Azt szokták mondogatni, hogy “csak egyszer vagyunk fiatalok, utána más mentséget kell találnunk”. Na tudjátok mit, én ma egész nap egyetemista vagyok a leghajszoltabb fajtából, úgyhogy úgy gondolom, ez mentségnek éppen megjárja.
Tény, ami tény, alig bírtam visszafojtani a röhögésem, amikor ezt a konzervet legyártottam. Mint látszik is.
Ma is olyan nap van, ami kismillió elintéznivalóra hullik szét, plakátolni próbálok a gimnáziumban (felvételi felkészítőket tartunk Esztergomban, annak a reklámja), kindlét veszek át egy metróállomáson, ráadásul az estét megint Pécsett ünneplem, mert holnap ismét napnyugtáig ropjuk egy tanteremben, sálálá.
Az utazáshoz valószínűleg átcserélem egy praktikusabb fejfedőre, de ma mindenképpen kalapot akartam venni. Ezért.
(Néhány órával később.)
A szoknyáról menet közben kiderült, hogy nem kedvelik egymást a kabáttal (vanezígynéha), úgyhogy lecseréltem. Ez sem az igazi, de nem öltözködhetem egész nap, vár a vonat. Grr.
Ma csak a Repülő Kutató hagyta el a házat. Mi többiek szundikanapot tartunk – jó, Poci néha rágcsál kicsit a dobozából, Celó nyújtózkodik, én meg köhögök, de ezen kívül semmi.
Remélhetőleg ez így is marad.
A másik kettő sokkal jobban fest,
bár az a megcsócsált doboz tényleg rémes.
(Megint konzerv, nyilván, minekutána töksötétben vágtázom ki az ajtón. És ráadásul ugyanaz a sapka, mint tegnap, ajvé. Mintha nem lenne annyi sapkám, mint égen a csillag.)
Mire ennek a napnak a végére érek, a hamut is mamunak fogom mondani. Ezért vettem fel stratégikusan a legfélelmetesebben nyolcvanasévek pólómat, hátha ez eltereli a közönség figyelmét, miközben én kifejezéseket keresgélek.
Majdnem azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy “Nyálka és takony” – az időjárás kriminális, a hallgatók meg ugyebár gyakszin voltak a múlt héten, ami azt jelenti, hogy új vírustörzseket szereztek be az ovikból-sulikból. Örülni fogok, ha felük meg tud jelenni az e heti órákon. Utána meg az a felvonás következik, amikor mindenki elkezd vírusokat csereberélgetni, és feltehetőleg csak november elejére hevernek ki minden fertőzést. Hja, kérem, ez a szakmával jár, így lett nekem is tizennyolc évesen hólyagos himlőm, szolgálatukra.
Mindenesetre most aki bújt, bújt, aki nem, nem, én elmentem tanítani. Remélem, látjátok a képemen a végtelen elszántságot.
Nem tudom, mi a nyavalya van mostanság az öltözködési modzsómmal, de rohadt nehezen hozok össze olyasmit, ami nekem is tetszik magamon. Jó, tudom, rohangálás meg átmeneti időszak meg minden más mütymürütty, de akkor is, mintha csak kétféleképpen tudnék felöltözni mostanság: semmilyenül vagy dilinyósan.
Ma, mondanom se kell, éppen dilinyósan.
Nyugi, még megvagyok, de tegnap egyszerűen egy miccentésnyi idő se volt fotózni vagy posztolni sötétedés előtt, utána meg már reménytelen. Most értünk haza Pécsről, rendkívül lerobbant vagyok, és miután ezt közzéteszem, előreláthatólag fél órán át fogok ázni a kádban, miközben mindenféle illatos izéket kenegetek magamra.
Ma van a születésnapom-pom-pom. Poci egész éjjel rajtam balettozott, a Repülő Kutató meg úgy horkolt, mintha fűrészelne. Azzal keltem, hogy na jó, negyvenkettő, ez is megvolt, de aztán mire kimásztam az ágyból arra is rájöttem, hogy frászt, negyvenegy. Szépen állok, azt se tudom már, hány éves vagyok (és mindehhez természetesen felülbecsülöm). És akkor Celofán lehányta a függönyt.
Emellé konferenciám is van egész nap, estefelé pedig a Repülő Kutató eljön utánam, és behajint a kocsijába, hogy távozzunk Pex irányába, mert holnap reggel meg ott van jelenésem. Önvigaszul csak azt mondhatom, voltak rosszabb születésnapjaim is, a tizennyolcadikon például egy majdhogynem idegösszeropit kaptam – igaz, azt legalább a Louvre-ban.
Ma még mindig itthon ülök és taknyolok, de legalább már feltápászkodtam a kanapéról, és megpróbálok operatív lenni, ha egyelőre csak házon belül is. Mindenképpen muszáj visszatérnem a rendes kerékvágásba, mert holnaptól ismét a fejemre zuhan Esztergom, Pécs, Budapest meg az összes többi. Holnap például a hetes busszal indulok, hogy a pénteki konferencia előtti utolsó értekezleten részt tudjak venni. Lelkesedésem határtalan, az orrom sebes, csak szájon át tudok levegőt venni, és még mindig olyan a hangom, mint egy ír szetternek.
Viszont legalább a fejemen renováltam a pipirost.
Türelmetlenségből, hajszoltságból vagy optimizmusból (tulajdonképpen egyremegy) a vauvaunak a maival együtt két napot adtam arra, hogy kitombolja magát, utána ugyanis nem. érek. rá. Kicsit sem. Ha a hallgatóim nem mentek volna el testületileg gyakszira, ezt a két napot se tudnám itthon kornyadozni át, de szerencsém volt. (Abszolúte jellemző, hogy szerencsének tartom, ha a magánidőmben vagyok beteg, és az a gyanúm, mi tanarak mind így csináljuk.)
Persze továbbra is úgy festek, mint akit a vauvau szájából szedtek ki. Talán mert tényleg ez a helyzet.
(Ez is csak azért, mert megígértem. Úgy festek, mint az ördög öreganyja, és ha csak egy kevéssel is több hiúság szorult volna belém, nem fotózkodnék máma, pláne nem tenném ki közönség elé.)
Ha nem állapítottam volna meg egy héttel ezelőtt, hogy igenis ősz van, ma reggel igencsak morcos lettem volna az időjárásra. Így is morcos vagyok, de nem az időjárás miatt, hanem mert továbbra is vauvau. Ezúttal kifejezetten rossz beteg vagyok, nyűgös meg mocorgós, ráadásul az általános helyzet sem kedvez különösebben annak, hogy békén heverjek az oldalamon, mert a tennivalókat nem lehet kiiktatni akkor sem, ha az ember éppen lázas meg nyamvadt. Ami ilyenkor kimarad, az természetesen mindaz, ami általában a komfortomat szolgálja, például le kellett mondanom a mai masszázst. A Repülő Kutató úgy ment el reggel, hogy nem tudja, mikor jön haza, de minden bizonnyal későn, és bevásárolni sem lesz ideje. Ehhez képest a házban csak két dolog nincs, de az nagyon nem: macskakaja és kávé. Nekem kellett volna elkúsznom érte, ha nem vállalja el anyósom, áldja meg érte az Isten mind a két kezével.
Így is itt marad viszont nekem a lakáson belüli tennivalók garmadája, a nyűgösködés, a Neocitrán meg a vauvau. És mindehhez pontosan ugyanaz a nyafogóruha, amit négy nappal ezelőtt is hordtam. A bloggerek szégyene vagyok.
Hihetetlenül büszke vagyok magamra, úgy lenyomtam a tegnapi tanítást, mint a huzat. Csudálatos az elszántság csudája, bezony mondom én néktek, különösen hogy az anyatermészet csudáiról is újabb tapasztalatom lett első kézből (öö, nem kézből, de öö, maradjunk inkább ennél a megfogalmazásnál), minekutána öt perccel azután, hogy belekezdtem az első órába, realizáltam, hogy ööö, és valószínűleg a nálam lévő táska az egyetlen, amiben éppen nincs egészségügyi betét. Nyilván ezt a problémát is megoldottam rögtön az első szünetben, és utána diadalmasan döngettem tovább végig az egész nyavalyás napon, aztán amikor végetért, úgy eresztettem le, mint egy lufi, psziúúú, és mire hazaértem, annyira be voltam rekedve, alig bírtam beszélni, a lázam 37.7, és már csak annyit tudtam mondani, hogy vauvau, de azt sokat és sűrűn.
A vauvau ma is folytatódik, közben idegen zöld létformák távoznak az orromból meg a torkomból, úgyhogy most ledöglöm a kanapéra, egyik oldalamon egy kanna tea, a másikon egy százas papírzsepi, és feltehetőleg fel se állok, amíg el nem fogy mind a kettő.
Elmentünk 10×45 percet tanítani, én meg a Mebucain szopogatótabletták. Ha valakinek nincs más álamügye fojóba, drukkolhat, hogy túléljem.
A tegnapi napom abszolút fénypontja amúgy az volt, amikor megittam egy Neocitránt, majd kényelmesen elhelyezkedtem az irodában a hetvenes évekbeli szőnyegen a dohányzóasztal lábai között, és aludtam egy órácskát. Ma még erre sincs lehetőség, Budapesten ugyanis nincs irodám. Dohányzóasztalom és velem egyidős szőnyegem se, it goes without saying.
 | peony67 - 10/200 – Fül |
 | mák - 10/193 – Lilakápucta |
| peony67 - 10/193 – Lilakápucta |
 | Zsuzsi - Eská 10/24 – A bazi nagy… |
| mák - 10/195 – Idus. Vagy inká… |
Minden nap más - mindennap más 