Minden nap más – mindennap más

(Minekutána holnap valószínűleg turkálni megyek, juhé, juhé.)

Eleve ilyen nagyképű és becsapós címmel indítani, szép is ez. Természetesen nem arról fogok itt írni, hogyan kell turkálni, hanem arról, én hogyan csinálom. Meg hogy miért.

Lassan huszonöt éve, hogy a ruhatáram jelentős része “uraságoktól levetett holmikból” áll (oké, ez korábban sem volt ritka, de akkoriban még ismertem az uraságokat, akik levetették azokat a holmikat), és már a kezdetekben sem értettem, miért húzza valaki az orrát a turkálókra, pedig azóta tényleg sokat változott a helyzet. Egyrészt a turkálók most már jóval kulturáltabban néznek ki, jobb szaguk is van, ideális esetben vállfákon tárolják a ruhákat, de semmiképpen sem a padlón, és a cuccok alapos tisztítás után kerülnek be. Az elfogadásukon sokat segít az is, hogy az elmúlt évtizedben lassan divatba jöttek a “vintage” darabok (a szakirodalomban a húsz évesnél régebbi, de már 1920 utáni ruhákat tekintik “vintage” holminak, az ennél régebbi már antiknak számít, az ennél fiatalabb meg a gyűjtők számára egy legyintést sem érdemel). Ó, és persze azzal is be lehet fogni (néha) a fanyalgók száját, hogy ez tulajdonképpen környezetvédelmi kérdés, védd a fákat, egyél hódot, satöbbi.

Ezzel együtt is sokan vannak, akik számára problémát jelent, hogy “de hát ezt már hordta valaki”. Nos, én nem értem, miért gond, ha a ruháimat korábban már hordta valaki, sőt. Egy turkálóban vett holmiról legalább tudom, hogy biztosan kibírt már minimum egy-két mosást anélkül, hogy szétesett, kinyúlt vagy összement volna, és ahogyan a fast fashion üzletekben bánnak a vásárlók a ruhákkal, azokat sem nevezhetjük már igazán ropogós-vadonatújnak. (A múltkor futottam bele egy hírbe, hogy két tini nem bírt a hormonjaival, és valamelyik magyar pláza valamelyik üzletében a próbafülke padlójára szórt holmikon estek egymásnak. Inkább nem kötnék fogadásokat arra, mi lett azokkal a ruhadarabokkal, amiket ágynak használtak – valószínűleg úgy, ahogy voltak, visszakerültek a polcra.)

Mindenesetre, hogy visszatérjek a kezdetekhez, a turkálók egyre jobbak, sajnos egyre drágábbak is – már olvastam olyan cikket is, amiben azt bizonygatták, hogy új holmikat venni lassan olcsóbb, mint turkálósat. Háát, erre azért nem vennék mérget. Ha valamelyik menőbb belvárosi turkálóba és valamelyik gyatrább fast fashion-üzletbe jár a cikkíró, talán. Én régebb sem jártam menő belvárosi turkálókba, és az alatt az egy év alatt, amíg semmilyen ruhát nem vettem magamnak, három érdekesebb-egyedibb turkáló döglött ki alólam, mind az akkori útvonalamon. (Kizárt, hogy csupáncsak belőlem éltek volna, de azért némi gyanakvással tölt el a dolog.) Úgyhogy mostanság szinte csak a Hádába járok.

A Háda, valljuk be, a turkálók fast fashion-megfelelője: semmi sincs ott, ami feltűnően különleges vagy ritka, és meglehetősen ömlesztve kapja az arcába a vásárló a kínálatot. A darabáras verzióiban persze törekednek arra is, hogy a vállfákon szivárványt rakjanak össze a cuccokból, de én még oda is ritkán járok, kilóra veszem a ruháimat, kéremszépen. A leggyakrabban a Váci úti fiókot látogatom, az jó nagy, és általában nem is tolong ott túl sok vásárló, na meg a Thököly útit, ott a földszinten és az emeleten is van próbafülke.

Akinek tömegiszonya van (mint pl. nekem), annak egyáltalán nem ajánlom, hogy teljes árucsere napján rontson be bármelyikbe, olyankor annyian vannak ott, mint a H&M-ben, amikor Karl Lagerfeld úgy dönt, hogy rányomtattatja az arcát pár XS méretű pólóra, ha egyáltalán ráfér. Sisera hadai viszont néhány nap alatt levonulnak, és olyankor még mindig marad egy csomó ínyencség a hozzám hasonlóknak.

Nézzük, mire érdemes odafigyelni.

1. Legyen célod, de ne ragaszkodj hozzá túlságosan.

Nincs értelme úgy menni be egy turkálóba, hogy “szürke-rózsaszín csíkos ceruzaszoknyát akarok venni 38-as méretben”, de úgy sem, hogy “kéne valami nekem-új holmi, mindegy, milyen”, mindkettő csak frusztráció forrása. Az első még helyben, a második csak akkor, amikor az ember otthon kiönti a szatyorból az új szerzeményeket, aztán bámul rájuk, hogy hol volt az esze. A “háromnegyedes ujjú, mintás pólókra van szükségem” viszont egy viszonylag jó cél, és ha közben szembejön egy 38-as rózsaszín-szürke csíkos ceruzaszoknya, amilyet már régen szerettél volna, az se baj.

Én rendszerint színkombinációkkal a fejemben megyek be egy turkálóba, ezúttal például türkizkék meg lila holmikra fogok vadászni, lehetőleg olyanokra, amelyeket együtt is tudok hordani, és csak mérsékelten esik ki ettől a közönség szeme. Attól persze még meglehet, hogy végül zöldekkel és pirosakkal jövök ki, esetleg valami teljesen váratlannal, de hát ebben áll a dolog szépsége, hihi.

2. Ne légy mohó.

Számos tényező befolyásolhatja, mit és mennyit akarsz vásárolni: szekrény- és pénztárca-kapacitás, az otthoni ruhatár adottságai, a turkálólátogatás gyakorisága. Régen, amikor havonta akár többször is eljutottam turkálni, esetenként egy-két holmit vettem, vagy néha meg egyet sem, ha nem éreztem valamiről, hogy “ez most nekem kell“. Sokkal ötletszerűbben is vásároltam, mint mostanság.

Most, hogy meghatározott keretből gazdálkodom, és minden újonnan beszerzett ruhadarabhoz ki kell hajintanom három régit ugyanabból a fajtából (ez mellesleg nagyon hülye ötlet volt, de egyszer majd még megköszönöm magamnak), inkább ritkán veszek egyszerre sokat, azok viszont úgy kerülnek be a kosaramba, hogy nincsenek köztük “árva darabok”, vagyis olyasmik, amikről lövésem sincs, mivel tudnám majd felvenni, de olyan gyönyöhöröhűek, hogy nem hagyhatom ott. Ezúttal például 7-10 egymáshoz és a meglévő ruháimhoz is passzoló darabbal óhajtok kijönni az ajtón, majd meglátjuk, mi lesz belőle. (Megjegyzem, a karácsonyi ajándék az karácsonyi ajándék, úgyhogy most nem is dobok ki semmit az újonnan beszerzett holmik fejében. Képmutató-e vagyok.) Az is igaz viszont, hogy utoljára majdnem négy hónappal ezelőtt voltam turkálni, és előreláthatólag megint nem megyek vagy négy hónapig arrafelé.

Bármilyen kritérium alapján is döntöd el, mennyi holmit akarsz venni, vagy mennyi pénzt költeni – döntsd el előre, és próbáld ahhoz tartani magad. Nem azért megy turkálóba az ember, hogy utána bűntudata legyen.

3. Fésüld át a készletet.

Mindenkinek más stratégiája van erre, az enyém annyi, hogy lassan végigmegyek a ruhaállványok mellett, és nagyon figyelek, rám kiabál-e valami a vállfájáról. Ha valami elég hangosan kiabál, vagyis megtetszik a színe vagy a mintája, akkor megállok, megfogom. Ha az anyaga is tetszik, megnézem a méretét, aztán leveszem a vállfát, és megvizsgálom a ruhadarabot (lásd 4. pont).

4. Ellenőrizz.

Foltok, lyukak, szakadások, bolyhosodás, hiányzó gombok, működésképtelen cipzár, felfeslett varrások. Hú, de pocsék, ha otthon veszi észre az ilyesmit az ember. Én mondjuk tudok varrni, de cipzárt cserélni például rettenetesen utálok. Vettem már ugyan olyan holmikat, nem is egyet, amelyek nem voltak tökéletes állapotban, viszont ilyenkor is fontos volt, hogy tudjam, mit akarok majd kezdeni velük – átalakítani, bevenni, a foltot rátéttel eltakarni, gombokat lecserélni. Ha esetleg nem varrsz, akkor pláne érdemes tüzetesen átvizsgálni az adott darabot. Varrónőhöz elvinni rendszerint piszok drága mulatság, gyakran többe kerül az átalakítás, mint maga a holmi. (Van persze, amikor megéri: a bélelt zakók és kabátok túl hosszú ujját én is varrónőhöz viszem, aki profi abban, hogyan küzdjön meg a feladattal. Az ősszel turkált sütőtökszínű buklé blézerem ujját eredetileg valószínűleg egy orangutánra szabták, de tudtam, hogy ha az ujjproblémát megoldják nekem, rengeteget fogom hordani azt a blézert – és így is lett.)

A kibolyhosodott anyagokon lehet némileg segíteni boholyborotvával (igen, tényleg van ilyen eszköz), de garantáltan újra fognak bolyhosodni, nem biztos, hogy megéri a fáradságot. A pulóverből-sálból kihúzódott szálakkal elbánni túl nagy macera, a kinyúlt-kifakult holmikat meg jobb otthagyni. A stratégiai pontok, amelyekre érdemes figyelni: zakók-blézerek könyöke, az ujjak széle (itt látszik meg leghamarabb a kopás); szoknyáknál-ruháknál a varrás mellett kinyúlt anyag (ez arra mutat rá, hogy az előző tulaj számára túl kicsi volt a holmi, de azért belepréselte magát); pólók-pulóverek hónalja (itt bolyhosodik a leggyorsabban). A bársony vagy kordbársony ruhadarabokat érdemes nagyon alaposan megnézni, a bársony nemcsak kopik, de “törik”, a túl mély gyűrődéseken nem segít a vasaló. Minél finomabb egy anyag, annál sérülékenyebb: a tüll, selyem vagy muszlin különösen az, erre is érdemes figyelni. A hímzett és gyöngyözött darabokra is ugyanez érvényes.

Blézer vagy kabát kivételével semmi olyan ruhadarabot nem veszek meg, ami nem mosható géppel, a fene fog vegytisztítóba szaladgálni.

5. Kategorizálj.

Nem érdemes mindent behurcolni a próbafülkébe, ami megtetszik, viszont egy turkálóban simán előfordulhat, hogy mire visszatérünk egy kinézett ruhadarabhoz, már valaki boldogan távozott vele. (Másoknak valószínűleg egészségesebb hozzáállása van, de én még évekig emlékszem a kihagyott lehetőségekre, fene a pofámat. A “megvettem, de alig hordtam, aztán végül megszabadultam tőle” darabok ehhez képest simán kihullnak a fejemből.)

Kompromisszumos megoldásként három kategóriába szoktam osztani a holmikat: a “biztos”, a “majdnem” és az “esetleg”. Az első kettőt rögtön a kosárba teszem, a harmadikat meg megjegyzem, hol láttam. Ha a “majdnem”-ből nem lett “biztos” a próbafülkében sem, és a “biztos”-ok sem bizonyultak végül annak, visszatérek az “esetleg”-ekhez. Ha közben elvitték őket, hát így jártam.

6. Próbáld fel a ruhákat.

A konfekcióholmik számozása gyakran mintha csak teljesen ötletszerűen történne, ráadásul meg még ott vannak az angol, a francia, az amerikai és az olasz számozás sajátosságai, a betűvel jelzett méretekről nem is beszélve. Azon ruháim között, amiket minden átalakítás nélkül hordok, van S-től XL-ig, 38-tól 44-ig és 10-től 18-ig mindenféle méretű. Ó, és természetesen turkáltam már olyan házivarrott holmit is, amiben aztán végképp nem volt számozás, miért lett volna. Emellett ráadásul vannak olyan cuccok is, amik a vállfán nem mutatnak sehogy, felvéve viszont huhú.

Van úgy persze, hogy hobbivarrónői szemmel bámulok rá valamire, és az adott holmiban anyagot látok, nem ruhát. Ilyenkor nem számít a méret sem, csak viszem. Gyanítom, ezúttal is lesz ilyen…

7. Mérlegelj.

Oké, összegyűjtötted a kincsecskéidet, megjártad a próbafülkét (akár kétszer is), visszapakoltad az “egyáltalán nem” ruhadarabokat az állványokra, és most ott állsz egy többé-kevésbé tömött kosárral. Végy egy mély lélegzetet, és próbáld úgy nézni a kosaradat, mintha nem is te válogattad volna össze.

Még ha csak két-három darabot veszek is, mindig megállok, mielőtt a kasszához vonulnék, és újra végigbámulom őket. Kell ez nekem? Megéri átalakítani? Van mihez hordanom? Van úgy persze, hogy egy ruhadarab semmiféle kritériumnak nem felel meg, de olyan szépen fuvolázik a kosárból, nem lehet otthagyni. És akkor az ember egyszer csak rájön, hogy már nyolc bársonyruha lóg a szekrényében.

Sebaj. Ha úgy adódik, elfér ott még egy kilencedik. A ruhavásárlásnak, bármilyen szigorú szabályokat is kreálunk hozzá, örömforrásként kell szolgálnia, másként megette a fene az egészet.