Minden nap más – mindennap más

A nagy nyüzsgésben majdnem lemaradtam mára, mint a borravaló. Mondjuk úgyse vesztettetek volna sokat.

Körülbelül úgy érzem magam, mint akit ledaráltak. Apró lyukú tárcsán. Kétszer.

Mivel a helyzet már úgysem menthető, hirtelen ötletből sminkeletlen és elmosódó télanyókának öltöztem, hátha ez segít. Ha meg nem, hát legalább vicces. Egy kicsit.

Az év legrövidebb napja, a tél első napja, az advent utolsó vasárnapja, a szomszédban családi bulinap, nekem varrónap, sütőnap, dedikálónap, lakberendezőnap, ennek a blognak újabb duplanap – ááááá.

A kezdet persze ilyenkor nagyjából mindig ugyanolyan, kócfejű és fantáziátlan.

Update: a dedikálónap érdeklődés hiánya, a blogos duplanap idő hiánya miatt elmaradt. Pedig ezúttal is parókában voltam, kontaktlencsével.

A “micsináljak még ezzel a ruhával” szavazáson orrhosszal végeztek a zsebek a szalagok előtt, a kettő együtt pedig elvitte a szavazatok kábé hatvanöt százalékát, úgyhogy tessék: zsebek, szalagok, hajrá. A zsebeket amúgy (egyáltalán nem meglepő módon) a korábban leoperált ruhaujjak felső részéből szabtam ki, és büszkén mondhatom, méretüket tekintve a kisvakond a fasorban sincs hozzám képest.

Valószínűleg amúgy ez sem végleges változat, fér még rá dekoráció bőven. Most viszont inkább nekirontok a nap hátralévő részének – megint inszomnia-szezon van, az éjjel négy órát se aludtam, és most határozottan úgy érzem, hogy ha megállok, elájulok.

Utána, úgy éljek, aki bújt, bújt, aki nem, nem. Nem tölthetem takarítással az egész életemet, még akkor se, ha teljesen nevetséges módon szinte azonnal újratermelődik a dzsuva.

És mivel most már ideje valami kis változatosságnak, holnap bemutatom azt is, mi lett végül a kék ruhával.

Épp annyira megyek élményszámba, mint aki már második napja játszik takarítónénit abban a kuplerájban, amit az egyszerűség kedvéért a lakásunkként szoktam emlegetni. Ráadásul ma reggel belenyúltam a kettőhúszba is, szerencsére csak egy törött karácsonyfaizzó volt az.

Bízzunk abban, hogy holnapra már legalább a papok táncterét sikerül felszabadítanom, és akkor végre nem úgy fogok kinézni, mint egy papucsos matróz.

(Ezt a pólót egyébiránt 2002-ben vettem Oléron szigetén. Csak hogy újabb bizonyítékot adjak arra, miért is nehéz ügy ebben a hörcsögfészekben a takarítás.)

Programpontok a mai napra:

1. Felöltözni német zászlónak (minden ok nélkül, természetesen).

2. Elmenni a boltba tejért.

3. Hazajönni.

4. Átöltözni takarításhoz alkalmatos elnyűtt otthonkába.

5. Muhi csata.

Új egy fenét. Épp csak még nem lépett fel ezen a blogon, mert békésen ücsörgött a pincében azóta, hogy kiturkáltam magamnak, és azt várta, hogy valaki csináljon valamit a nyakkivágásával. Eredetileg afféle szembehólos dekoltázsmegoldása volt, és konkrétan úgy néztem ki benne, mint egy szoptatósdajka.

Most se a világ teteje, de legalább hordható, hurrá.

Újabb rohangálónap, pedig még mindig köhögök, hogy ütné meg a ragya.

A ruha sorsába még ma és holnap bele lehet szólni, ha valaki úgy kívánja…

Dicstelenül munkátalan és sminktelen napot tartok – na jó, azért sütök egy kis veknit, mert a házból kifogyott a kenyér. Meg rákenek a képemre egy csomó mindent, ami szembejön a polcon. Meg hajat mosok. Meg…

Ma is rohangálónappal vert meg a balsors, program délelőttre, program délutánra, pedig a legszívesebben csak aludnék, mint akit főbevertek. Az az érzésem, már sose mászom ki ebből az átkozott náthából.

Álom, álom, édes álom. Na az elmarad. Döngessünk.

Most pedig felhasználom havi egy programon kívüli öltözékemet, és elmegyek könyvbemutatóra.

Igen, ezen a képen is én vagyok. Inkább ne kérdezzetek semmit.

Van az a régi vicc Szerjozsáról, aki akárhogy is rakta össze az alkatrészeket, mindig kalasnyikov lett belőle, nem pedig traktor. Nos, úgy tűnik, hogy én meg akárhogy kezdek hozzá egy átalakításhoz, végül kötényruha lesz belőle.

Persze itt még nincs vége a mesének, kéne valami plusz plimplimm az aljára is, esetleg zsebek, esetleg… á, tudjátok mit, szavazzatok. (Többre is lehet, úgy állítottam be.)

A határidő szerda, akkor így is, úgy is nekivágok. Meg bele.

Amikor már csak főzőtejszín van a kávéba és extrudált kenyér a reggelihez, akkor tényleg vége a kecmec idejének.

(SK: a sapka.)

Szintet léptem a takonykórban, most jön az ugatva köhögés és a torkomból távozó idegen létformák fázisa. (Bocs.)

Viszont most már tényleg átkozottul elegem van az egészből.

(SK: gyakorlatilag minden. Még a papucsot is én festettem be anno pirosra.)

Üdvözlünk mindenkit a kies Szentendréről, én meg a háromnapos takonykór. Holnaputánra már nyoma sem lesz, de nekem ma kellett volna világgá mennem meg ügyintézni meg miegymás. Piszkosul el vagyok keseredve, és kitartóan önsajnálom magam.

És úgy is nézek ki, mint aki nincs jól.