megteszem. Úgyhogy merő kíváncsiságból megnéztem, hány sütési produktum jutott fel ide az elmúlt blogévben.
Nos.
És íme, a mai:
