Megest hajnalban riadtam fel, desőt éjjel. Háromkor. Az óraátállítás jóvoltából ráadásul kettőkor, nom du nom du nom. Mindehhez talán mondanom se kell, hogy azért ébredtem fel, mert valaki éppen egy rossz minőségű gallyvágó fűrésszel próbálta leszedni a medencémet, ah ti női létnek misztériumai. (Germaine Greer feminista mondta valahol A kasztrált nőben, hogy mekkora szívás negyven éven át minden hónapban menstruálni, mikor az ember amúgy csak kábé két gyereket szeretne.) Természetesen azonnal megjelent mindkét szőrös családtagom is, és kicsinyt verték egymást a szőnyegen, aztán Celó lekuporodott, és csodálatos asztmás stílben elkezdett köhécselni. Öt khhhhhhr után persze abbahagyta a simogatásra, de addigra már úgy felébredtem ijedtemben, hogy dajnng. Inkább főztem egy kávét, aztán számbavettem az eljövendő napot.

Ma Diwali van, és én továbbra is nagyon szeretek minden olyan ünnepet, ami lámpásokról, mécsesekről, csillagszórókról és zabáról szól. Plusz új holmikról. Nos, ez utóbbi idén se érvényes, bár azért egy kicsikét talán mégis, mert a lakás kap néhány új párnát, legalábbis ha be tudom fejezni ma azokat a projekteket, amelyek már hetek óta folydogálnak, amikor éppen akad egy kis szabadidőm. Takarítani is kell, főként hogy holnap megjelenik anyám meg húgom, és számos termeink vagynak ugyan az elszállásolásukra, de ezen számos termek igencsak kriminális állapotban.

Ehhez képest itt ülök felöltözve, de paplan alatt, köröttem pedig harmincötféle hímzőfonal, és nagyon nem akarózik felállni innen. Még reggelizni se. Felemás Diwali lesz ez, no. De ha már van, hadd szóljon.