február 2017 havi bejegyzések

Mink itt falun leginkább azért szoktunk roppant nyugalommal belefulladni kicsiny kuplerájunkba, mert úgyse jön ide senki látogatóba, aki nem családtag, hát akkor meg miért töltsem egész életemet a lakás pucoválásával. A macskákat igazán nem zavarja semmi, amíg van simi meg kaja, a Repülő Kutatóról meg ne is beszéljünk, neki csodálatosan szelektív látása van. (Ezt leginkább olyankor szoktam realizálni, amikor valamiért fel kell állnom egy székre, és szembesülhetek azzal, milyen ujjnyi vastag porréteg lapi azokat a felületeket, amelyek az én szemmagasságom fölött, de az övé alatt találhatóak. Hja, nem én vagyok a háziasszonyok gyöngye.) Ennélfogva persze ha véletlenül mégiscsak látogatóba jön valaki, hirtelen rájövök, hogy izé, az étkezőasztal felét ellepte a himmihummi (mi végül is csak két személyre használjuk, nem négyre), a fogason nincs egy olyan fölös fog, ahová fel lehetne akasztani plusz két kabátot – értitek, na, nem kell magyaráznom.

Ha utánaszámolok, utoljára több mint fél éve járt itt olyasvalaki, aki nem a famíliám tagja, és ez azért fontos, mert ők pontosan tudják mire számíthatnak tőlem, én meg nem szeretek csalódást okozni (irónia). A röhej kedvéért akkor éppen Poett meg a férje voltak itt, és ez azért röhej, mert most is ők jönnek. Még mindig kötényruhákat varrunk, desőt most állunk bele igazán a rettenetesbe, mert a mai napra kettőt irányoztunk elő, mindezt szabástól a finisig összesen négy óra alatt, és nem is ám valami könnyedke rugalmas anyagból, amit én már akár behunyt szemmel is, hanem kordból, ajvé.

Na, fussunk neki.

Ezzel a kötényruhával is kéne kezdenem valamit. Leépítem vagy szétvágom, ezek az opciók.

A mai nap afféle finomfőzelék lesz, kenyérsütéstől rendezgetésig, szöveggyomrozástól varrogatásig mindent bele akarok gyömöszölni, és annak is itt az ideje, hogy átnézzem a tavalyi ppt-ket, mert hétfőtől ismét tancsitancsi. Ennélfogva ne várjatok most tőlem különösebben látványos belépőt, de azért a liszt nagyját leporoltam magamról, voálá.

A cérnadarabkák még csak ezután jönnek.

Ha van jelzés arra, hogy kétségtelenül elég volt az elhaló nyögdécselésből, valószínűleg az lesz, amikor az ember a látogatóba érkezett anyját küldi át kávéért a boltba, mert nem bírja magát összevakarni még annyira se, amennyi ehhez a bonyolult feladathoz kell. Na ez volt tegnap. A mélypont viszont arról ismerszik meg, hogy innen már felfelé tart az út, úgyhogy ma rettenetes módon aktivizálom magam: nem csak a munkahelyemre robogok be elintézni némi papírmunkát, de két szakdolgozóval is konzultálok, ráadásul bejárom mind a három gyakorlóóvodát, amire már vagy egy éve nem volt példa.

A nyüzsgés egyik kézenfekvő oka az, hogy jövő hétfőtől ismét újraindul a verkli, nekem meg formába kell lendülnöm hozzá. A másik sajnos abban áll, hogy megint megbeszéltem egy időpontot a parodontológussal, mire ő derűsen azt mondta, legyen inkább kettő. A nyüves nyavalyába, március végén már megint szétverik a pofámat, és ritka szabad hétvégéim egyikét ismét nyáladzással és lázasan fogom tölteni. Az ilyen hírektől mindig nyüzsöghetnékem támad, gyorsan-gyorsan körbe-körbe, mintha élnék.

A túlméretes pulcsit, ami rajtam van, a múlt héten ütöttem össze, amikor még Erikkel éldelegtem a Bűnök Barlangjában, és valószínűleg gyártok még belőle egyet más színekben, ha érkezésem lesz rá. Ahogyan egyik sokadnagynéném mondta pár száz évvel ezelőtt: “Finom, puha, meleg, öregeknek ez való”. Ő persze biztos nem olyasmire gondolt, ami háromféle anyagból van összerakva, és ez egészen szándékosnak is látszik, de valójában az a stájsz, hogy sem a pirosból, sem a feketéből nem volt már elegendő ahhoz, hogy egy komplett pulcsit kihozhassak belőle. Ebben a pillanatban, mondanom se kell, ez a legeslegkedvencebb pulcsim, és ebben valószínűleg nem kevés szerepe van annak, hogy ami ennél kényelmesebb és lazább, az már pizsama. Az, hogy másfélszer is beleférnék, külön bónusz ezekben a rétegzős időkben. Bezzeg ebbe az öreg kordnadrágba csak cipőkanállal tudtam belegyömöszölni magam.

A jelek szerint a tegnapi bejegyzés olyan borongósra sikerült, hogy egy csomó olvasó azt hitte, abba akarom hagyni a blogolást. Isten ments, még csak az kéne. Ez az egyik fogantyúm az optimizmushoz (tudjátok, színes rongyok, sok szénhidrát meg puha macskák), meg egyébként is turkáltam új holmikat tavaszra, addig nem krepálhatok meg, amíg azokat be nem mutatom.

Borongós hangulatomon persze az se segített különösebben (ezért is küldtem be Celofánt helyettesíteni, neki már nincsenek ilyen problémái), hogy a tegnapot hátamra fordult bogárkaként töltöttem a kanapén agonizálva. Nagyjából tizenkét és fél éves korom óta ki vagyok szolgáltatva a hormonjaimnak, leszámítva hét nyugodt fogamzásgátlós esztendőt. Amikor nyolc órán át kell tanítani, röhejes módon jobban bírom az egészet, nagy úr a muszáj, de most az őszi meg a tavaszi félév közti limbóban vagyok. Az ilyen időszakokban a menzesz megérkezik, körülnéz, aztán úgy dönt, túl nagy itt a nyugi, rúgjuk rá az ajtót a kócerájra. És lőn. Pedig este el akartam menni koncertre is. Cabaret Medrano-fellépés volt a lokális Pótkulcsban, tíz percre tőlünk, és a nyári BorMámorBényén nagyon megtetszett nekünk a Cabaret Medrano, de hát tegnap ott voltam összehuttyanva a kanapén, és csak annyit tudtam mondani, oáá, azt is gyakran és halkan, és szénhidrátokat zabáltam nagy mennyiségben. Azért a Repülő Kutatót elküldtem koncertre, nehogy már mind a ketten csak üljünk itthon, és pudvásodjunk.

A Cabaret Medrano amúgy azzal lopta be magát a szívünkbe, hogy játszani szokták ezt:

Volt valaha egy többé-kevésbé collegiumi zenekar, a Vakvágány, az ő előadásukban ismertük meg az Alvarezt, úgyhogy az Alvarez mindig is gyermekkorom régi szemétdombja marad egy kicsit. Istenkém, utánaszámolni is elképesztő, idén lesz tizennégy éve, hogy eltemettük Oláh Dávid Gazembert…

Holnap lesz tíz éve annak is, hogy Mama meghalt, de holnapután a százkettedik születésnapja lesz, és én a halottaimnak sose a halála, hanem a születése napjáról szoktam megemlékezni, márpedig össze kell kapnom magam, Mama biztos azt mondaná, “hogy nézel ki, fiam, egy asszonynak mindig adnia kell magára”. Úgyhogy nesztek, így néz ki az, amikor én bevágok egy újabb Cataflamot, aztán adok magamra.

Ma egyébként Erikkel szándékozom tölteni a napom nagyját, meg kéne pedig írni egy konferencia-absztraktot is, de annyira nem fűlik a fogam hozzá, hogy jahahaj.