Istenbizony, én tényleg mindent megpróbálok: derűsnek lenni; háromszáz rétegből álló öltözékeket és mókás kis történetkéket prezentálni; ülni, állni, élni és minél kevésbé meghalni; ha már muszáj nyígni, akkor azt a meleg meg a macskák miatt. (Celofán például tegnap a tévét hányta le, pedig nem is ment benne semmi, ami erre késztette volna.) Valahol viszont van nekem egy másik életem is, tele csendes kétségbeeséssel, ami ugyan a legkevésbé sem passzol egy őtözködős bloghoz, néha mégis muszáj neki megjelennie, mert hanem tényleg bedilizek.

Ezen a nyáron megpróbáltam minél szigorúbban távol tartani magam mindentől, ami arra késztetne, hogy a tehetetlenségtől vinnyogva feküdjek a padlón, és ököllel verjem a macskaszőrös kelimszőnyeget. Gyerekek meg kiránduláskák meg zene meg varrogatás, nagyinégyzetek meg szobaszépítés, fejesugrás a fikcióba, minden, ami belefér. Nyilván ezúttal sem sikerült teljesen, azt például nem tudtam megúszni, hogy ne bogarásszam át sűrűfésűvel a 137/2018 (VII. 25.) Korm. rendeletet az Óvodai nevelés országos alapprogramjának módosításáról, Magyar Közlöny 118. szám, 27346. old. Mégis, valahogyan sikerült betuszkolni hátulra, egymást váltó narrátorok és egymást váltó pamutfonalak mögé, majd foglalkozom ezzel is, de ne most, könyörgöm, még ne.

Most viszont, amikor tantárgyleírásokat meg tájékoztatókat próbálok gatyába rázni, sehogy sem megy anélkül, hogy időnként ne feküdjek hasra (legalább képletesen) a macskaszőrös kelimszőnyegen, és ne vinnyogjak kicsit. A pedagógusképzésben tanítani az egyik leginkább felemelő dolog, amit valaha csináltam, de egyre nagyobb a diszkrepancia az “így kéne lennie” meg az “így van” között, és egyre nehezebb megőrizni azt az integritást és hitelességet, ami nélkül a munkám nem ér semmit. Eddig sem nagyon szépítgettem a hallgatóimnak, mit hoz majd a jövő, de egyre közelebb van az, amikor, ha nem akarom szembeköpni magam a tükörben, muszáj lesz kereken megmondanom a fatornyos falujukból épphogy kiszabadult, naiv tizennyolc éveseknek, hogy kizárólag a gyerekek miatt érdemes ezt a pályát választaniuk, mert a gyerekek cukik és hihetetlenül csodálatosak, naivak és bölcsek, szeretetre és törődésre és a taknyos orrocskájukat kifúvó kezekre van szükségük, és bennük van a jövő, azt pedig nem lehet veszni hagyni. Minden, ami a gyerekeken túl van, csak arra jó, hogy sikoltva rohanjanak az ellenkező irányba: a fizetés pocsék, a bürokrácia rettenetes, a munkájukat szabályozó rendeleteket pedig nagyrészt tudatlan semmirekellők írják, akiknek fogalma sincs, mi történik egy óvodában. Kárpát-medencei oktatási térről beszélnek egy olyan dokumentumban, amelybe konkrétan bele van írva, hogy az óvoda nem oktatási intézmény, egészséges életmódról papolnak, miközben a szülők nélkül nem lenne tízóraira gyümölcs meg a taknyos orrocskáknak papírzsepi, és félmilliárd forintot akarnak elszórni hazafias kisfilmekre, miközben nincsenek megfelelően felszerelt játszóterek, és különben is tele a padlás az óvodáskorúak riasztó médiahasználati szokásairól szóló tanulmányokkal. Ellenszélben fognak dolgozni, kedves Hallgatók, a problémás gyerekek és problémás szülők mellett azzal is meg kell küzdeniük, hogy nincs vécépapír, gyermekpszichológus és fejlesztőpedagógus, és a belüket ki fogják dolgozni, mert a következő években a Ratkó-gyerekek generációjának utolsó óvodapedagógusai is nyugdíjba mennek, helyettük pedig nincs más, csak Önök. És ehhez képest azok, akiknek erre kellene felhívni a figyelmet, szómágiával akarják megoldani a gondokat, nincs is pedagógushiány, sálálá, megmondtuk, hát nincs. Ma reggel néztem meg a kozigallas.gov.hu-n: a legfrissebb száz állásajánlatból tizenhatban keresnek óvodapedagógust.

Az egész úgy, ahogy van, elkeserítő. Látszólag persze ez is lehet first word problem: jó állásom van, hasznos munkát végezhetek, mit akarok még. Nos, például azt, hogy ha már eddig sikerült megúsznom, hogy kénytelen legyek leköpni magam, ezután is így legyen.

“de az embereket föl kell világosítani
hogy nem lehet pofázni mert beverik a szádat
fölszántják
és később még aratnak és csépelnek is rajta
s ha ezek után még maradt néhány fogad s megszólalsz
ez azt jelenti
beugrató vagy
besúgó
provokátor”

Ezt egy Szőcs Géza nevű illető írta még költő korában, egész pontosan 1984-ben. Gyakran eszembe szokott jutni. Végül is, én pofázásból élek, és már valószínűleg nem is fogom abbahagyni.

És most, most próbáljunk meg valahogyan rendet vágni a tantárgyleírásokban, mert amíg van miért, dolgozni kell.