Tegnapra kellő alapossággal megvolt a terv, hogy este puccba vágjuk magunkat, kilebegünk a városba, oszt megnézzük a lokális forgatagot. Beülünk valahová vacsorázni, aztán bolyongunk egyet csak úgy, és jókat röhögünk azon, hogyan adja elő Patyomkin falva, hogy itt mindig csupa móka és kacagás és sürgiforgi az élet. (Bár az azért szép volt, hogy a pénteki gyertyaúsztatásról leginkább olyan képek jelentek meg a médiában, amelyek azt mutatták be, hogyan kapott díszkivilágítást a Dunába ömlő szarlé. Gondok vannak itt a szennyvíz-hálózattal is, miért éppen azzal ne lennének.) A tervekbe csak az nem volt belekalkulálva, hogy az egésznek pizsiben ődöngés lesz a vége, kakukkfűteák és vajas pirítósok, de ettől szép az élet, hogy zajlik, és lövésed sincs, mitől kaptál éppen egy monstre gyomorrontást, mikor ugyanazt reggelizted, mint a férjed, neki meg kutyabaja. (Nem, nem ittam bele a szennyvíz-hálózatba.)

Nade semmi gond, ma is van nap, ma is el lehet menni vacsorázni, bár persze csupán csak a vicc kedvéért tegnap óta tizenöt fokot zuhant a hőmérsék, és hűvös esők esedeznek. Hát tudod mit, zuniverzum, mi akkor is puccba vágjuk magunkat, oszt elvonulunk vacsorázni, punktum. Úgyhogy amit itt az alábbiakban a pofámon láttok, az úgynevezett elszántság.

Ez most még nem a pucc, ez csak az itthonlődörgő áutfitem, de ma akkor is lesz egy második izé, ha a fene fenét eszik.

Du. Íme a második izé. És ilyen arcom van, amikor éppen aszondom, hogy “tűnjél onnan, férfiember, nekem most fotózkodnom kell.”