Kicsit úgy vagyok most ezzel, mint a szülő, akit amikor ránéz okosra, ügyesre és jólelkűre cseperedett utódaira, büszke boldogság tölt el, de közben azon morfondírozik, vajon mennyire az ő érdeme volt mindez – talán csak azzal tette a legtöbb jót, hogy nem akadályozta meg őket a fejlődésükben.

A tegnapi nap előtt egyetlen hallgatóm készített valaha is ujjbábot, a nap végére meg ezek a csudaságok sikerültek ki a kezük alól, és én tényleg nem tudom, mekkora szerepem volt ebben.