Volt itt már mindenféle, de olyan még nem, hogy gumikesztyűben mossak hajat. Fél gumikesztyűben, természetesen – a másikkal azért még érezni is akartam valamit, például azt, hogy felhabzott-e az a nyavalyás sampon. És mindezt úgyszintén természetesen fél hatkor, mert minél hamarabb túl akartam lenni rajta, az árgyélusát neki.
Mint minden controlfreak, én is iszonyat nyűgös vagyok, ha nem úgy alakul valami, mint ahogyan terveztem, és ez a harci sérülés piszkosul nem volt belekalkulálva az eseménynaptáramba. Nem mintha valami nagy és extra eseménynaptáram lenne, de mindjárt eltelik a vakációm első hete, és tényleg most kéne ütnöm mindenféle vasakat lakásrendezgetéssel meg effélékkel kapcsolatban, mert későbbre más tennivalóim vannak. Pluszban még a kreatív kukacok se nagyon hagynak békén: mintha csak sejtenék, hogy most kell nyüzsögniük, mert majd nemsokára úgyis más programokkal kell foglalkoznom. Idén is jön Filoméla (ennek nyilván roppantul örülünk), vannak mindenféle bürokracicás intéznivalóim is, meg aztán a disszertációmmal is muszáj lesz tökörésznem valamit, mert másként megeszi a fene az egészet. Innentűl két évem van megírni, és pillanatnyilag semmi de semmi kedvem nincs hozzá, amit persze ki tudnék magyarázni azzal, hogy most a kreatív kukacokkal kell foglalkoznom, de azok ott állnak egyre éhesebben, topognak a sok pici lábukkal, néznek a sok pici szemükkel, és én nem tudok enni adni nekik. Ááááá.
Ennek örömére felraktam egy bazi nagy fáslit a ragtapaszomra, amitől persze sokkal rosszabbnak látszik a helyzet, mint amilyen valójában, de nem kell aggódni, ez leginkább arra lesz jó, hogy szépen kipárnázza a tenyerem, én meg fogcsikorogva elindulhassak kreatív kukacokat etetgetni.
(Gore alert. Ez most nem lesz egy túl gusztusos bejegyzés. És nem is a pengetős hangszerről szól, hanem arról a nagyon ügyes kis konyhai kütyüről, amivel villámgyorsan lehet szeletelni mindenféle zöldségeket. Meg esetleg mást is, khm.)
Ahányszor valamilyen versenyzős főzőműsort nézek, és előkapnak egy mandolint, én mindig elővigyázatosan eltakarom a szemem, mert tisztában vagyok vele, milyen sunyi kis szerszám ez, különösen, ha kapkod vele az ember. Éppen ezért én mindig nagyon-nagyon óvatosan használom. Tegnap délután például, amikor egy szép nagy durung lilahagymát szeleteltem vele, hogy aztán bepácoljam a panzanellához, és a hagyma erősen szívóskodott, hogy márpedig ő juszt sem akar szeletelődni, borzasztó nagy óvattal dolgoztam, hogy nehogy elmetéljem az ujjaimat. Nem is lett az ujjaimnak semmi baja. A tenyeremből sikerült lenyesnem egy darabot.
Az ilyesminek természetszerűleg akkor kell bekövetkeznie, amikor egyedül vagyok a lakásban (leszámítva Pocit, aki ugyebár ilyen esetekben használhatatlan), az inkriminált lakás pedig épp egy monstre futamodás közepén, amikor épp kimostam a nappaliban minden párnahuzatot meg anyámkínját. Az összes lakástextil ott száradt a teraszon, a díványpárnák huzat nélkül csúfoskodtak kupacban, és én éppen azzal a gondolattal játszottam, hogy új huzatot kéne varrnom a rühös és lehordott sarokkanapéra. No de – gondoltam – mielőtt beleugrom valami megfontolatlanba, ami valószínűleg a hét végéig tartósítja a káoszt ebben a kuplerájban, hadd csinálom meg a Repülő Kutató vacsoráját. És akkor a mandolin azt mondta, suhú, én meg ott álltam csuklóig véresen, és kétségbeesetten kerestem valami ragtapaszt vagy mit. Persze ilyenkor mindig kiderül, hogy a ragtapaszos dobozban csak miniatűr pöttyöcskék meg csíkocskák maradtak, egy szúnyogcsípés eltakarására sem jók, a nagyobb darabokat már mind elhasználtuk valamilyen hasonló balesetre, én meg ott álltam a fürdőszobaszekrény előtt, életem nedvei belecsepegtek a mosdókagylóba, és azon törtem a fejem, most akkor elájulok-e vagy sem.
Végül amúgy minden megoldódott, mert eszembe jutott, hogy szegény varacskos Emeséből ki kellett akolbólítani a vöröskeresztes csomagot, mostanra ugyanis lejárt a szavatossága. Egy fásli ugyan attól még továbbra is jól szuperál, ha már nem garanciális, de a közúti ellenőrzést ez nem érdekli, úgyhogy a vöröskeresztes csomag tartalma ott kuksolt a fürdőszobában, én meg mindenféle német nyelvű borítékocskákat téptem fel fél kézzel, hogy ugyan melyikben mi a fene van, németül ugyanis még mindig nem tudok. (Utólag persze kiderült, hogy a borítékocskák másik oldalán kicsike betűs angol meg francia felirat is van, de hát abban a pillanatban épp az volt a legfőbb gondom, hogy kisbetűs izéket bogarásszak a túloldalon.)
A helyzet persze nem olyan rossz, hogy rosszabb ne lehetett volna, például nem kellett ügyeletre rohangálni, és miután letisztogattam a vérfürdőt, már az is látszott, hogy egész olcsón megúsztam. Az ember keze (meg arca) mindig jobban vérzik, mint amennyire azt a seb mérete indokolná, ennek itt most kábé egy-másfél hetet adok a gyógyulásig, bagatell. A gond csak az, hogy a jobb a domináns kezem (a mandolin sunyisága abban is megnyilvánul, hogy az eszközhasználó kezed metéled el vele, ellentétben például a késsel, amivel a másikat), ezzel horgolok, ezzel hímezek, ezzel fogom a szabóollót, ezzel vezetem az anyagot Erik tűje alatt – asszem, már teccik érteni. A gépelés, mint látható, még megy, de Grisette olyan pici, lényegében a jobb kezemről a mutatóujj is elég volt ahhoz, hogy megírjam ezt a bejegyzést.
Ígérem, lesz itt még szőlő meg lágy kenyér meg kafán ajiba meg minden, de most egy kicsikét én vagyok Félkezű Jack, a kalóz, akinek bonyolult logisztikázásba meg balkezeskedésbe kerül egy sima fogmosás és zuhanyzás is, és arról például fogalmam sincs, hogy a nyavalyába fogom megmosni a hajam, pedig átkozottul ráférne.
Nem akarom elkiabálni, de a mai nap eddigelé úgy indult, hogy még arra is van remény, nem fövünk meg estére. Jó, persze, nyugtával kell dicsérni, meg különben sincs még reggel hét sem. Történhet itt még bármi, sőt, az ellenkezője is.
Mielőtt viszont megtörténne a bármi (vagy annak az ellenkezője), gyorsan elmegyek a piacra. Nem, nincs ma szombat. Szerda van. Szerdán is van piac. Estére meg hazajön a Repülő Kutató, és én vacsorát ígértem neki. Panzanellát.
Nektek is ígértem valamit, mégpedig egy szerencsés nyertesnek kaftánt, ha akarja. Ma estig még lehet jelentkezni itt.
Marha nagy szerencse, feleim, hogy bizonyos Pangloss doktor mindannyiunkat megnyugtatott arról, ez a világ a létező világok legjobbika. Ha nem tette volna, valószínűleg másként viszonyulok ahhoz, amikor hét ötvenkor arra ébredtem, valami meleg és szőrös fekszik rajtam keresztben, nekem meg folyik a nyálam, és az éjjel valakik orvul összecsipkedték a lábujjkáimat (nyilván azok voltak hozzáférhetőek, azért). Így ugyan morogtam kicsit bizonyos macskákra, szúnyogokra, álomkórokra és miegyebekre, de azért gyorsan belegondoltam, hogy egy kevésbé mintaszerű-szép világban valószínűleg pumák feküdtek volna rajtam keresztben, pterodaktiluszok rágicsálják a lábujjaimat, és a számból nem nyál folyik, hanem… ááá, én abba bele sem merek gondolni.
Na, megyek ápolni kicsit a kertjeimet. (Frászt. A szekrényeimet fogom.)
Azt ugye nem gondoltátok, hogy ha varrok egy új kaftánt, azt jámboran félreteszem jobb időkre. Merde, most vannak a jobb idők.
Hajnalban valamiért jó ötletnek tűnt azzal múlatni a szárnyas időt, hogy lecsekkoljam, mi mindent varrtam eddig idén, mert úgy éreztem, igen soványka a felhozatal. Némi mögöttes szándék is volt benne, persze: egész pontosan február 3-án, majdnem fél éve fogadtam meg, hogy addig nem megyek méteráru-boltba, amíg nem varrok az itthoni készletből legalább tíz holmit. Mint sejthetitek, annyi szükségem van új anyagokra, mint a Szaharának homokra, de azért szerettem volna tudni, hogy ha esetleg elém ugrik egy méteráru-bolt, takarjam-e el a szemem egyik kézzel, míg a másikkal kereszteket hányok, apage satanas.
Nos, február 3. óta varrtam magamnak két polár cikcakkruhát (a kéket meg a zöldet), egy bordó felrántom-oszt-futok ruhát, két tunikát, a muzsika hangját, egy cakkruhát (ami nem cikk és cakk, hanem csak cakk), az eperfagyi/vértócsát, valamint apósomnak egy grillezőkötényt. Ez így eddig kilenc darab, ami nem a legrosszabb eredmény, pláne ha azt is figyelembe veszem, micsoda egy rettenetes rohangálást csaptam le ezen a tavaszon.
No de bármikor elém ugorhat egy méteráru-bolt*, én meg csak nem csinálhatok olyan jeleneteket utcahosszan, mint egy biedermeier regényhősnő, amikor éppen az a faszi kéri meg a kezét, aki anyagi romlásba taszította a családját. Mivel a nyár előreláthatólag amúgy is arról fog szólni, hogy egyik lenge ümögből a másikba ugrom, hát kitaláltam, hogy gyártok még magamnak néhány baltával ácsolt kaftánt.
Neki is látok, mihelyst bizonyos hátramozdítók elviszik a műveleti területről szőrös valagukat.
* Már amennyiben kimozdulok a festők, művészetek és turisták városából. Ebben ugyanis egyetlen egy méteráru-bolt sincs.
A nyár (igen, ez most a szokásos nyafogás lesz) másnak azt jelenti, hogy végre itt az ideje cuppanatnyi bikinikben heverni a strandon. Én ezzel szemben ilyentájt leginkább úgy vagyok leírható, hogy magam vagyok a sötétben bujkáló ellenforradalom, aki árnyéktól árnyékig lopózkodik, és csak konspirációs okokból hagyja el a lakást.
Mai konspirációs okom leginkább amúgy a saját jól-létemmel van összefüggésben, kávéért meg péksütiért kutyagolok el a legközelebbi nagybótig, ami egy kilométerre lakik tőlem. (Fene se fog kenyeret sütni ebben az időjárásban, ha nem muszáj.) A kisbót is jó lenne erre a célra, de azt speciel bezárták. Végleg. Nem ott bonyolítottam a nagybevásárlásaimat, de ha hirtelen szükség lett egy kocka élesztőre, egy csomag kávéra vagy egy liter tejre, csak átrontottam az úton, és tíz perc alatt otthon is voltam. Na hát most nincs többé kisbót, állítólag kínai bugyikat fognak árulni a helyén, és én ugyan kedvelem a kínai bugyikat, de még jobban kedvelem azt, ha át tudok rontani az úton egy kis péksütiért. A kedvenc pékségemet, ami szintén itt volt egy köpésnyire, durván átalakították, többé már nem pékség, hanem valami bizarr mix a cukrászda, fagylaltozó, zöldséges és nemtommi között, ahol ugyan kenyeret is lehet kapni, de nyilván nem annyifélét és nem olyan minőségben, mint eddig, cserébe viszont jóval drágábban. Mindezt akkora területen művelik, mint a Bűnök Barlangja, szóval képzelhetitek.
Nekem még minden megoldható, mert van két ép lábam, amin elmászhatok a legközelebbi értelmesebb-forma üzletig, de a környéken nem mindenki képes erre – ugyan elég sok kisgyermekes fiatal család költözött a közelbe mostanság, de azért a régi lakók nagyrészt már nyugdíjas korúak, akiknek nem olyan könnyű mocorogni, pláne ebben a hőségben. Nem mintha a kisgyermekes fiatalok olyan könnyen mocoroghatnának, de nekik van kocsijuk, esetenként kettő is. A város természetesen tele van szupermarkettel meg hipermarkettel meg anyámkínjával, de ezekhez a környékemen lakóknak mind kocsiba kellene ülni, és egyrészt nincs mindenkinek kocsi a segge alatt, másrészt meg mit vagyunk úgy meglepődve a 11-es út forgalmán, ha jóformán nincsen gyalog elérhető üzlet?
Most erre könnyű azt mondani, hogy pofám lapos, én végül is tényleg bárhová el tudok jutni, ha muszáj, bezzeg valahol tanyán még ennyi sincs – de hát éppen ez az. Egy több mint harmincezer lakosú városban élek, könyörgöm, a röhej kedvéért ráadásul olyan városban, ahová még mindig presztízs kiköltözni, hogy aztán az ember a napi ötvenezres áthaladó forgalmat szaporítsa, lehetőleg “egy ember – egy kocsi” felállásban, mert hogyan másként. Talán nem egészen vagyok ufó, ha azt gondolom, én igenis helyi üzletekbe szeretnék járni, helyi termelőket támogatni, és amikor legyalogolok kosárkámmal a piacra, nem a nagy batár városi terepjárókat kerülgetni a másfél kocsi széles macskaköves utcákon. Ehhez képest amióta ideköltöztünk lassan húsz éve, folyamatosan romlik a helyzet.
Oké, most már kimorogtam magam mára (bár még tudnám folytatni), vonuljunk, amíg ránk nem zuhan a mára jövendölt harmincnégy fok.
Mint ezt a viszonylag kései bejegyzésből, a csomag hiányából, valamint vidáman elhanyagolt állapotomból kikövetkeztethetitek, nem mentem én máma sehová. És egészen pontosan ezért vigyorgok most olyan angyali derűvel, mint egy szájonlőtt tigris.
Állítólag a modern ember egyik nagy félelme a FOMO, ami annak rövidítése, hogy Fear Of Missing Out, vagyis a félelem, hogy kimaradunk valamiből. Mindenhová el kell menni, mindent meg kell nézni, mindent ki kell próbálni. Meg kell kóstolni a casu marzut (csak akkor guglizzatok rá, ha éppen nem esztek), fel kell mászni a Csomolungmára meg szelfizni a pisai ferde toronnyal, és minderről természetesen azonnal felrakni öt képet az instára. Ott kell lenni, ahol történik valami, és erről azonnal hírt adni másoknak, akik nincsenek ott, de még azoknak is, akik ott vannak. Hát asszem én nem vagyok ehhez eléggé modern ember, mert mikor ma hajnalban négykor odakint elkezdtek üvölteni a madarak, odabent meg ez történt (vagyis nem történt),
úgy éreztem, hogy én most vagyok boldog ezzel itt, és ennél több épp most nem kell. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy azért csináljak nem-kötelező dolgokat akkor is, ha nincs igazán kedvem azokhoz, mert mások esetleg úgy gondolják, hogy az nekem jó lesz. Még ha az a “más” a Repülő Kutató, akkor is.
Úgyhogy sütöttem a csávónak meg az ő utazó cirkuszának egy tepsi welsh rarebit muffint, érzelmesen utána integettem, miközben kifordult az udvarról a tragikusan varacskos Emesében, aztán leültem a teraszon egy kávéval, és ábrándosan tervezgetni kezdtem a következő három napot, amikor nem történik majd semmi különös, de az annál nagyobb élvezettel.
A tegnap este nagyjából az elvárható menetrendet követte: több-kevesebb késéssel bepotyogtunk a találkozónk helyszínére, menet közben konstatálva, hogy egyetlen szabad asztal sincs négy személyre* (ez később megoldódott). Megegyeztünk abban, hogy mindannyian dögfáradtak vagyunk, aztán alkoholizáltunk és kiborogattuk lelkeinket, amitől természetesen még fáradtabbak lettünk. Végre sikerült átadnom Kátyának a még hónapokkal ezelőtt ajándékba vett unikornisos világító tollat**, Hosszú meg elhozta az anutája által nekem küldött szövetficniket, egy egész nagy zacskóval. Én rögtön beledugtam a fejem a zacskóba, és elragadtatottan tipegni kezdtem a ficniken ujjaimmal, óóó, türkiz is van meg az a rozsdaszínű, amiből a múltkor csak egy icipici volt, de ez itt óóóóriási. (Négy tenyérnyi. Az a ficnik világában óóóóriási.) Kedves barátaim szerint épp úgy néztem ki mindeközben, mint Simon macskája.***
Hazafelé jövet az utolsó buszt kaptam el, és mikor felkepesztettem rá, megláttam egy pasast “Pálgium” feliratú pólóban, hümm, ezt mintha ismerném valahonnan. Istenbizony kellett vagy két másodperc ahhoz, hogy realizáljam, a Repülő Kutatót látom, aki tegnap úgyszintén társasági életet élt, akadémiai barátaival ivott és evett és siratták keserves sorsukat, szóval ugyanazt csinálta pepitában, mint én.
Ma persze azzal keltem, hogy a hajam fel van robbanva, és köhögök, és folyik az orrom, és nem akarok menni Ljubljanába. Ez nyilván némi magyarázatot igényel, úgyhogy nesztek.
A Repülő Kutató meg az ő utazó cirkusza (=a kutatócsoportja) vasárnap újabb turnéra indul (=konferenciázni), ezúttal Zágráb helyett Ljubljanába, de továbbra is Emesében.**** Na most amikor még a komplex vizsgára készülés hisztérikus állapotában voltam, megbeszéltem a Repülő Kutatóval, hogy ha ezt túlélem, én is felugrom a Kóbor Grimbuszra (=Emese) velük együtt, és elmegyek Ljubljanába professzorfeleségnek (=ott leszek, de nem csinálok semmit, és kizárólag turistáskodni fogok). Húsz éve voltam utoljára Ljubljanában, akkor is csak pár órára, és igazán én vagyok a környéken a legelvetemültebb kanapékrumpli, úgyhogy most már tényleg ki kéne mozdulnom valahová, ami nem Strigonium vagy Pex – nem hegyet mászni vagy triatlonozni vagy effélék, csak ülni valahol egy szép helyen, és nem csinálni semmi kötelezőt. Turistáskodni, no. Egyetlen dolgot nem kalkuláltunk bele dicső terveinkbe: azt, hogy mire eljön az indulás ideje, én leszek a környéken a legjobban ledarált barlangi morc, aki most tényleg csak feküdni akar az oldalán, mindehhez pedig maximum Pocit fésülgetni meg ficnik között ábrándozni. Különben is, már hónapok óta át kéne adnom egy hosszúlábú pipivel kipitykézett pólót, és elfogyott a mangó színű fonalam (Catania 0411), és már három órámban döglött meg az elem, a telefonomnak meg másfél hónapja törött a képernyője.***** Summa summárum, már tegnapelőtt óta azon nyafogok, hogy nem akarok menni sehová, mindenki más meg azon győzköd, hogy menjek.
Attól tartok, ezt hívják úgy, hogy first world problem.
* “Asztalt foglalni, csak az ment ki a fejünkből, persze.” “Meg hogy ma péntek van.” “Péntek van?” “Asszem, péntek van, nem? Vaszilisza, neked olyan igazi munkahelyed van, neked tudnod kéne.” “Dehogy tudom!” “Péntek kell hogy legyen, mert úgy emlékszem, Sanyiabagoly ma kiírta, hogy PrRRRééÉÉnntTTTeeeek.” “Aha. Akkor biztosan péntek van.”
** Ha van valami, amire büszke vagyok magamban, az a kiváló ízlés, amellyel drága és nélkülözhetetlen ajándékokat tudok válogatni a kínaibótban. Ez pl. 150 kemény forintokba fájt, és így fest.
*** Ő itt Simon macskája. (Miközben leellenőriztem a videót, Poci begaloppozott a Bűnök Barlangjába, és bőszen keresni kezdte A Másik Macskát, Akinek Ki Fogom Fakasztani A Bélit. Nagyon röhögtem.)
**** Emese szegénykém egyre varacskosabb és disznóólabb állapotban van, előbb-utóbb kénytelen leszek venni neki ajiba egy alapos takarítást valamelyik kocsimosóban.
***** Nyomógombos picike butatelefonnal mászkálni ebben a nagyképernyős okos világban még eladható azzal, hogy elvi okokból használok ilyet, de egy törött képernyős butatelefon már más. Az már igénytelenség.
Amikor Tori Amos nekilát énekelni a fejemben ezt, akkor köszönt be istenigazából a vakáció.
Ma reggel rá is zendített, ahogyan azt ilyenkor kell, úgyhogy én még megírtam egy utolsó munkahelyi levelet, aztán szélnek eresztettem a 2018/19-es tanévet diákként is, tanárként is. A disszertációs agyrágó bogarak persze így is aktivizálni fogják majd magukat, de az a majdban van, és a “majd” az nem “most”. Debts are off this year, dammit.
Akkor ezzel el is megyek szépen könyvtárba, mert a szakkönyveket tényleg vissza akarom vinni, színüket se lássam.
Délután amúgy a barátnőimmel lesz találkozóm, így valószínűleg arról is kaptok majd fotót, miben lejtek be zülleni a nagy székesfőfaluba. Ha jól érzem, milyen irányból rágicsálnak éppen a kreatív kukacaim, valami olyan lesz, ami még nincs is megvarrva, szóval várjatok türelemmel, talán lesz itt még folytköv is.
Du.
Höhh, lószart se varrtam máma, ehelyett kiszabtam egy fél kaftánt, aztán lendületes tevékenykedés helyett alukálás volt Pocival. Én, az a gyanúm, tényleg kellő alapossággal kivagyok.
No de azért elmegyek mulatni a csajokkal, abban nincs hiba. Igaz, maximum ennyit tudtam kihozni magamból.
(Ideje visszaszállni a ringlispílre, mert olyan régen leestem róla, hogy már asse tudom, hogyan hozom össze az idei év ötvenkét eská-posztját.)
Ma László napja volt, apósom speciel László, és már hónapokkal ezelőtt tudtam, mit akarok varrni neki ajiba, de persze ma láttam neki, mert az én életem hektikája tényleg mindent felülmúlt ezen a tavaszon-nyáron, és csak most kezdem összeszedni magam belőle.
Szóval eztet kapta, ni:
Ha nem ismernétek fel a képen, ez kérem egy kötény. A helyzet már tarthatatlan volt, a családi grillezéseken apósom általában fodros-virágos női kötényeket viselt meg kényszeredett arckifejezést hozzájuk. Na hát most varrtam neki egy strapabíró, férfias, praktikus grillezőkötényt.
Azért a móka kedvéért persze ilyen csajos kis csomagba összegöngyölítve nyújtottam át neki, szépen felmasnizva.
Ma délutánra hidegfrontot jövendöltek, úgyhogy nagy elszántsággal vártam, hogy nekiugorhassam a mai nap kimozdulós részének. Másodjára is lezuhanyozni, emberi állapotba pofozni magam, és ellejteni a könyvtárba visszavinni a rühes szakirodalmat. Addig minek ide bejegyzés, ugye, a klepetyusaimat már mind ismeritek.
Kedden reggel amúgy is az volt az első dolgom, hogy a komplex vizsgára készülés minden nyomát kipucoljam a Bűnök Barlangjából – jegyzeteket, tételeket, cetliket, szakirodalmat, mindent. Nyilván csak egy szobával odébb hurcoltam a cuccokat, de a szakkönyvektől definitíve meg akartam szabadulni. Viszont ha már elkúszom a könyvtáriig, nem jöhetek vissza üres kézzel – fogadkoztam -, úgy éljek, válogatott kézimunka-könyveket fogok kikölcsönözni, vesszen a tudomány. Végül is, most már tényleg vakációm van, és ma reggel tényleg azzal is ébredtem, hogy igen. Kölcsönidő meg kölcsönkönyv vagy sem, ez most az enyém, punktum.
És aztán a hidegfrontra várva elaludtam a futonon. Mire felébredtem, könyvtár már nem volt, hidegfront még nem volt, én meg úgy néztem ki, hogy jujujujuj. Kínomban főztem egy kávét, kitántorogtam a teraszra, ahol enyhe szellő fogadott, és a tuján megszólalt a kluttyogómadár, úgyhogy már azt is tudtam, itt van Berci, és valóban, meg is jelent rögtön, és azt mondta, nyüeeee, ide a vacsorámmal.
Mivel én tényleg úgy nézek ki, hogy ujujuj, hadd mutatom be Bercit. A harmadszomszéd macskája. Nálunk kosztol. Nálunk is.
Majd egyszer írok részletesebben is Berciről meg a kluttyogómadárról, de most eltántorgok még egy kávéért. Méghogy hidegfront, lófütty.
Az ígéret szép szó. Én például azt ígértem meg igen szép szavakkal (úgy emlékszem, olyan is volt benne, hogy “rohadt”), hogy ha átmegyek ezen a (szép szó) komplex vizsgán, kisorsolok itten az olvasók között egy kiváló, baltával ácsolt kaftánt, mint amilyet magamnak ütöttem össze a múltkorában. Nos, hétfőn átmentem a vizsgán, azóta meg csak naplopok és istentelenkedem (ne tessék rosszra gondolni, ez egy parafrázis a János Vitézből), úgyhogy rajta.
A művelet, legalábbis a jelentkezőknek, roppant eccerű: az alábbiakban látható az a háromféle anyag, amelyek közül valamelyikből majd megvarrom a cuccot. Nevezni kommentben kéretik, annak az anyagnak a sorszámával, amelyből baltával ácsolt kaftánt szeretnétek. Az “aki bújt, aki nem” július 3-áig tart, azután tudom ugyanis megvarrni a holmit. A sorsolást valószínűleg Poci fogja végezni, ha hajlandó ebben a dögmelegben közreműködni. Itt se tessék nagy extrákra gondolni: a jelentkezők neveit ráírom egy-egy cetlire, abból papírgombóckákat csinálok, aztán leszórom azokat Nagyseggű Maruszja elé, és az nyer, akinek a nevét elsőként végig akarja pofozni a lakáson. (Ez most nem hangzott olyan jól, mint szerettem volna, de értitek az idéát. Ilyet amúgy már csináltunk sorsoláskor, igaz viszont, hogy akkor nem volt hetven fok. Azt a macskák sem viselik jól, ez például folyton csak hever és pislog, az fogyasztja a legkevesebb energiát.)
Tehát: aki nevezni szeretne, annak itt vannak az alábbi anyagok, tessék választani. További részleteket majd a nyertessel egyeztetek, pl. hogy milyen hosszú meg széles legyen az izé.
1. Ezt az anyagot már ismeritek, ebből anno Filomélának lett egy ruhácska.
3. Ez eddig még nem lépett fel errefelé, egy szép nyári merénylethez tartogattam. Nyár van, merényletidő, uccuneki.
Mind a három anyag trikotázs, vagyis pólóanyag (ezt a “szabásmintát” nem érdemes másból megcsinálni), meglehetős pamuttartalommal rendelkeznek, de csak a kisvirágos tiszta pamut, a többiben van műszál is. Ja, és még valami: Pocit ismerve tuti, hogy, bármit is tennék ennek megakadályozására, lesz majd a kész darabon macskaszőr is. Úgyhogy ha macskaallergiás a nyertes, egybül mosással kezdheti birtokba venni a szép új kaftánját…
Nyilván nem én lennék én, ha nem lennék márismost kettészakadva agyban: az egyik felemet már tegnap délután elkezdte eszegetni a bűntudat amiatt, hogy lustálkodik, a másik meg ma is elégedetten csámcsogva akar heverészni házivarrott klepetyusokban, kicsike horgolgatás mellett szuperhős-filmeket nézve.
Be kell vallanom, sose értettem azokat, akik az utolsó percen is tanulnak, és úgy ülnek feszes vigyázzban, kezükben papírokkal a vizsgaszoba ajtaja előtt, hogy közben még mindig a kidolgozott tételeket próbálják memorizálni némán mozgó szájjal. Mire az ember odáig eljut, már úgysincs esze semmire. Nem is éreznék tehát semmilyen meglepetést, ha holnap reggel jelentkezne a zsigeri ellenkezés a tanulással szemben, arra viszont, hogy már előző nap is így legyen… Ma hajnalban ugyanis, mihelyst már fókuszálni tudtam a szömömmel, mingyá az jutott eszembe, hogy “hm, most kéne még egyszer átnézni a jegyzeteimet, meg esetleg rápislogni a mások által kidolgozott tételekre”, viszont utána villámgyorsan és ösztönösen jött az a reakció, hogy blöeee, én ezt nehemahakarohoooom.
Már két vagy három hete kotlok a szakirodalom-listámon (közben volt még ez-az, például államvizsgáztatás) Az összesen hatvanhét elemből hatvannégyet sikerült elolvasnom/átlapoznom – a maradék hármat nem tudtam fellelni seholse, bár persze vannak némi fogalmaim arról, hogy mi van bennük. A sok olvasás eredményeként a fejem tele van mindenfélével, de leginkább, most legalábbis úgy érzem, afféle rendezetlen-kósza információfoszlányok lebegnek odabent, mint az ökörnyál, és időnként egymásnak fújja őket a szél.
Ezzel egészen vidáman el is voltam úgy fél tizenkettőig, aztán elkezdtem pánikolni. És azóta sem hagytam abba.
Már csak öt könyvet kell elolvasnom hétfőre, bagatell. Nem nagy meglepi amúgy, hogy épp ez az öt maradt így a végére, átkozottul nem látom semmi hasznukat nekijek, már legalábbis a komplex vizsgán túl, ahol majd a kurta farkú malac túr, és kéken kékell az óperenciás tenger.
Amíg viszont ez a nyavalyás komplex vizsga határozza meg a jövőmet túl az Óperencián, nincs mit tenni: jövel még egy utolsó futamodás a könyvtárba, mert az öt könyvből kettő a kölcsönözhetetlen kézikönyvtári szekcióban csücsül, és addig nyilván nem nyughatok, amíg legalább nem lapozom át őket.
Minden nap más - mindennap más 