Mint ezt a viszonylag kései bejegyzésből, a csomag hiányából, valamint vidáman elhanyagolt állapotomból kikövetkeztethetitek, nem mentem én máma sehová. És egészen pontosan ezért vigyorgok most olyan angyali derűvel, mint egy szájonlőtt tigris.

Állítólag a modern ember egyik nagy félelme a FOMO, ami annak rövidítése, hogy Fear Of Missing Out, vagyis a félelem, hogy kimaradunk valamiből. Mindenhová el kell menni, mindent meg kell nézni, mindent ki kell próbálni. Meg kell kóstolni a casu marzut (csak akkor guglizzatok rá, ha éppen nem esztek), fel kell mászni a Csomolungmára meg szelfizni a pisai ferde toronnyal, és minderről természetesen azonnal felrakni öt képet az instára. Ott kell lenni, ahol történik valami, és erről azonnal hírt adni másoknak, akik nincsenek ott, de még azoknak is, akik ott vannak. Hát asszem én nem vagyok ehhez eléggé modern ember, mert mikor ma hajnalban négykor odakint elkezdtek üvölteni a madarak, odabent meg ez történt (vagyis nem történt),

úgy éreztem, hogy én most vagyok boldog ezzel itt, és ennél több épp most nem kell. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy azért csináljak nem-kötelező dolgokat akkor is, ha nincs igazán kedvem azokhoz, mert mások esetleg úgy gondolják, hogy az nekem jó lesz. Még ha az a “más” a Repülő Kutató, akkor is.

Úgyhogy sütöttem a csávónak meg az ő utazó cirkuszának egy tepsi welsh rarebit muffint, érzelmesen utána integettem, miközben kifordult az udvarról a tragikusan varacskos Emesében, aztán leültem a teraszon egy kávéval, és ábrándosan tervezgetni kezdtem a következő három napot, amikor nem történik majd semmi különös, de az annál nagyobb élvezettel.