A tavasz már úton van, egyelőre viszont leginkább a sírós orcáját mutogatja. A dér meg fagy helyét átvette a sár meg lucsok, úgyhogy most úgy néz ki a házunk, mint óangol elégiákban a száműzött hősök szigete. “Mocsár veszi körbe minden oldaláról”, erre gondolok.

Cipőválasztásaimat leginkább az befolyásolja, milyen állapotú talajon átcaplatva jutok el a civilizációba (ahajt húsz méterre kezdődik az aszfalt, de addig nem tudok elrepülni), szóval most ez van. Kimenni viszont necesse est, más vásárolnivalók mellé fogyóban van a muszikák kajája is, úgyhogy kénytelen voltam nekigyürkőzni. Természetesen volt a kisbótban minden, amire nem lett volna szükségem, macskakaja viszont csak sajátmárkás, amit ezek a kényes arisztokratikus dögök valószínűleg szembeköpnék velem, szóval holnap is ki kell tipegnem a civilizációba, ezúttal a nagybótig.

Visszafelé jövet éppen találkoztam a Repülő Kutatóval, aki a buszhoz igyekezett ugyanazon sártengeren keresztül, és neki még gumicsizmája sincs. Viszont, mint vidoran mondám neki, legalább mindig meglátja messziről az asszonyt, amint ott világít gumicsizmás papagájnak öltözve, úgyhogy könnyen elbújhat előle, ha akar. Ezúttal, úgy tűnik, nem akart.

Hogy ne csak a sárbancaplatós cuccaimat nézegessétek máma, szólok, hogy lőttem posztot arról a táskáról, amit láthattatok hétfőn, és amit magam varrtam még 2012-ben. A közönséget mulattatni kell.