Luca-napi kenyerünk. Meglepetésemre ezúttal nem volt velük semmi nagyobb gikszer, pedig azelőtt is gondosan lefotóztam őket, mielőtt bekerültek volna a sütőbe, ott bent ugyanis ordenáré nagy disznóságokat szoktak csinálni. Ezúttal viszont világ csudájára nem tették.
Az új (legújabb, mármint) fényképezőgépemen felfedeztem egy olyan opciót, hogy a csendéletekből artisztikusan behomályozott fotókat csinál, mintha minden egy babaházikóban lenne, és ehhez nekem csak egy gombot kell megnyomnom. Ha nem vagytok vele elégedettek, most szóljatok, mert ez most egy új játék, és az ilyesmit általában addig szoktam játszani, amíg rám nem szólnak.
Mit mondhatnék, lelkecskéim, innentől csak akkor láttok teljes méretben, ha a1) eljutok fodrászhoz, a2) varrok magamnak valami új házificergő öltözéket, b) elhagyom a körletet, és sapkát teszek a fejemre. Ennélfogva máma nem tudok mást nyújtani, mint a kopott tornacipőmet, a lehordott nyafogóruhámat meg a mai terveimet. Ez utóbbiakhoz az alapanyagok és a hátráltató körülmény is a képen látható, de én optimista vagyok, az efféle körülményeknek ugyanis van lába, négy, és előbb-utóbb távozni fognak azokon a lábakon.
Vasárnap van. Amikor három óra tízkor felriadtam, egy pillanatig ugyan nem tudtam eldönteni, milyen nap van éppen, meg hogy hova kell futnom, mikor és miért, de aztán rájöttem, hogy ma van a galéria napja, és nem kell futnom sehová.
Hiába minden erőfeszítés, új szőnyeg meg új turkálós ágynemű, puha cicák meg pofás naplementék, ráadásnak pedig fél kiló praliné is, kicsit fakócskának érzem ezt a galériát. Végül is, én is elég méla meg nyugtalan vagyok éppen, mert hiába nyafogtam végig az elmúlt heteket, pontosan tudom, mennyire fog hiányozni nemsokára a tanítás, márpedig a jövő félév első óráit március 8-án kell megtartanom, és az még ujuj módon messze van. Nem mintha nem tudnám elfoglalni magam, nekem valahogy sose jön össze, hogy unatkozzam, de hát engem azért tartanak, hogy pofázzak, és most ki kell találnom valamit nempofázás esetére, hogy ne csak tengjek a világba bele.
Ma én voltam az utolsó tanár, aki elhagyta ennek a félévnek a során az épületet. Március elejéig vissza se megyek. Addig is itt egy keddi kép, a mai ugyanis szürke takonnyal volt bevonva. Ezt látom én az irodám ablakából.
Az advent egyik lényege a várakozás, stimmt? Nos, rám ezek várnak egészen holnap estig, mert megegyeztem magammal, hogy amíg a tanítást be nem fejezem, se praliné, se szőnyeg.
De majd holnap este, mikor hazajövök négykézláb, úgy fogok itt csomagokat bontogatni, mintha már dec. 24. lenne.
Tudjátok mit, mindannyian jobban járunk, ha most inkább nem nézegetünk engem. Igen, próbáltam fotót csinálni. Igen, emiatt jutottam erre a döntésre. Nesztek inkább egy falimadár, amit/akit a múltkor lőttem, mert ez a bolondok városa, és ez időnként nem is jön rosszul egy némiképp morcos bloggernek.
Hazahoztam az irodámból a rókicát. Most itt ülünk a futonomon, és jegyeket írunk be, hogy túl legyünk rajta. Ha ez nem adventi készülődés, hát semmise.
Tegnap a zuháréban a buszmegálló felé caplatva döbbentem rá arra, hogy ebben a szorgalmi időszakban nem kell többé nyolckor indulnom, hurrá. Amikor megjött a busz, elsőre azt hittem, nem látok jól, mert a sofőr mikulásjelmezben volt, desőt vattaszakállal. És én mindehhez úgy néztem ki, mint aki egész éjjel ajándékokat csomagolt az Északi-Sarkon. Lányos zavaromban nem is tudtam kinyögni mást, mint hogy “Ho-ho-ho-hó… izé, jó reggelt kívánok, esztergombéketérigkérekegyjegyet”. És a jegyhez kaptam egy szaloncukrot is! Ho-ho-ho-hó.
Ma én is osztok jegyet, afféle előrehozott vizsga keretein belül. A vizsgamanókat majd jövő héten aktivizálom, ma szóbeli lesz. Ennek örömére különös műgonddal pintyöltem ki magam, mert ezeknek a lánykáknak legalább fele többet tud már most a műszempillákról meg effélékről, mint én valaha is fogok. Nyilván éppen tegnap este kezdett kinőni az arcomból néhány gonosz ikertestvérem, mert ez a minimum.
Ami a pintyölést illeti, a buszravárások negyedóráit én mindig igen sikeresen használom ki, úgyhogy frissítettem a szemceruza-parkomat, minekutána a készlet háromnegyede beszáradt használatlanság mián. Na de most.
Hiszitek vagy sem, életemben először használok gluténmentes lisztet. A családban senkinek nincs gondja a gluténnal, de a hallgatóim közül néhánynak igen, és én holnap be akarok vinni a dógozóba egy nagy doboz sütit.
A tőlünk egy kilométerre lévő nagybót mellett nyílt egy Pepco. Fogyasztó társadalom rühes kis hörcsögöcskéje, persze hogy bementem, aztán kijöttem ezekkel itt:
Ez itt négy darab műbőr tányéralátét. Már régóta kerestem olyan tányéralátétet, ami nem egészen üvöltően plasztik, de egy nedves ronggyal is letisztítható, a mi asztalunknál ugyanis malacok étkeznek vályúból, vagy legalábbis ez a benyomásom minden olyan alkalommal, amikor mosóba vágom az abroszainkat vagy a textil tányéralátéteinket. Mindehhez pluszban olyan tányéralátéteket akartam, amin nincs semmi csicsa, és megfelel ünnepi asztalhoz is, hétköznapihoz is. Ja, tudom, hogy sokat akarok egyszerre.
Ezúttal viszont kivételesen összejött a dolog. Valójában ez itt az asztalon nem négyféle, hanem csak kétféle alátét, de mindkét oldaluk eltérő színű (ezüst-arany és fehérarany-bronz), úgyhogy mámorító mennyiségű változatot lehet belőlük összerakni, és az adventi dekkoláson túli időszakban is addig használhatjuk ezeket, amíg világ a világ, vagy nem találok valami még ezeknél is jobbat.
Ma esélyem sem volt, hogy bármiféle dekkolással foglalkozzam, reggel nyolckor elfutottam hazulról, és csak öt perce léptem be az ajtón, de a természet megoldotta helyettem reggel is,
Itt még ugyan fél öt sincs, de én már a szabásmintáimat rendszerezem, a makkák meg Fapapucs Futamot játszanak annak reményében, hogy ma korán jön a reggeli. A képek megvannak, a blog megvan, vasárnap van, erisszük. Amúgy is csak a szokásos összevisszaság lesz Fapipától, szívesen, máskor is.
Ott annak az üvegnek az a jelentősége, hogy még Diwalira kaptam Fis úrhölgytől, és azóta tartogatom egy olyan alkalomra, amikor azt tudom mondani, most már tényleg megérdemlek egy The Beertailor névre hallgató sört. Péntek este döntöttem úgy, hogy eljött az a pillanat. Nem bánok semmit se.
Addig oké, hogy míg még látok odakint bármi tarkát, addig mutogatom, de az ibolyán én is meglepődtem kissé. Na mindegy: vasárnap, galéria, Fapipa meg a szokásosan vegyes felhozatal.
Mer tecciktunni egy controlfreak néninek minden adott ahhoz, hogy csak úgy heppből ott éjszakázhasson a munkahelye mellett, biztonsági nesszeszer meg biztonsági csereholmik nadrágtól pulóverig és tunikától bugyiig bezárólag, még egy hajsál is, kendőzni a kendőznivalókat.
Mellékszál, hogy a nesszeszert két éve kellett utoljára használni, ennélfogva beszáradt a szempillaspirál, megavasodott a púder, bekövült a dezodor, rúzs meg nem is volt az egész készletben, ami skandalum, mert ül itthon kettő darab bontatlan Részeges Pifke. Minden mellékszál.
A nap süt(ött),
a buszmegálló mellett meg bolondul virágoznak a rózsák bele az őszbe,
és ugyan tele van a zuniverzum mindenféle borzasztó és szomorú dologgal, de én most önző vagyok, és nem hagyom magam.
Tegnap du. sztrájkolt a Volánbusz, úgyhogy minden emberi számítás szerint csak egy olyan buszra tudtam volna már felmászni, ami későre visz haza, másnap meg úgyis vissza kellett volna jönnöm.
Hát így esett, hogy inkább kivettem egy hotelszobát a SzÉp-kártyás játékpénzeimből, aztán elmentem vacsorázni is ugyanezekből, miközben szépen sütött a lemenő nap. Elmentem turkálni is (nem volt nagy kapás, bár sikerült szereznem egy félelmetesen pinklila kis blézert), majd visszatértem kicsiny likamba, és műmécsesek meg sósmogyoró mellett múlattam a szárnyas időt.
A világ egy hülye hely, nem vitás, és én továbbra is ki akarom használni mindazt, ami ebből a hülyeségből jóleső és kellemes.
Pinokkió hadművelet iksz. A mai napot előreláthatólag háziruhában ténfergem végig, miközben a lakást és a félév hátralévő részére vonatkozó terveimet próbálom gatyába rázni, közben meg ilyen-olyan kulináris és kézimunkai kísérleteket folytatok, de tegnap egész rendesen fel voltam öltözve*, úgyhogy beküldöm a tegnapi magamat, mert miért ne.
Némi bánattal, de egyúttal belenyugvással értesítlek, hogy ez a ruha repülni fog a szekrényből. Nem ok nélkül teszi, valójában csak akkor néz ki jól rajtam, ha fele se látszik. Be kell látnom, hogy nem az én alkatomra és magasságomra van méretezve a drágám, átalakítani meg nem lehet, mert mindehol hímzések, szegélyek meg darazsolások állnak a kísérletek útjába. Ettől még persze el lehetne ketyegtetni a szekrényben (van itt ruha annyi, mint a ragya, és közte vannak ám nem-egészen-az-én-méretem darabok is csőstül), esetleg kettényisszanthatnám derékban, hogy csak a szoknyarésze maradjon, de augusztus elején egy csajbuliban afféle hirtelen ötletből felpróbáltattam Vaszilisza barátnőmmel, és neki sokkal jobban áll, mint nekem. Szóval tessék megnyugodni, a ruha jó kezekbe kerül.
Bárcsak mindennel ilyen könnyen el lehetne érni, hogy jó kezekbe kerüljön.
* Elmentünk bótba. A RK úgy gondolta, megreckírozza az Emesébe ülést, úgyhogy megejtettük a heti nagybevásárlást. Nyilván én voltam hozzá a hórukkasszony, de leginkább azért, mert hiába mozgékonyult sokat, időnként a legszigorúbb pajdagógosznéni hangomon közlöm vele, hogy “majd én!”. Mint ezt már elmagyaráztam neki, ez a józan önzés hangja is, mert kispöcsöm se akarja, hogy megint hátán feküdjön, mint egy felfordult bogárka, én meg körülötte ugráljak. Van nekem ennél jobb dolgom is bőven, ugye?
Van nekem ez a kipitykélt kabátom, anutám meg kedvet kapott ahhoz, hogy neki is kipitykéljek unalmas egyszínű kabátokat. Még van a szekrényben egy szürke, ami az enyémhez hasonlatos módon sárga pitykélést kap majd, de az téli. Úgyhogy a szezonális helyzetnek megfelelően előbb ezt pitykéltem ki, ni.
Maci is segített. Leginkább persze azzal, hogy nem akadályozott a melóban, de macskáéknál ez sem kevés.
