október 2018 havi bejegyzések

Nem tudom, emlékeztek-e a Száz év magányból arra a jelenetre, amikor Fernanda megérkezik Macondóba egy kopulációs célokra varrott, tokától bokáig érő hálóinggel, amin a stratégiailag fontos helyen van egy körbeazsúrozott lik. És hoz magával egy naptárkát is, amelyben a lelkiatyja gondosan bejelölgette (talán lila tintával? erre már nem emlékszem pontosan) azokat a napokat, amelyeken tilos a kufircolás, mert péntek van, böjtidő vagy valamelyik szent marhára fontos ünnepe, úgyhogy összességében marad évente tán negyven olyan napja, amikor felveheti a kopulációs hálóinget.

Na hát ez a félév (az Úr bűnömül ne vegye) éppen erre a naptárkára emlékeztet: lépten-nyomon valamilyen ünnep van, rektori szünet, dékáni szünet, tanítás nélküli izénapok meg más körbeazsúrozott kellemetességek. Ma is. Mondhatnátok ugyan, hogy hurrá, szabadnap, ugyan miért vagyok annyira oda ettől, de egyrészt nix szabadnap, ma is be kell menni a dolgozóba, másrészt meg mikor az ángyom csepszében* adom le a félévi anyagot, ha folyton ilyen lilával kiikszelt napok vannak? Grr.

Mindehhez ráadásul (akkor szép, ha zajlik) fél kettőkor ébredtem, de úgy, mintha egy gongot ütöttek volna meg a fülem mellett. Jobb híján adtam Celofánnak jutifalatot, mert ő ilyenkor mindig aktivizálja magát, és halk nyivákolással keringélni kezd a tálkája körül, aztán adtam magamnak egy kávét, és végül úgy gondoltam, ezzel az erővel akár hajat is moshatok. Úgyhogy cselekedtem. Aztán visszaszundikáltam. Most persze kábé úgy érzem magam, mint akit áteresztettek egy darálón, kétszer is, mert persze az utolsó felvonásra olyan vad álmok jutottak, hogy csak szédelgek bele. De legalább megmostam a hajam. Hurráá. (Képzeljétek ide a legenerváltabb hurrát, amire csak képzelmetek képes.)

Itt meg közben továbbra is augusztus vége van vagy mi, el is vagyok képedve tőle rendesen. De legalább fel tudom venni a kedvenc őszi semmicskéimet, mint például ezt a ruhát, ami már kábé tíz éve megvan.

* “Az ángyom csepsze” annyit tesz, hogy “a nagynéném főkötője”. Ne tessék automatikusan valami pajzánságra gondolni.

Mára huszonakárhány fokokat jövendölnek, de ez még reggelre egy tízessel kevesebbet jelent, úgyhogy megint itt van a “hány réteget és milyen kombinációban” dilemma. Megoldás gyanánt az alábbiakat dobta a szekrény – lehetne jobb is, lehetne rosszabb is, lehetne teljesen más is. Kicsikét hullámvölgyben vagyok, afféle téblábolós és tétova időszakot élek éppen, afféle “mennyi dolgom van, mennyi más dolgom lenne és mennyire más dolgokat csinálnék, ha tehetném” módon, de persze feltarisznyálom magam, és elvonulok tanítani, bármennyire kevéssé van most hozzá hangulatom.

Tegnap tényleg csak arra voltam jó délután, hogy hazajövetel után eldőljek, mint egy zsák. Oké, annyira nem volt ez meglepő: hatkor indultam és négy után értem haza, közben pedig csoportos gyakorlat az oviban meg négy óra pofázás a tanteremben. Az oviban négy oldalnyit körmöltem, hogy utána élőben is meg tudjam mutatni a hallgatóknak, hogyan oldható meg a játék-megfigyelés jegyzetelése, és miből lesz a hospitálási napló. Nem tudom (valójában nem is nagyon érdekel), mások másutt hogyan csinálják, én viszont csak így látom értelmét: beülni, jegyzetelni, aztán friss-ropogós, párórás példákkal illusztrálni mindent, amit elmondok a hallgatóknak. Háromhasábos leírások meg játékterek meg játékcsoportok, az óvodapedagógus beavatkozásának okai és mértéke, konstrukciós játék szerepjátékkal kombinálva, utánzás és motiváció, és ó, látták, hogyan terített meg az a magányosan játszó kislány a babáknak a babakonyhában? Meg hallották azt, amint az egyik kis gézengúz ellentmondást nem tűrően kijelenti a többieknek autópálya-építés közben, hogy “Mindenki béna autóval szokta kezdeni!”. Lassan harminc éve lesz, hogy belém verték a drillt: mit kell észrevenni, amikor csak nézi az ember a fel-alá gomolygó kéttucat gyereket, hogyan kell átlátni a káoszon, hol van a látszólagos zűrzavarban a rendszer. Több mint két évtizedig azt is gondoltam, hogy ez most már csak afféle fölösleges tudás lesz, amit felrakok egy polcra, hadd porosodjon meg pókhálósodjon, mert többé úgyse tudom mire használni – aztán amikor elő kellett venni, le kellett porolni, visszatért mind.

Motiváció nélkül nincs tanulás, és szerintem nincs tanítás se. Azt hiszem, engem az motivál leginkább, hogy segítsek a hallgatóknak összekötni az elméletet meg a gyakorlatot, és kialakítaniuk egy olyan rendszert, amelybe bele tudnak majd építeni minden új ismeretet és tapasztalatot. Piszok nagy ambíció meg nem kicsiny cél ez, sőt, talántalán még az is lehet, hogy csak egy jólfejlett téveszme az egész, és tulajdonképpen nem érek el semmit. A próbálkozást viszont nem tudom abbahagyni. Persze ez roppant fárasztó, és hatkor kell elindulni hozzá egy pocsékul töltött éjszaka után, és még másnap is nyöszörögni tőle, de hát hiába, nem tudom másként csinálni.

Mint a mellékelt ábrán látható, én továbbra sem azért öltözöm, hogy unatkozzak, ti viszont valószínűleg szintén nem azért olvastok őtözködős blogot, hogy unatkozzatok, úgyhogy ma rittyentek ide egy eská-bejegyzést is, mielőtt mindent ellepne a dudva, a muhar meg a pedagógusi küldetésnyilatkozatok.

Ugyan mindennap monitorozom az időjárás-jelentést, de ez lényegében nem jelent semmit, tegnap is majd megfőttem délután, amikor a buszra vártam, aztán két viharfronton is átvágtam menet közben a Dunakanyaron, és olyan szeles esőre értem haza, hogy ihaj. És természetesen mire becaplattam a házba, leellenőriztem a hat órája bugyogó csilit, enni adtam a macskáknak, és átvedlettem nyafogóruhába, már megint gyönyörűen sütött a nap, dupla szivárvánnyal meg mindennel, ami ilyenkor dukál.

A tegnap miatt amúgy még sokat fogok nyavalyogni, de leginkább majd a tavaszi félévben. Két új tantárgyat is hozzám vágott a sors, és ezúttal legalább azt nem kell elnyöszörögnöm, hogy “de hát én ezekről még az egyetemen se tanultam!”, mert speciel igen, viszont ezzel sem jutok sokra, mert az egyiket első éven, a másikat meg másodéven. Az utóbbi is ’97-ben volt, szóval képzelhetitek, mi mindent kell majd újratanulnom. Plusz még az összes többi merénylet, ami a tavaszi félévben várható, oááá.

Asszem most megint egy olyan időszak következik, amikor csak három napra merek előre tervezni, mert ha távlatában akarnám látni a dolgokat, inkább visszagurulnék az ágyba, és fejemre húznám a paplant. Mindehhez ráadásul ma reggel a szekrény is kifogott rajtam, pedig ki volt találva előre, mit veszek fel, de valamiért mégsem működött, most meg már késő újabb cuccokat ráncigálnom elő, hátha azok kedvesebbek lesznek. Ó, és a hajamat meg kellett mosnom, de az idő rövidsége miatt szárítanom is, úgyhogy most tényleg iszonyúan fel van robbanva, és konkrétan úgy néz ki, mint egy adag piros csepű. Ó, jaj, ó, jaj.

Na nem baj, lesz még szőlő meg lágy kenyér. (Anyám, a kovászt is meg kellett volna etetni.)

Természetesen arra is ma reggel kellett rájönnöm, hogy Nágyezsdát (ő a zakó) tragikusan kihíztam csöcsben, mert fogyás ide vagy oda, az maradt, amekkora volt. Bánatom óriási. Hol a nyavalyában találok én egy ugyanilyen jó szabású dohánybarna bársonyzakót?