Minden nap más – mindennap más

Nem tudom, ez mennyire látható (egy őtözködős blogtól ne várjunk lehetetlent, ugye), de mostanság igen rossz passzban vagyok mentálisan meg lelkileg meg egyáltalán. Amikor például megbeszéltem az időpontot mára a kozmetikussal, a jelek szerint azt mondtam neki, hogy oké, nyolcra, aztán azonnal elővettem az eljegyzési naptáramat, és mélán beleírtam kilencet. Valahogy úgy vagyok mostanában, mint Münchhausen báró, a saját hajamnál fogva kell kirángatnom magam az általam ütött lyukból, a macskák folyton kaját és simogatást kérincsélnek, de nem eszik meg az ételt, amit eléjük rakok, komoly erőfeszítéseket kell tennem ahhoz is, hogy ne csak sajtos pirítóson éldegéljek, vagy ha már főztem, mosogassak is el utána, az időbeosztásom pedig hét világra szólóan pocsék.

És még a kávéfőző is elromlott.

Tegnap este egyre nagyobb frászban vártam a húgomékat, akiket megpróbáltam ugyan elérni mindenféle változatos telefonszámaikon, de teljesen sikertelenül – volt, amelyiken szerbül halandzsázott a hálózati nemtommi, volt, amelyiken németül, mindenesetre kicsengeni nem csengett ki egyik sem. Végül hajnali fél egyre estek be a zenészek összes retyerutyájukkal, többek között egy elektromos orgonával.

Miközben ezeket a sorokat írom, a sógorom éppen a fentnevezett orgonán gyakorol a nappaliban egy február végi koncertre. (Hang nélkül, csak a billentyűk mondják, hogy duh-duh-duh.) A húgom elvonult Budapestre könyveket vásárolni, és remélhetőleg közelebbről vissza is ér, mert ha nem, én megint elkezdek aggódni, hol a túróban gabalyog a nagy hasával.

Természetesen velem van a baj, mindig is velem volt, más normális emberek ilyenkor nem frászolnak összevissza. Vonulj terápiába, Ofélia.

Oké, valójában fodrászhoz kéne inkább, a hajam megint elérte azt a kezelhetetlen hosszt, amikor nem tudok mit kezdeni vele.

Természetesen Groundhog Day, február 2-án mi más. Ha én lennék Punxsutawney Phil, akkor persze nagyobb volna a gáz, én ma se dugom ki az orrom a lakásból, ez a takonykór kissé szívósabbnak bizonyult, mint eredetileg gondoltam róla. (Azért a korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy ha nem most lenne, hanem egy hét múlva, nem engedném meg magamnak azt a luxust, hogy itthon punnyadjak – ezen a héten csak azért tudok kornyadozni, mert még nincs tanítás. Bezzeg ha lenne, már ott állnék vigyázzban a katedra mögött, takony ide vagy oda.)

Sebaj, itthon is van tennivaló bőven, ma este (ha minden igaz) a húgomék is beesnek, úgyhogy egy porszívózás se ártana. Csak az álmok ne lennének, ma éjjel például hetvenéves fizikusprofesszor voltam mellkasig húzott szövetnadrágban, hózentrágerrel, kezemben egy csokor színes léggömb, egy bicikliverseny közepén álltam talpig frászban, és mellettem jobbról-balról ott zümmentek el a kerékpárok, mint a villám, shuu, shuuu.

Ma garantáltan nem megyek élményszámba, és ez valójában nem is zavar, mások a prioritásaim. A pénteki, sárban és belekben való tapicskolás, miközben bús szitáló eső áztatott bőrig, meghozta az elvárható mellékeredményt: egészen elragadóan taknyolok és dunnyogok, de nyugi, semmi világvége, feltehetőleg holnapra már el is múlik. A világvége hiányára elég jó bizonyíték, hogy ugyan ez az az állapot, amikor este nyolckor úgy érzem, enyhe elesettségemre igen jól esne valami lélekmelengető sós rágicsálnivaló, de mivel a házban (meglepetésemre) nem találok semmit, ami megfelelne az elvárásaimnak, gyorsan összeütök magamnak egy tálca sajtos muffint.

Ma is azt eszegetem a molyolgatás mellé. Sőt, ha nem akarom, hogy akkora legyen a fenekem, mint egy ól vagy víztartály, holnap is.

Azt nem állítanám, hogy a hetem meredeken tart lefelé, de csak azért nem, mert holnap feltehetőleg elérjük a mélypontot. Nagy családi disznóvágás. Falun. Ma délután már indulunk is, hogy az estét egy kondér hagyma pucolásával töltsük, aztán holnap pitymallatkor megöljük szegény állatot, és estig turkáljunk a beleiben.

Ha nem venném tudomásul, hogy húsevőnek lenni azt jelenti, olyasmit eszik az ember, ami tegnap még szuszogott, hipokritának érezném magam, ha viszont nem is érdekelne a dolog, akkor érzéketlennek. Így viszont itt állok félúton, és feltehetőleg egy hétig zöldségeken fogok élni.

Meg vagyok én áldva ezekkel a dögökkel, nem vitás – Anasztázia nagyhercegnő ma reggel ránézett a tálkájába frissen kiadagolt paradicsomos lazacra, aztán arisztokratikusan elokádta magát, és még arisztokratikusabban távozott, hogy elheverjen az emeleten az egyik radiátoron. Hát most komolyan, mikor szedte fel ezeket a princessz-tempókat? Nyilván nem kivertmacska-korában Csobánkán, úgyhogy feltehetőleg mi vagyunk a ludasak. A rossz nevelés, bakker. És még én próbálok pedagógusokat tanítani, fuj.

A tegnapi napot amúgy valószínűleg sokáig nem fogom elfelejteni: először találkoztam alkalmassági vizsgán egy olyan hallgatójelölttel, akinek minden bizonnyal valamilyen pszichés zavara van. Természetesen a “nem felelt meg” rubrikába húztuk bele az ikszet, de azóta is rágódom azon, vajon mit lehetett volna még tenni. Az, hogy megjelent nálunk, valószínűleg azt jelenti, ő nincs tudatában annak, hogy baj van vele, mi meg nem kérdezhettük meg tőle, hogy “elnézést, nem áll esetleg pszichiátriai kezelés alatt?” Egyikünk sem rendelkezett a megfelelő szakképzettséggel ahhoz, hogy akár megsaccolhassa, mi baja (bár tippjeink persze vannak), viszont az biztos volt, ezt a lányt nem engedhetjük pedagógusi pályára.

Prioritások, mondogatom magamnak, nekünk most a gyerekekre kellett gondolnunk elsősorban, nem pedig szegény zavarodott hallgatójelöltre, meg egyébként is, mit tehettünk volna mást. De attól még rágódni fogok ezen egy ideig. És vajmi kevéssé vigasztal, hogy ezek a rágódások tehetnek (esetleg, tényleg csak esetleg) jobb tanárrá.

Egyébként, hogy némi pozitívummal zárjam a bejegyzést, miután kicseréltem valami büdös macskapástétomra az ínycsiklandóan illatozó paradicsomos lazacot, Celofán zokszó nélkül becsámcsogta az egészet.

Ma reggel tényleg csak egy maszat vagyok, de elszántan nézek teendőim elé, melyek lesznek majd intézményi nyílt nap, pótvizsgáztatás meg a jegyek lezárása, az intézményi nyílt napon belül pedig úgynevezett előalkalmassági vizsga is. A nyári alkalmassági vizsgán volt az, amikor a rácpácegresi Nagyszederfával kínoztuk a jelentkezőket – nos, ma valószínűleg Gombóc Artúr lesz soron.

Viszek magammal szendvicskéket is, mert amíg végighallgatom, hogy huszonöten felolvassák Gombóc Artúr menüjét, garantáltan megéhezem.

Királyian nyuhhadt időpontban indulok máma, a kinti hónak köszönhető csupán, hogy valamivel több látszik belőlem egy maszatnál, de azért a szép nekem-új mályvaszínű blézer jobb fényviszonyokat érdemelt volna. Az egészen félelmetesen testhezálló barna plüssbársony ruha is, amit Nelli barátnőmtől kaptam egy szekrényritkításkor, és valamikor régen már megígértem, hogy egyszer tutira megmutatom blézer nélkül, mert abban a változatban úgy festek benne, mint egy kivénhedt pin-up girl.

Nyugtassatok meg, hogy – a magam keretei között – elegáns vagyok és államvizsgához illő. (A blézert természetesen igen szolidan begombolva fogom viselni.)

Muszáj volt pimpillázkodó-napot tartanom, na jó, valójában pimpillázkodó-reggelt, de akkor is. A fejemen a helyzet már tarthatatlan volt, úgyhogy sok morgás és nyafogás közepette bevonultam a fürdőszobába a rossz szagú pacsmagokkal, hogy renováljam a fejemen a pipirost. Holnap államvizsgáztatni megyek, nem nézhetek ki úgy, mint aki két macskával és három varrógéppel él egyedül, még ha valójában ez is a nagy büdös helyzet. A varrógépek nem szóltak semmit a nagy akcióhoz, Celó éppen a pillanatnyilag-legkedvencebb pokrócán héderezett, és rám se bagózott, Poci viszont a kanapé támlájáról megszagolta a fejemet, majd határozott léptekkel elvonult, és mindaddig elő se jött, amíg le nem mostam a festéket. Abszolúte megértem, én se tettem volna másként.

Mindenesetre ha már úgyis ott voltam pirosra kenve, rááldoztam egy félórát arra, hogy további pacsmagokat kenjek magamra. Valahol kilencnél abbahagytam a számolást, de elhihetitek, került rám minden izlandi termomaszktól ránctalanító szérumig és talpfinomító kencétől nyakfeszesítő pütypürüttyig. Minimum a fele egészen nyilvánvalóan hatástalan, persze. Pillanatnyi komfortomhoz viszont roppant mértékben hozzájárultak, minekutána mindjárt neki is esem a fürdőszoba kipucolásának, egy hajfestés mindig disznóóllal jár. És ennek örömére ma manikűrözni is fogok, mert muszáj lesz, dixit.

Ma egyébként akkor sem hagyom el a házat, ha kisbalták potyognak az égből (sőt, akkor pláne nem). Ha vénasszonyok potyognak, akkor persze muszáj lesz kivételt tennem, hogy forró teával kínálgassam és macskaszőrös pokróckákba takargassam őket, de, valljuk be, ennek minimális az esélye. Kábé annyi, mint annak, hogy a ránctalanító szérumtól újra hamvas húszévesnek fogok kinézni.

Őszintén, ha visszagondolok húszéves koromra, a “hamvas” az utolsó jelzők egyike, ami eszembe jut. És akkoriban még ilyen csodálatos katicás nyakláncom és szívecskés-kockás zoknim se volt, bebebe.

Arról nem is beszélve, hogy ha lett volna is, túl gyáva lettem volna ahhoz, hogy felvegyem.

Ma is kellő röhejességgel rétegeztem fel magamat, sőt még a csüngüt is előkotortam a nyakamba.

Amikor 1957-ben a Szovjetunió fellőtte az első szputnyikot, az esemény közvetett következményeként az USA, de részben Nyugat-Európa közoktatása is más irányt vett: elsősorban a természettudományos tárgyakra és a curriculum-központú oktatásra került a hangsúly, a reformpedagógiai törekvések pedig átmenetileg háttérbe szorultak. Ez volt az, amit a pedagógiatörténet “szputnyiksokknak” nevez.

A tegnapi nap folyamán én is sokkot kaptam, több ízben is – hát kellett megkérdeznem a dolgozatban, mi a fene az a szputnyiksokk? Megtudtam, hogy “az oroszok fellötték (sic!) a putyikot (sic!)”, meg hogy ” a szputnyik ami addig merőben akadémiai vita volt, közüggyé változott”, meg hogy “Oroszország hamarabb juttatott a világűrbe interkontinentális rakétát” (he? HE?).

Szegénykéim nagyon kihúzták a gyufát a következő évfolyamnak, akik majd kimerítő magyarázatot kapnak a hidegháborúról és csatolt kellemetességeiről, ha már a középiskola mellőzte ezeknek az információknak az átadását (vagy ők mellőzték meghallgatni anno, ez sincs kizárva). Viszont legalább nem bukott meg senki, melyhez hasonló szépeket mára is kívánok mindannyiunknak. Imádkozzatok a lelkemért, ma a neveléselmélet van soron, már előre be vagyok rosálva. Mint a putyik.

(Egyébként tegnap a portáshölgy megdicsérte a szép borsózöld kabátomat, és egyetértettünk abban is, hogy a turkálókban kapni a legjobb holmikat, amik ráadásul nem jönnek szembe az utcán. A portán mindig értékelni szokták az áutfitjeimet.)

Nyilván nem a vásárba indulok, hanem vizsgáztatni, de amióta felébredtem, ez a dalocska megy végtelenített szalagon a fejemben. Na sebaj, mindjárt kiporzok az ajtón, aztán bedugom a zenegép fülhallgatós végit, hogy eltöröljem a fülbemuzsikát, melyet egyébként a Fekete gyémántokban Jókai “dudolkának” nevezett, szokása szerint összeütvén hirtelen egy magyarítást, ezúttal a “Singedl”-ről.

Ó, atyám, mi fölösleges információt tárolok én a fejemben. Oké, dugjunk mellé egy kis zenét is, talán Rammsteint. Az mindig hatásosan kifújja a helyükről a dudolkákat. Kárikittyom.

Természetesen kabátot is veszek. Zöldet.