Ugyan mindennap monitorozom az időjárás-jelentést, de ez lényegében nem jelent semmit, tegnap is majd megfőttem délután, amikor a buszra vártam, aztán két viharfronton is átvágtam menet közben a Dunakanyaron, és olyan szeles esőre értem haza, hogy ihaj. És természetesen mire becaplattam a házba, leellenőriztem a hat órája bugyogó csilit, enni adtam a macskáknak, és átvedlettem nyafogóruhába, már megint gyönyörűen sütött a nap, dupla szivárvánnyal meg mindennel, ami ilyenkor dukál.

A tegnap miatt amúgy még sokat fogok nyavalyogni, de leginkább majd a tavaszi félévben. Két új tantárgyat is hozzám vágott a sors, és ezúttal legalább azt nem kell elnyöszörögnöm, hogy “de hát én ezekről még az egyetemen se tanultam!”, mert speciel igen, viszont ezzel sem jutok sokra, mert az egyiket első éven, a másikat meg másodéven. Az utóbbi is ’97-ben volt, szóval képzelhetitek, mi mindent kell majd újratanulnom. Plusz még az összes többi merénylet, ami a tavaszi félévben várható, oááá.

Asszem most megint egy olyan időszak következik, amikor csak három napra merek előre tervezni, mert ha távlatában akarnám látni a dolgokat, inkább visszagurulnék az ágyba, és fejemre húznám a paplant. Mindehhez ráadásul ma reggel a szekrény is kifogott rajtam, pedig ki volt találva előre, mit veszek fel, de valamiért mégsem működött, most meg már késő újabb cuccokat ráncigálnom elő, hátha azok kedvesebbek lesznek. Ó, és a hajamat meg kellett mosnom, de az idő rövidsége miatt szárítanom is, úgyhogy most tényleg iszonyúan fel van robbanva, és konkrétan úgy néz ki, mint egy adag piros csepű. Ó, jaj, ó, jaj.

Na nem baj, lesz még szőlő meg lágy kenyér. (Anyám, a kovászt is meg kellett volna etetni.)

Természetesen arra is ma reggel kellett rájönnöm, hogy Nágyezsdát (ő a zakó) tragikusan kihíztam csöcsben, mert fogyás ide vagy oda, az maradt, amekkora volt. Bánatom óriási. Hol a nyavalyában találok én egy ugyanilyen jó szabású dohánybarna bársonyzakót?