mák bejegyzései

A fejem ugyan úgy fáj, hogy majdnem eldurran (ezen a héten már ez a harmadik eset, ami kissé aggaszt, ez az éves adagom fele úgy hozzávetőleg), és az orrom is sunyin folydogálni kezdett, de már jobban vagyok egy kissé. Aludni így sem sikerült hat óránál többet, de azt legalább egyhuzamban, az is valami. Mivel viszont a Repülő Kutató nincs itthon (kedd óta Münchenben konferenciál), és a péksüti nem mászik be magától a házba, muszáj elkúsznom a sarki pékig, de egyébként ha hazajöttem, visszavedlem nyafogóruhába, és próbálom figyelmen kívül hagyni a bűntudatot a kihagyott órák meg általában a teljesítetlen kötelezettségek miatt.

Egészen nyilvánvalóan az a fő bajom most, hogy túlvállaltam magam, a szervezetem pedig közölte, hogy ehhez a bulihoz ő nem adja hozzájárulását. Hát jó. Akkor most próbáljunk semmit tenni, esetleg színes anyagficlik között turkálgatni kicsikét, hátha arra van szüksége. Úgyhogy ma döglőnap lesz, ficlinap, gyümölcsös teák napja meg csokinap. Ez utóbbiból meggyes Orion, a világ legjobb csokijainak egyike, és nekem van is itthon belőle három egész tábla.

Bár a mai jelmez igen-igen összerakottnak látszik a maga hülye módján, nem a mai fejemé az érdem, hanem a tegnapié, aki összepakolt Pexre, mielőtt még bekövetkezett volna a disznóól összedőlése. Mint látható, a frissen turkált felsőnek igencsak “fuck, i’m going blind” színe és mindehhez roppant előnytelen dobozformája van. Muszáj lesz majd kezdeni vele valamit, ez tuti.

Ma reggel, amikor ébresztő után (plusz három szundi!) nekiláttam belezúdítani a szennyesbe a Pexet megjárt ruháimat, mert tegnap este háromnegyed tízkor, mire hazaértem, túl fáradt voltam hozzá, kísérteties hirtelenséggel megképzett előttem a Bad Girl videoklipjéből az a részlet, amikor Madonna hazatér a rosszlánykodásból, kihajigálja a retikülből a használt fehérneműket, aztán odagór egy adag kaját a macskának, magának meg kitölt egy pohár fehérbort. Tökmindegy, hogy én éppen jólánykodásból tértem vissza, és nem egy pohár bort töltöttem ki magamnak, hanem egy bögre teát, nagyjából ugyanaz a szisztéma agnoszkálható az én életemben is, a klipbeli csaj összevissza kefél, én összevissza tanulok meg tanítok, mind a ketten közepesen boldogtalanok vagyunk, és a végén úgyis mindenki ugyanúgy végzi, hogy ráhúznak egy lepedőt.

Vidám és optimista vagyok, mi? Na akkor bele ebbe egy kis tarkabarkát, hadd nyikorogjon. Még ha ez nem is Azzedine Alaia, mint a Madonna ruhája. (Alaia is meghótt a múlt héten. Grr.)

Közben valahol-valahogyan – lassan már én se tudom, mikor fért bele – beestem egy-két turkálóba is, és szereztem magamnak egypár nekem-új holmit, de lövésem sincs, mikor lesz rá érkezésem, hogy beblogoljam. Talán holnap, mielőtt megint visszarohannék Pexre. Ráadás: a piros-fekete vastag bukléblézeremről, amit a mai hajcihőhöz magamra rántottam volna, kiderült, hogy elfeslett a hátán. Na mármost olyan nincs, hogy engemet csak úgy elszabotáljanak mindenféle blézerek, az meg lesz fótozva. Majd. Valamikor.

Addig, ha már úgyis emlegettem, nesztek egy kis zene.

Nagyon kellemetlen állapotban vagyok, a robbanáskész-hisztérikus verzióm akar előtérbe tolakodni, mindezt viszont természetesen egy olyan időszakban teszi, amikor erre nincs se lehetőség, se idő, se semmi. Iszonyú sok és sokféle tennivalóm van, a szélrózsa minden irányába rohanok egyszerre, és a nagyját kötelességből teszem, nem pedig azért, mert valóban fontosnak, hasznosnak vagy mulattatónak érzem.

Persze, persze, tudom, általában pontosan így fest mindenkinek az élete, de azért nem kellene, hogy így legyen. Én ráadásul ezúttal totális tehetetlenséget is érzek mindezek mellé. Már megint csak belelavíroztam magam egy csomó mindenfélébe, és nem tudok kimászni belőlük.

Holnap valószínűleg nem lesz érkezésem fotózkodni, de mindegy is, kicsi csomaggal megyek Pécsre, úgyhogy csak a fehérneműt, a harisnyát meg a pólót cserélem le holnap. Őtözködős bloggerek szégyene, aki vagyok.

Mint a mellékelt ábra mutatja,

a) hazaértünk,

b) tegnap végül tényleg eljutottam fodrászhoz.

Majd egyszer mesélek arról is, milyen úgy tölteni egy hétvégét egy hotelben, hogy pénteken a gólyák báloznak, szombaton meg egy borrend, de most ajándékcsomagolni indulok, mert délután valami nagy és komplex családi ünneplés várható a szomszédban, már követni sem tudom, kinek születésnapja-névnapja-akármije, de alkohol is lesz. Sok alkohol.

Holnap viszont már istenbizony valami egyebet fogok felvenni, és ezt vehetitek fenyegetésnek is.

A kurzus megvót. Én is megvagyok még. Asszem most elmegyek hajat vágatni.

Már megint kutyákon át megy az út délre, előtte kitérővel északra. Délután rettenetesmód kitancsitancsizom magam, aztán Repülő Kutató, Emese, Pex, holnap pedig kuksolás és a neveléstudomány szaknyelve.

Azt még nem tudjuk, nem maradunk-e szombat estére is csak a móka kedvéért, ha már odamentünk, és aztán vasárnap vágtassunk vissza, de holnapra már gyártottam konzervet, szóval nem maradtok poszt nélkül. Igaz, nem lesz annyira extra áutfit, mint a mai: ebből a kesztyű, a cipő meg a harisnya kivételével mindent magam varrtam, ráadásul újracuccként.

És nagyobb élvezetemet is leltem benne, sajna, mint a tudományban.

Áldott nap ez a mai, legalábbis eddig az volt, és már mindjárt dél. Ez az áldottsága pedig abban áll, hogy nem történik semmi, vagy legalábbis nem értesültem róla, csak mászkálok itthon nyájas kinemszarjale nyugalommal, tetyekvetyek, motyogatok, téli holmijaimat rendezgetem és fótozgatom, kesztyűk és zoknik párját keresgélem, s legnagyobb dilemmám abban áll, hogy a frissen vett csirkemellet normannosan, katalánosan vagy tikka masalának főzzem meg vacsorára.

Lécci, kedves jó univerzum, ne is küldjél ma nekem semmi történést sehonnan, ez most itt éppen jó.

Don Fülig James Gomperez hidalgót hívta Gombperecnek, én a konferenciákat szoktam így illetni, ha ennyire legyalult állapotban vagyok, mint most. Ma az intézményünk rendez egyet, amiről eredetileg azt gondoltuk, kicsi és csendes gombperec lesz, de roppant naivan nem vettük számításba az akadémiai szféra hisztérikus publikációs nyomását és pofázási kényszerét, amelynek következményeként ott állunk nyolc szekcióval és száznál több résztvevővel, valamint mindenki síkideg. Ennyi ember között óhatatlanul lesz olyan, akinek Igényei vannak meg Sértettsége meg a végén Panaszai, mindezt csupa nagybetűvel, fene ennek a szakmának a hiúságába. Én még szekcióelnök is vagyok az egyik szekcióban, csináltam már ilyet néhányszor életemben, és nagyon jól tudom, hogy egyes előadóknak (tökmindegy, mennyi ideje dolgoznak az oktatásban) egyszerűen nincsen rá képessége, hogy korrekt módon betartsák az időkeretet. Nyilván általában éppen ezek azok, akik unalmasan, hosszú lére eresztve és bánatosan bégetve nyökögik végig az előadásukat, és a nekik kiárendált tizenöt perc végére még mindig csak a bevezetésnél tartanak. Aztán majd jöhet a Felháborodás meg a Panaszok, amikor megvonják tőlük a szót.

Nemcsak rohadt hosszú nap lesz ez tehát rengeteg buktatóval, hanem még a fejem is fáj, ezzel a fejfájással ébredtem hatkor, és lehet, hogy egész nap kitart, szóval lehet, hogy a végére azzal távoznak a paidagógia felkent apostolai, hogy “hú, az a vörös nő, hát az olyan goromba, mint egy szódáskocsis”. Öreg vagyok én már ehhez, no, mint Murtaugh őrmester az alsógatyában kotkodácsoláshoz.

Ahhoz is öreg vagyok, hogy kiskosztümökben feszengjek végig ilyenféle napokat, szóval ha valaki csak azért nem tud esetleg komolyan venni, mert házivarrott kardigányban vagyok sárga harisnyával, simán elmehet Herbart dolmányára vitézkötésnek.

A nap fele gépeléssel, a másik fele szaladgálással telik, és én mindkettőnél jó néven venném, ha valaki más csinálná helyettem, de nincs ilyen szerencsém.