Kezdődik a rohanóhét, amikor a hallgatók majdnem mind elmennek gyakszira, és a kollégáim végre olyasmivel foglalkozhatnak, ami más, mint a szokásos taposómalom. Ehhez képest nálam egy szállal se jobb a helyzet, sőt, szerdán például egész nap Pécsett kuksolok egy teremben. Ma ehhez képest legalább csak csöbörből vödörbe van, nem csöbörből dézsába: ébredés spontán módon fél ötkor (negyedórával később a Mindenki hirtelen nyer egy Oscart), bebumlizás Pestre (ezúttal nem tanítás, hanem orvosi alkalmassági vizsgálat), aztán dél körül végre elszállítom Poettnek a két kord kötényruhát (zsebekkel!), amiket ugyan sok szeretettel, de soha többé. Nem is tudom, nyafogtam meg prokrasztináltam-e ennyit egyáltalán bármelyik varróprojekttel, és most igazán úgy érzem, hogy istennő vagyok, és bármit meg tudok oldani, de kordot valószínűleg hosszú ideig nem varrok majd. Elkényeztetnek engem ezek a trikotázsanyagok, az tény, de a Bűnök Barlangjában még mindig bokáig ér a bíbor és türkiz színű szösz, ráadásul az a sunyi fajta, ami még a porszívó elől is elbújik a sarkokba, aztán hónapok múlva, amikor már teljesen elfeledkeztél az egészről, mélán előcselleng.
Mindehhez viszont most tovább tavaszkodom, mert ez a tél olyan hosszú volt, mint a fene, és végletesen elegem van belőle. Ha már rohanás, akkor a szép kis zöld bakancsomban legyen.
Erről a kabátról amúgy mindig a “vadász, vadász” vicc jut eszembe, talán nem teljesen alaptalanul.
peony67
2017/02/27 at 22:52
Király ez a szoknya… meg a bakkkkancs is 🙂