Ma egy olyan Külső világ tevékeny megismerése matematikai tartalommal zárótevékenységre megyek, amelyen a hallgató színes játék kukafedőkkel fogja megvalósítani azt a komplex feladatot, hogy a szelektív hulladékgyűjtés fontosságára hívja fel a figyelmet, de mindezt a hatos számkörön belül.
Gyanítom, vannak közületek néhányan, akik ilyenkor azt érzik, én tulajdonképpen kínaiul beszélek, ráadásul külső-shanghai dialektusban.
Tegnap majdnem opponens lett belőlem egy doktori próbavédésen, és csak azért majdnem, mert az egyeztetéshez kinyitottam az előjegyzési naptáram. Mit mondhatnék, oáááá. A mostanihoz hasonló időszakokban az a legjobb stratégia, ha mindent szépen beleírok, aztán mindig csak a következő három napot nézem. Így már meg lehet birkózni a dologgal, és egészen elviselhetőnek látszik a zsúfoltság, vagy legalábbis nem kapok tőle sikítófrászt. Na hát ehhez képest tegnap szembesülnöm kellett a májusom első két hetével, ami vasár- és ünnepnapok kivételével olyan sűrűre van táblázva munkaügyice (a szombatok is), hogy egyetlen szabad napot tudtam volna felajánlani a tudomány oltárára, a május 17-ét. Minekutána egy ilyen partihoz minimum fél tucat embert kell összevadászni az akadémiai szférából, igazán nem várhattam el, hogy mindenki az én időbeosztásomhoz kötve ugráljon, pláne hogy az övék se néz ki jobban. (“És, picikéim, bizony így esett, hogy a gazdi tudományos kariőrje nem ugrotta meg azt a tripla toe-loopot, ami éppen időszerű lett volna ebben az érett korban. Poci, hagyod békén a kanapét, már most is rojtos a karfa!”)
Most viszont még nincs május, és a következő három nap egészen elviselhetőnek látszik, desőt, a mai (szinte) teljesen szabad. Szinte. Bötűk vannak ugyan benne quantum satis, de háromórás cocókázások meg munkahely nuku. A dekoratívan kusza és zsúfolt jövő ismeretében viszont az tűnik a legértelmesebbnek, ha megpróbálok minél több olyan feladatot betervezni mára, ami később akadályokba ütközne, és nem oldható meg hajnalban és/vagy egy laptop segítségével.
Úgyhogy most jól elmegyek több kiló macskaeledelért, nesze nekem kariőr.
Ezt a hajat viszont definitíve el kéne vinnem fodrászhoz. Mikor, kérdem én, mikor.
Ma “csak” tanítani megyek, az időjárás meg a sírósabbik orcáját mutatja, úgyhogy megint mianyavalyátvegyekfel állapotok vannak, az ilyesminek meg nálam általában igen érdekes következményei. Mára mondjuk csak ennyi tellett, de leszezmégígyse.
A szoknyát még télen kaptam kedves ismerőstől, de mostanra érett meg hozzá a hőmérsék.
Most jönnek azok a muris napok, amikor reggel hűvös van, délben forróság, és az embernek lövése sincs arról, mi a fenét vegyen fel mindehhez, különös tekintettel az oda-vissza majdhogynem három órás munkába vonulásra, ami meg kiváló lehetőséget nyújt ahhoz, hogy úgy fessek estére, mint akit kiskutya szájából húztak ki.
No sebaj, mindig kitalálok valamit, és nagy örömemre a következő hetek ovisokkal lesznek kipitykézve. Ma például jöhet a mese, vers tevékenység vizionálása a Mókus csoportban, alig várom. Tényleg.
Azt azért megjegyezném, hogy bátor vagyok, miként egy vaddisznó: ez a cipő még sohasenem járt a lábamon, ehhez képest ma másfél kilométert fogok kutyagolni vele az ovitól a munkázóig.
Igen, jól sejtitek, cipők. Nagyon sok cipő. Konkrétan hét pár. De meg tudom magyarázni. Bármit meg tudok magyarázni.
Először is, ezeket én jutifalatnak szántam magamnak, ha végre kint van a kötetem, meg végeztem a szakdolgozatokkal. Kötet kint, a szakdolgozatokból meg eddig hatot adtak le, és technikailag a hetedik is készen van, mármint ezt még nyomtatni meg köttetni kell, de nekem már nincs vele több dolgom. Mindehhez viszont roppant lendülettel kitört tájainkon a nyár (egen, megint az van, hogy a télből szinte átmenet nélkül a nyárba ugrottunk), és itt az új készletben van néhány igencsak kedves, nyárias darab, úgyhogy ideje nekilátnom hordani is őket, ha már megvettem. Amúgy nem egyszerre vettem meg őket, hogyisne (ez a “másodszor is”), hanem volt a télvégi akció meg volt a tavaszi akció meg volt a törzsvásárlói különakció – summa summárum, három részletben veszegettem cipőket azzal, hogy majd be is blogolom, amikor szezonjuk lesz, most pedig már az van.
Na mindegy, nem a pofázásért jöttetek ti ide, hanem cipőket nézni, úgyhogy lássuk a macikákat.
Mindenekelőtt: vettem ugyan hét pár cipőt, de ki is hajintok hetet, konkrétan ezeket.
A csizmák a hordatlanság és lehordottság előrehaladott állapotaiban vannak, a szürkét egész télen nem vettem fel, a barnát meg már asse tudom, mikor. A további három konkrétan a kukába megy helyrehozhatatlan kopásokból és repedt talpból meg effélékből kifolyólag. Az utolsó kettő valószínűleg Hosszunál fog kikötni, az ilyesmik nála szoktak. A fekete szandálcipő szinte új, de összesen talán háromszor volt rajtam kilenc év alatt, és ennyiért nem érdemes spájzolnom a szekrényben. A szép kis szürke tépőzáras izékét sajnálom legjobban, azt anutámtól kaptam, de mindig is kicsi volt egy pöppet, úgyhogy búsan ugyan, de leépítem.
És akkor, tadá, az újak.
Piros cipő, a sokadik a szekrényben. Nincs olyan, hogy túl sok piros cipő.
Olyan sincs, hogy túl sok tornacipő.
A tavaszi-nyári kiscsizmákat is nagyon szeretem.
Nyári papucsot ritkán hordok, de ezúttal megreszkírozom, ezüst cipőm még úgyse volt.
Kicsi hülye farmercipőre szükségem van, slussz.
Egyik tépőzáras-sportos szürke izéke ki, másik be.
Ez mondhatni kakukktojás, mert ez még nem is valamilyen brutális leárazásban volt, hanem egészpézér. Viszont már két éve vágyom rá. Tényleg.
Na, ennyi. Mostantól pedig szeptemberig ráülök a kezemre, és nem költök többet cipőkre, hacsak nem járok úgy, hogy egy gonoszabb darab lyukat vágjon a lábamra, és kénytelen legyek besántikálni egy kínaibótba valamilyen olcsó-puha vászontutyiért…
A tegnapi nap épp az előjelzéseimnek megfelelően alakult, zsákbunda lett belőle, bizony. Még visszaírtam az utolsó szakdolgozat végleges változatára, hogy az 1. és 2. számú ábrát helyezze át két bekezdés közé, ne pedig egy mondat közepén hagyja ácsorogni, aztán bumm.
Az ilyen nagy sürgiforgik után mindig van egy rövidke idő, amíg az ember ott áll kiüresedve, és csak lézengeni bír, de a zélet ezt általában megoldja, mert úgyse jut sok idő a lézengésre, jöhet a következő sürgiforgi. A következő hetekben például egészen random hétköznapokon fogok majdnemhajnalban indulni dolgozóba, a küszöb alatt ugyanis sunyin bekúszott a zárótevékenységek időszaka, amíg mi a szakdolgozatokkal tökölődtünk. Holnap reggel már ott fogok ülni egy óvodai kisszéken, és azt jegyzetelem, hogyan küzd meg a végzős hallgató a három lepke meséjével a Mókus csoportban.
Ma viszont végre időt kerítek olyan restanciáimra, mint gatyába rázni a teraszt, amit még mindig ujjnyi vastagon fed a tél mocska, és beblogolni az új cipőimet. Tessék várni türelemmel.
Elragadó gyűrött eleganszijám a terasz miatt van. Ha végeztem vele, minden megy a mosóba. Igen, én is.
Kuruttyolhat odakint bármilyen mézédesen a tavasz, ha én hajnali négykor is szakdolgozatot javítok. Az utolsót. Előreláthatólag valamikor a mai nap során végre eldőlök, mint a zsák, és alszom egyet, mint a bunda.
De addig is piac.
Úgy tűnik, idén két hét alatt lezajlik a komplett tavasz. Reggel elmész dolgozóba, még agnoszkálod a cseresznyefákon az ökölbeszorult bimbókat, aztán jól elfeledkezel az egészről, meló van meg gondok, ki ér rá arra, hogy leüljön egy kőre, és azt nézze, hogyan nő a fű. Aztán este, amikor kimész a teraszra, megcsap valami hihetetlen illat: szerény és nem tolakodó, de átlengi az egész kertet. Szaglászol, szaglászol meghatottan, aztán felnézel, és a fejed fölött ott áll egy négyméteres menyasszony, habos fodrokba öltözve. Két pislantás között nyílnak és hervadnak a virágok, és merőn kellene figyelni, hogy az ember ne maradjon le mindenről, de persze nincs erre elegendő idő meg lehetőség, úgyhogy maradunk a munkamunkánál meg a kapirgálásnál, és így múlik el a zélet, hogy nincs időnk megállni és megnézni, hogyan csinálja.
A mai szép napon mindehhez a levelezősöknek tartok órát délután kettőtől, mégpedig épp a harmadéveseknek, akik most adják le a szakdolgozatukat, úgyhogy meg tudjátok tippelni, pontosan mennyire vannak megfelelő állapotban ahhoz, hogy órákon át döngicséljek a fülükbe válogatott okosságokat. Le a kalappal előttük, a legtöbbjük főállás meg család mellett csinálja ezt az egészet, és mostanra valószínűleg abba az állapotba jutottak, hogy a szemem láttára fognak kidőlni a padból, de ők is lelkiismeretesek meg én is, úgyhogy ott leszünk, és dolgozunk. A munka jó, és továbbra is igaza van Berend Ivánnak, hogy ez az egyetlen élvezet, aminek nincs rossz utóíze.
Mielőtt viszont azt hinnétek, hogy csupáncsak a nép szolgálata és a virágok szagolgatása elegendő nekem, és olyan spártai életet élek napi fél tálka rizsen, mint egy szerzetes, szeretném megjegyezni, hogy vettem egy kupac cipőt, és mihelyt jut majd rá időm, be is blogolom.
A legeslegutolsó szakdolgozat, amivel még foglalkoznom kell a héten, valahol a kanyarban dudál, és ideje is, hogy megérkezzen, mert már úgy festek, mint egy szénaboglya.
(A bejegyzés egészségtelen mennyiségű kölcsönszöveget tartalmaz a Nem én kiáltokból.)
Költészet napja vagyon, én már öt óta fent csicsergek gépek, madarak, lombok és csillagok közepette, önmagam fürösztése helyett pedig másokban mosogatom az arcomat. (Nos, tulajdonképpen szakdolgozatokat javítok. Bocs, Attila.) Képzeljétek, már látszik az alagút vége, amit onnan lehet felmérni, hogy egyre nagyobb szeretettel gondolok a szakdolgozatokra, pontosabban a mögöttük álló hallgatókra, akik ugyan sose fognak többé tudományos szövegeket írni (hálistennek), de okosak és törekvőek és bátrak, mint egy vaddisznó.
Ó, szerelmes barátaim, amíg van frissen sült kenyér meg a kövek alatt bogarak*, addig dübörögni fog a föld. Akár borzalmas, akár nagyszerű, ez így lesz rendjén.
* “Aznap a gyerekek megcsodálhatták a pötyit, ami egy csótányféle, és találkozhattak a namíb ködivó bogárral meg Fülöpkével, akit nehéz észrevenni, mert egy levélre hasonlít.”
Csupáncsak bónusz track gyanánt nesztek egy közeli a táskámról is:
A tegnapi napot egészen szépen átvészeltem attól a csekélységtől eltekintve, amikor két különböző buszon két különböző napszakban csapott le rám a hisztérikus vágy, hogy hagyjam az egész munkahetet a rittyóba, ehelyett menjek fel egy hegytetőre, és írjak verset halott macskáimról. (Nem ezekről a mostaniakról itt, hejj, ezek jól vannak. A korábbiakról.) Ez aztán elmúlt, de mindenféle kósza verssorok mégiscsak ott úszkálnak tudatom tengerében, és kékbálnák módjára dünnyögnek meg orgonálnak, úgyhogy mégiscsak lesz belőle valami, ha ezekkel a rühes szakdolgozatokkal végre végeztem.
Sohanapján, kábé, ahogyan most körülnézek. Ez a sohanapja amúgy egészen pontosan csütörtökön fog megérkezni, de ebben a pillanatban olyan messzinek tűnik a csütörtök, mint egy távoli galaxis. Mindehhez ráadásul az időjárás azt az engesztelhetetlenül derűs tavaszi pofáját mutatja, amikor az ember lányának leginkább arra lenne késztetése, hogy preraffaelita várúrnőnek öltözzön, és kimenjen andalgani a ződbe nárciszok meg a Kerek Asztal lovagjai közé, ehhez képest meg én szakdolgozatokkal szopok szünet nélkül, mondám búsan tegnap este a Castro előtt, amint ott cigiztünk, Hosszu meg majdnem rám emelt ezért egy retikült, mert az alliterative meterben írt verssoroktól már legalább annyira herótja van, mint nekem a szakdolgozatoktól.
Csütöööörtök, csütööörtök, gyere már ide a mamához, csütööörtök, cicc, cicc.
Úgyhogy ennek örömére megint úgy festek, mint akire ráestek a szekrényből ruhák, ő meg nem tudott elugrani, pedig ezúttal ezt még gondosan meg is komponáltam, csuhaj.
Na dnye. Ez az “Éjjeli menedékhely” eredeti címe, és tudomásom szerint hozzávetőleg annyit tesz, hogy “A mélyből”. Kábé ott vagyok most odalent, kicsit pislogok felfelé, csüggedt vagyok és apatikus, mindehhez pedig kötelességtudó is a végletekig. Tegnap hét órán át korrektúráztam szakdolgozatokat, mert olyan nincs, hogy ebben az állapotban adják be, aztán némiképp elájultam, és éjfél után ébredtem fel. A Repülő Kutató megosztotta velem a választási eredményeket, én meg robot-üzemmódban és enyhe sokkban főztem magamnak egy kávét, aztán jobb ötletem nem lévén nekifeküdtem egy harmadik szakdolgozatnak. Ez az egy önmagában öt és fél órás törődés-gondoskodást igényelt, a lányka háromszor annyi vesszőt használt, mint amennyire szüksége lett volna, teljesen találomra szórva szét azokat hatvannégy oldalon, és minden második mondatát abszolúte indokolatlanul azzal kezdte, hogy “Pedig” vagy “Tehát” vagy “Így” vagy “Továbbá”.
Pedig tehát így továbbá. Pedig fogalmam sincs, mit kezdjek most magammal, de a munka az mindig ott van. Tehát dolgozni fogok, mint eddig is. Így. Továbbá hajat mosok, arcot festek, szoknyát vasalok, blogolok, elmegyek tanítani, szakdolgozatokat javítok, konzultációs lapokat írok alá, barátokkal találkozom. Pedig.
Ha valakinek van egy kis optimizmusa kölcsönbe, megköszönném. Vagy bármi megjegyzése “szép a pólód” kategóriában, mert akkor elmesélhetem, hogy azt magam varrtam. De küldhettek csokit is. Amíg az a fő gond, ami a fejemben van, a seggemnek úgyis mindegy.
És most vigyorogjunk, a leborult szivarvégit ennek a búbánatos világnak.
Indulok kötelességtudó, bár pesszimista körutamra a szavazókörzetig meg vissza. A poén kedvéért az enyém egy óvodában van. Szintén a poén kedvéért (bár leginkább kínomban) ehhez a programhoz magamra hajigáltam három szoknyát és két kardigánt, mert nem volt jobb ötletem.
Ha esetleg vágókép lesz belőlem “pismányai menyecske a környék jellegzetes népviseletében szavazni indul” felirattal, vagy ha meghajigálnak a szavazókörzetből kijövet a felháborodott népek (ki ezért, ki azért), mindenről hűségesen referálok.
Annyi táskám van, mint égen a csillag. Mivel az égen elférnek a csillagok, de nálam mégiscsak van határa a táskák tárolási kapacitásának, vettem egy mély lélegzetet, és most kiakolbólítom mindet, ami nem kiabál elég hangosan.
Ha valakinek bármi megtetszik, kajabáljon. Jelzem, nagyrészt tényleg kidobni valók, de azért ki tudja. (A szemüveg a méretarány mián van a képeken, de ha valakinek arra szottyan kedve, azt is viheti.)
Kezdetnek két bőrkinézetű izé, amik amúgy valószínűleg nem bőrből vannak, a feketének a pántja belül meglehetősen rondán hámlik.
Következő két jelöltünk szövetből van, az egyik oldaltáska, a másik hátizsák, tele vannak zsebbel, egyiket sem hordtam már vagy két éve, de inkább három.
Ez a kettő asszem fel se tűnt sose a blogon, szóval képzelhetitek, mennyi idősek.
Az alábbiakba jól lehet pakolni és sokat, de a narancs félvállas hátizsákot nagyon nem hordom (bár ez az egyetlen, aki esetleg mégiscsak megúszhatja a kihajintást, ha nincs rá jelentkező), a házilag átbütykölt fedlapú kis fekete helyett meg van jobb.
Ezt itt ajándékba kaptam vagy tíz éve. Volt rajtam kábé kétszer. Repül.
Ezek itt meg a “mi a nyavalyát keresnek ezek a szekrényemben, és hogy kerültek egyáltalán oda?” táskák.
Mint mondtam, tessék kajabálni.
Tegnap azt reméltem, hogy a holnap jobb lesz, és ma is ezt remélem, amit hívjunk jobb híján optimizmusnak.
Szakdolgozatok meg takarítás, sajdaridádá, mulassunk.
A mai napot szeretném a macskaszőr világnapjának jelölni, indokaim erre pedig számosak és jogosak, hogy a fene vinné el őket.
Az egész a szokásos módon kezdődött, miszerint Celofán lehányta a kelimszőnyeget, én meg rendes kislány módjára feltakarintottam. Anasztázia nagyhercegnő gyakran merő passzióból hány, de ezúttal volt a matériában egy tisztes méretű szőrcsimbók is, úgyhogy megpucoltam a szemüvegemet, és alaposan szemügyre vettem a dolgokat, úgymint a szőnyegeinket. A dolgok nem álltak jól, úgyhogy némiképp káromkodva elővettem egy pár gumikesztyűt, és nekiláttam szőnyeget szőrteleníteni. A kelimszőnyegünk egy sunyi macskaszőr-csapda, ami majdhogynem feltűnésmentesen képes magába nyelni kiporszívózhatatlan mennyiségű vedledéket. Ezúttal összesen négymaréknyit sikerült, amit nem is igazán értek, mert ezeket a dögöket (mármint a macskákat) naponta fésülöm. Nyilván itt a tavasz, batynak a matykák, akik meg nem tudnak batyni, azok vedlenek, de azért mégiscsak sok ez a jóból. (Még szerencse, hogy annyira rémesek azok a kis kopasz szfinxmacskák, így végképp nem fenyegeti az a veszély ezt a két szőrös lakótársat, hogy lecseréljem őket.) Azt már csak a történelmi hűség kedvéért teszem hozzá, hogy az egész procedúrát valószínűleg még így is hagytam volna a rittyóba, amilyen rossz háziasszony vagyok, de holnap egy finn populizmus-kutató jön hozzánk alvóvendégnek, aztán mégiscsak a legjobb orcánkat kéne mutatnunk, nemdebár.
Más indokaim között az is szerepel, hogy két lehetőségem volt: vagy a macskaszőrről írok máma, vagy a szakdolgozatokról. A szakdolgozatokról meg, ha lehet, inkább nem írnék.
No sebaj, hátha holnap már jobb napunk lesz.
Amennyiben esetleg aziránt érdeklődnétek, van-e magyarázatom a mai öltözékre, férfiasan bevallom, hogy nincs. Maximum annyi, hogy ezek a holmik estek rám a szekrényből, én meg nem ugrottam el idejében előlük.
Pirkadatkor elmentem futni. Minden percét utáltam. Mind a tizenkettőt. Ennyire voltam hitelesítve, slussz. Szívvel meg tüdővel még bírtam volna, de a lábam aszonta a temető* sarkánál, mára ennyi volt, én majd jól hazavonszollak, most. És lőn.
Itthon lerogytam a kanapémra, és búsan brünnyögve átnéztem még további kettő szakdolgozat-törmeléket. Az egyikben szintén rossz helyen voltak a lábjegyzeti prücőkék, amit most már tényleg nem értek, mert ilyen hülyeséggel eddig nem találkoztam sose, most meg kétszer is egymás után. A világ összefog kettészakítni lángunk, mint aztat Dumas Mazarin bíborosa idézte.
Én ezzel szemben a ma további részében ezt tervezem ketté szakítni, desőt több darabba, aztán jövel, Erik. Mármint ha a szakdolgozók engedik, ugye.
Mindehhez “ha már lúd, legyen döglött” alapon úgy öltöztem fel, hogy nagyanyám biztos azt mondaná erre: “Jaj, fiam, úgy nézel ki, mint egy elszalasztott”.
Nos, mi tagadás.
* Lakásunk sajátos térképészeti helyszíne miatt nem tudok úgy elmenni futni, hogy ne érintsek legalább egy temetőt, de inkább hármat. Az élet csupa móka és kacagás. Már legalábbis, ameddig tart.
Énmegmondtam, hogy szorgos munkanapok jönnek, desőt döngetnek énfelém, és így is lett. Most merültem fel hat darab félkész szakdolgozat gyötrelmeiből. (Jó, ne füllentsek, ebből a hatból három majdhogynem leadható állapotban van, azokkal már nem kell sokat tökölészni. A többi viszont… oá, oá, szegény én. Az egyik lánynak sikerült például a lábjegyzeteket jelölő prücőkéket az idézetek előttre, nem pedig utánra bedugnia. Nyilván nem tudományos szövegek írogatásával foglalkozott eddig se, és ha leadja a szakdolgozatát, ezután se azzal fog, de azért mégiscsak oá.)
Alapvetően én is úgy érzem magam most, mint egy rossz helyre dugott lábjegyzeti prücőke, afféle “rossz érzésem van, Csubi” változatban, indokolatlanul ideges vagyok meg tétova, kényelmes lipityánkákban lődörgök a lakásban, és még a hajam is másként göndörödik, mint ahogy szokott. Lehet, hogy bevonulok a Bűnök Barlangjába, és fejest ugrom egy kazal színes anyagcafatba, mielőtt újabb szakdolgozatok esnek a postaládámba.
Lassan odajutunk, hogy nincs nap az évben, amit jobban utálnék, mint a vízbevető hétfőt. Mindezt úgy, hogy szerencsémre összesen négy-öt locsolóm van egész nap, mert valami előnyének annak is kell lennie, ha az ember vidéken van eltemetve egy alvófaluban, és olyan fejlett szociális élete van, mint egy pandamackónak. Ez viszont nem segít azon, hogy évről évre egyre radikálisfeministább módon élem meg az egészet, és az nem nagy élmény, higgyétek el, még nekem sem.
Mindenekelőtt tisztázzuk: a vízbevető hétfő meg a hozzá tartozó összes izé nem a húsvét szerves része (ahogy a nyulak sem, erre mindjárt visszatérünk), hanem egy pogány rítus, ami csak hozzácsapódott a húsvéthoz, mert minden pogány szokás előbb-utóbb talált magának valamilyen keresztény ünnepet, amelyre rákullancsolhatja magát. A tavaszi rítusok nagy hányada a húsvétra ragadva élt túl, ami azért is bizarr, ha belegondolunk, mert ezek túlnyomórészt termékenységi rítusok. A nyulak például közmondásos szaporaságuknak és kamatyolókedvüknek köszönhetik, hogy itt kötöttek ki, nem pedig annak, hogy milyen cuki szőrgombócok. Tojást is azért eszünk ilyenkor, mert az termékenységi szimbólum, a festett húsvéti tojások meg pláne azok. (Feltettétek magatoknak a kérdést valaha, hogy a tradicionális festett húsvéti tojás miért éppen piros, a hagyományos írókázott minták között meg miért annyi a rombusz?… Ja, pontosan.) Ami pedig a locsolkodást illeti, hát, nehéz olyan magyarázatot találni hozzá, hogy ne egy szimbolikus és ritualizált bukkake-partinak látsszon, amelyben ráadásul a rítus része az is, hogy a lelocsoltnak húzódoznia kell. A locsolkodás skanzen-típusú megjelenítésében még mindig jól látható mindez, amint a legények hímesen és vigyorogva futnak a talpig népviseletbe (a poén kedvéért általában az adott népviselet eladólányi vagy pláne menyasszonyi verziójába) öltöztetett leányzó után, aki menekülne, de nem tud, mert előbb-utóbb sarokba szorítják, aztán hiába sikoltozik, a nyakába kap több vödör vizet. A közönség meg tapsol.
Elnézést, ha ez túlságosan is sarkítottan meg gusztustalanul meg radikálisfeministául hangzott, de sajnos még fokozni is fogom. A rítusoknak van egy olyan kellemetlen szokása, hogy amikor funkciójukat vesztik (például már nem hisz abban senki, hogy a húsvéthétfői locsolkodástól jön a bő termés meg a bő gyermekáldás megatöbbi), akkor is túlélnek valamilyen elcsökevényesedett formában, és általában csak az a részük marad meg, ami infantilizálható. Ráadásul vajmi kevés akad köztük, ami nem egy kiszolgáltatott csoport bőrére menne. Az eredetileg felnőttek által gyakorolt rítusok nagyrészt az általános iskolába vagy pláne az óvodába húzódtak vissza, az áldott jó engedelmes gyermekek meg nem gondolnak bele, hogy tulajdonképpen miért lucáztatják őket a polgármester dicsőségére a téli aszfaltra borított szénán, vagy miért kell olyan legény/leány-csúfoló mondókákkal szerepelniük az óvodai farsangon, amelyek gúnyt űznek az asztmásokból, mozgássérültekből, gyengékből vagy beszédzavarral küszködőkből. (Ez utóbbi példákat nem az ujjamból szoptam, egyiket sem.) A húsvéthétfői locsolkodás ugyan nem a gyerekek kihasználásáról szól, de minél öregebb és zsörtösebb vagyok, annál jobban látom benne a női kiszolgáltatottságot. Az ember lányának lenne végre egy szabad napja, hogy kipihenje a (szintén a jóégtudja miért kötelező) tavaszi nagytakarítást, húsvéti menü megfőzését, felszolgálását, elmosogatását, megatöbbit – ehhez képest viszont nem ülhet le egy jó könyvvel vagy egy ostoba filmmel lazítani, mert egész nap glédában kell állnia. Végighallgatni a fantáziátlan vagy pajzánnak szánt, de inkább buta vagy sértő bökverseket, elviselni a migrénkeltő pacsulikat, mindvégig mosolyogni az egyre kevésbé szalonképes locsolókra, és ajándékot adni valami olyasmiért cserébe, amit egy porcikája sem kíván. Az a gyanúm, tízéves kor fölött (addig még kitart esetleg az izgalom, hogy “juj, vajon hány osztálytársam jön el locsolni, lesz-e annyi mint tavaly, és többen lesznek-e, mint annál a nyafka Nikolnál, aki a legnagyobb ellenségem a harmadik bében”) a nők túlnyomórészt nyűgként élik meg a húsvéthétfőt. És nem hiszem, hogy sokan lennének, akik nem tudnak felidézni valamelyik húsvétról legalább egy, ocsmány módon illuminált nagybácsit/munkatársat/szomszédot, aki a dekoltázsukba lötykölte be a féldeci parfümöt, aztán vigyorogva érdeklődött, hogy “leért már?”. Vagy ott ült a nyakukon órákig, és mellkasát-pocakját düllesztve csak mondta-mondta a sivár ostobaságokat. Vagy megsértődött, amiért kevés volt a pálinka, vagy nem volt kedvére való a sütemény, vagy nem volt elég mosolygós a háziasszony. Apjuk faszát, azt.
Nem fogok kimenni zászlóval az utcára, hogy “le a húsvéthétfővel!”, de azért azt se várja tőlem senki, hogy jó képet vágjak egy ennyire dicstelen ünnepvéghez. Aki pedig ma parfümmel közelít felém, számíthat arra, hogy visszalocsolom. Szemet szemért, fogat fogért, büdit büdiért.
Hajat pedig csak holnap mosok, az hétszentség.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 