mák bejegyzései

Ha megpróbáljuk visszagombolyítani a történések fonalát, az egész valószínűleg ott kezdődött, hogy a gólyáink elmentek gólyatáborba, majd ott testületileg összeszedtek maguknak valami takonykórt. Amikor kedden órám volt velük, még tikácsoltak, amikor szerdán volt órám velük, még mindig tikácsoltak, és igazán úgy nézett ki, hogy jövő héten is tikácsolni fognak. Na mármost a pedagóguslét egyik komplex öröme, hogy az ember folyton összeszed valamit a kölyköktől. A kicsik természetesen azt a valamit viszonylag gyorsan, bár sok nyafogással kiheverik. Néhány napra kimaradnak, kakaót kapnak otthon, odabújnak anyuhoz, paplanos ágyból nézik a rajzfilmeket, és krumplipürét kérnek vacsira. A tűzdelt paidagógosz néni viszont velük ellentétben nem kap senkitől se kakaót meg krumplipürét, ehelyett ott hurcolja magával lábon a kölyköktől összeszedett izét egészen addig, amíg a kölykök össze nem szednek egy másik izét, és akkor vált.

A keserves az, hogy ez nem változik szemernyit sem attól a mellékkörülménytől, hogy esetleg a kölykek már felnőttkorúak, és a tűzdelt paidagógosz néni sincs velük folyamatos testi kontaktusban, mint a kicsikkel szokás. Én már szerda délután úgy éreztem, hogy kerülget valami, de azért hősiesen átgyalogoltam a szerdán és csütörtökön, pénteken viszont nálam is elkezdődött a tikács. Mivel a Repülő Kutató tegnap hazajött Karánsebesről, és csak holnap indul Brüsszelbe (jaja, mi nem haldoklunk, mi így élünk), ma kérincsélhetnék esetleg tőle kakaót meg ágybarajzfilmet, de nem tehetem, mert természetesen dolgoznom kell menni. A tárgyat, amelyet ma negyed kettőtől tanítok, mintegy mellesleg összesen négyen vették fel. Egy már jelezte, hogy nem tud bejönni, egy másik azt jelezte, hogy háromkor muszáj elmennie. Képzelhetitek, milyen délutánom várható.

Ha viszont végeztem, hazajövök, és mégiscsak ágybarajzfilmet, kakaót meg krumplipürét fogok kérincsélni, mert holnap a RK mindenképpen lelép, akkor pedig nem marad itthon senki, csak én, Poci meg a tikács. Szakajtsuk le minden napunk gyimilcsét, mondok.

Ha legjobb és egyúttal legrosszabb tulajdonságaim listáját kéne összeállítanom, minden bizonnyal valahol elöl szerepelnének az alábbiak:

• A hülyeségig makacs vagyok. Amikor más már rég belátta, hogy nem érdemes strapálnia magát, én még akkor is próbálkozom.
• Túlműködik a fantáziám.

Enélkül a kettő nélkül például valószínűleg sohadesoha nem jutott volna eszembe, hogy ennek a cuccnak a szabásmintájával kezdjek foglalkozni:

El tudtok képzelni engem benne? Na ugye.

Eleve: nem nagyon kedvelem a kötős ruhaujjacskákat, amelyek minden bizonnyal az ujjhegyeimen is túlérnek kötő nélkül – húsz éve varrok Burdákból, nekem elhihetitek, hogy orangutánokra tervezik a ruhaujjakat. (Vagy ha nem is orangutánokra, semmiképpen sem hozzám hasonló magasságú nőkre. Ez itt a képen tippjeim szerint még magas sarkak nélkül is megvan százhetvenöt.) Nem tetszik igazából a kötős mellrész sem, különös tekintettel arra, hogy olyan mélységű dekoltázst tartalmaz, amiből csak azért nem fittyen ki a csaj melle, mert kevés van neki. Szóba se jöhetnek olyannyira magas sliccek, amikből kilátszik az ember micsodája. Azt pedig felejtse el mindenki, hogy ilyen kínzóeszközöket vegyek a lábamra, mint ez a szegény zsiráfcica.

Ilyenkor minden normális ember odébblapoz, kivéve engem. Én megpróbálok kisbencézni. Pláne, ha van egy széép használatlan paplanhuzatom, ami tökéletes lenne egy kisbencézéshez.

Az ujjakat rövidebbre, a dekoltázst kevésbé mélyre, az egészet tunikahosszban, amihez majd kapcsolható egy ruhafodor. Ó, jóleszaz.

Egy frászt lett jó. Az eredményt már ismeritek. Jaja, A Kék Tehén. Oááá, drága anyag oda.

Meg fogom én menteni ezt is, de előbb tényleg próbáljuk ki, hogy van-e egyáltalán esély ebből a szabásmintából valami hordhatót csinálni.

Úgyhogy jó szokásomhoz híven elővettem a trikotázst, mert ha nekem kétségeim vannak, trikotázst varrok. Dekoltázst még magasabbra, ruha hosszát hosszabbra, az ujjakat meg ilyen kis vicceskére:

És, világ csodája, a végén kikerekedik belőle egy hordható darab:

Nem állítom, hogy ez a végső stádiuma a kisbencézés folyamatának, sőt, azt sem, hogy a ruhát már holnap felveszem (a lábamon most fordult sárgába a múltkori buci, egyelőre még maradunk a hosszú slafrokoknál), de egyelőre igenis elégedett vagyok.

Még a kéket kell megmentenem valahogyan, de azon vagyok, tekintetes bíróság, azon vagyok.

Királyi koleganőim az őtözködős blogok világában (tudjátok, akik jégcsákány sarkú cipőket hordanak macskaköves toszkánai utcákon, és rangsorrendbe állítják az “instagrammable” nyújorki kávézókat) gyakran szoktak magukról olyan képeket publikálni, amelyeken épp csak megébredtek, és az első nyújtózkodás után, de még az első kávé előtt vannak. Kasmírpongyolában ülnek ropogós fehér ágyneműk között, a pongyola hajtókája alól csábosan kifittyen a melltartó csipkeszéle, kezükben egy gőzölgő bögre, a szempilláik hosszúak és seprősek, a lábukon meg harmonikázó gyapjúzokni van, de nagyon esztétikusan harmonikázik még az a nyavalyás zokni is.

Ezek, csak hogy tudjátok, mind egy szálig hazug disznók. Ennek illusztrálására tessék, így festettem én ma reggel, már fésülködés, fogmosás és az első kávé után.

Innentől pedig fél órám volt, hogy feltornásszam magam erre a szintre, hajmosással együtt, mielőtt kirohannék az ajtón a buszomhoz meg az egész napos pofázáshoz.

Na ezt csinálja utánam bármelyik kasmírpongyolás influenszer.

Ma van a félév (remélhetőleg) legzsúfoltabb szerdája, sötétben indultam, és sötétben érkezem.

Nem csoda, hogy csak ennyi telik mára.

Ímé, a bolond tanárnő, öt perccel azelőtt, hogy teljes harci díszében kivágtázik az ajtón, és aztán késő délutánig pofázik.

Entre nous, semmi kedvem bemenni és pofázni, de ezt csak egy valaki nem fogja észrevenni. A diákság.

A “mindennapi csődjeink” sorozatból ezúttal az alábbi darabot hoztam el nektek:

Eklatánsan szép példája annak, amikor mindent a lehető legszebben és legpontosabban akarsz csinálni, a végeredmény pedig a Családi kör pszichedelikus változata lesz, úgy mint “Udvaron kékellik szőre egy tehénnek”. Akkora vagyok benne, mint egy víztartály. Sőt: egy víztartály, de nagy csöcsökkel. Bánatomban megpróbáltam egy kis paszpólozással kisebbíteni a dekoltázst akkorára, amekkorában emberek közé is lehet menni anélkül, hogy kiesnék felül a cuccból, de az sem javított a helyzeten. Azt hiszem, ilyenkor az a legbölcsebb, ha félrerakjuk szépen a holmit, és reménykedünk abban, hogy egyszer majd meg tudjuk javítani, mert most csak minden újabb beavatkozás rontana a helyzeten. Drága anyag oda, nyüfnyüff.

Ilyen nyüfnyüff helyzetekben valami gyors és instant sikerélményre vágyik az ember, úgyhogy valószínűleg ma össze fogok ütni valamit egy jól bejáratott és problémamentes szabásminta alapján, mielőtt még gyanakodni kezdenék, hogy elvesztettem a varrási modzsómat. Remélem, látni rajtam a roppant elszántságot.