Minden nap más – mindennap más

Éjjel álmomban üvöltözve szakítottam Supermannel egy repülőgépen, tornádó közepén. Ugyan mi ehhez képest egy fürdőszoba kifestése, ugye. A szegélyszalag egyébként mámorítóan ronda lett, másfél óra munka mehet azonmódulag a kukába. Megpróbálom átfesteni, de ennek az akciónak a sikere azon áll, milyen fedőképessége van a világosabbik alapozónak. Újabb másfél óra munka rendel, vagyis összesen három órát pazéroltam el a semmire, ha nem sikerül a takarás. Egyébként is a fürdőszoba most van a legeslegrondább állapotában, már minden le van festve, de ahol csak egy réteg van, az foltos és egyenetlen. Mindehhez ráadásul felváltva vagyok nyűgös és optimista. Szép lesz ez, nyugtatgatom magam, csak dolgozni kell még rajta. Viszont tényleg nyolcórás munkanapokat jelent rossz szagú izék között.

Mivel viszont ma állítólag szombat van, mielőtt ismét nekiugranék a melónak, piac.

A festékboltban, ahol időnkénti mázolós bevásárlásaimat ejtem meg, mindig más eladóval kell megvívnom harcaimat, de mindegyiküknek ott úszik a feje fölött egy képregény-buborékban, hogy “muszáj nekem itt dolgozni? éppen nekem? éppen itt? éppen ma? éppen ezekkel a vásárlókkal?”. Soha nem annyira bunkók, hogy kikérhesd a panaszkönyvet, de olyan kelletlenek és kételkedők a terveiddel kapcsolatban, mintha az is szerepelne a munkaköri leírásukban, hogy “4. pont. Az eladó köteles elbizonytalanítani a vásárlót. Minél több pénzt hagy itt, annál inkább.” Néhány évvel ezelőtt még azt gondoltam, azért ilyenek velem, mert nő vagyok meg többé-kevésbé fiatal, viszont azóta rájöttem, hogy minden vásárlóval egyformán viselkednek, leszámítva az ismerős szakikat. Szóval oda járni afféle vallási experimentum, valahol félúton a zen-buddhizmus meg a korai kereszténység között: az ember egyrészt alázatot tanul, másrészt meg hálát érez azért, mert ő bezzeg szereti a munkáját. Persze lehet, hogy ők is szeretik, de ezt elég tehetségesen titkolják, ha így van.

A móka kedvéért amúgy nem volt elegendő alapozófesték készleten, pénteken jön egy újabb szállítmány, úgyhogy addig abból dolgozunk, ami van, és úgy, ahogy lehet. Elvileg két rétegre lenne szükség mindenhol, de halványan reménykedem abban, hogy a falon egy is elég lesz, ott, ahol a világosabb zölddel a fehér csempét kell lefedni. (Fehér, höhh, nem is igazán fehér az, hanem afféle halványan márványozott izé, több négyzetméternyi mintha. Utálom a mintha-márvány csempéket.)

Amíg tegnap a fürdőszobát pucoltam kifelé, Celó folyton ott szaladgált a folyosón, mint nagyanyám miniatűr, szőrös, de éppoly aggódós reinkarnációja. Jaj, fiam, biztos jól meggondoltad-e te ezt az egészet, mi lesz, ha nem sikerül? Nos, majd meglátjuk. Bezzeg Poci, aki amúgy tényleg aggódhatott volna, hogy jaj, mi lesz (az ő vécéje éppen ebben a fürdőszobában lakik, azazhogy lakott – most ki van akolbólítva a folyosóra) le se szarta az egészet. (A vécé áthelyezését viszont tudomásul vette, és belenyugodott ebbe is. Leellenőriztem.) Most mindenesetre ott tartunk, hogy minden mozdítható tárgy ki van cipelve a fürdőszobából, minden lecsavarozható izé le lett csavarozva, és mindent, aminek vízvezeték-szerelő meg elektronyos szaki meg hidegburkoló meg mittoménki kéne a mozgatásához, most látok hozzá leponyvázni és körbemaszkolni. A radiátor speciel folpackkal lesz körbecsavarva, bozse moj. Tervem sikerének kruciális pontja, be tudok-é jutni a háta mögé is a teddihengerrel. Ha nem, igen dekoratívan ronda lesz a végeredmény.

Akkor most nekifekszünk. Ebben a muncas vilagbele ugyan jóformán semmire sincs garancia, de azt nyugodtan lefogadhatjuk, hogy a hét további részében igen kevéssé fogok élményszámba menni. QED.

És miután az egész napot áthamupipőkéztem a varrószobában, renováltam a fejemen a pipirost, felvérteztem magam katicákkal, és elmegyek találkozni az egyetemi kutatócsoportommal.

Nem mondhatjátok, hogy nem teszek ki magamért.

Takarítani azért jó, mert teremtünk vele egy csomó mámorítóan üres és tiszta felületet, amit aztán varázsütésre el lehet tüntetni azzal, ha a Repülő Kutató kipakolja a kocsiból az elmúlt egy hónap holmijait, ruhákat, pokrócokat, ágyneműt, plusz egy regensburgi hűtő és konyhaszekrény és könyvespolc tartalmát. (Csak azt hozta el, nyugi, amit maga vett/vitt oda, de azért mókás, hogy több cuccal jött haza egy hónap Regensburg, mint három hónap Palo Alto után.) Mindehhez ráadásul Csehországon keresztül kocsikázott haza, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy sör. Sok sör. A konyhapult úgy fest, mintha valami igazán nagy ereszdelahajamat bulit terveznénk, holott.

A nekem-jó időjárás legnagyobb örömemre még ma is tart, de ezt a vakációt szokni kell, még mindig kissé tanácstalanul nézegetek körbe. Ne sajnáljatok nagyon, nálam az ilyesmi általában elég gyorsan elmúlik, máris suttognak a polcról a szervezetszociológia könyvek, és a fürdőszoba is egyre indignáltabban kérdezgeti, hogy akkor mi lesz azzal a festéssel, he?

Nyugi, nem hajt a tatár. Még nem.

Mint elegáns, tarka és válogatott öltözékemből látható, itthon fogom átbujkálni a napot színes anyagficlik és átalakítandó ruhadarabok közepette, valamint pontosan lemérem a fürdőszobát négyzetméterben. Ja, meg fogat mosok. Sokszor. Fenyegess meg egy controlfreaket azzal, hogy elveszti a fogait, adj a kezébe háromféle fogkefét meg egy tubus Parodontaxot, tanítsd meg a helyes technikára, és máris lefoglaltad napi húsz percre. Minimum.

Azt hiszem, mától vakációm van. Az örömujjongás még várat magára, egyelőre enyhén tanácstalanul nézegetem a világot.

Nem baj, előbb-utóbb kitalálom, mit kezdjek a szabadsággal meg a történeteimmel.

Bud Spencer is meghalt, hát most már ki lesz a vízlovakkal. A rossebbe, hogy folyton temetünk valakit vagy valamit.

Ez a hír meg minden más, amit gyermekkorom régi szemétdombjából felidézett, eleve nem jött jókor. Szinte minden alkalommal, amikor hirtelen és párosan eljön a várakozás ideje meg a nyomasztó gondolatoké, az önsajnálat kivédésére “rontsunk neki, verjük szét és rakjuk össze újra” tervekbe menekülök. Ez nyilván nem a ruházkodásról szól, ahhoz nem kell az önsajnálat fenyegető árnya – ha észrevettétek, mostanság átlagban minden hétre jut egy újracucc-poszt. Nézettségemben és a hozzászólások számában erős befolyásoló tényezőként vannak jelen a gatyák, a macskafotók és az újracucc-posztok, a nézettségért meg bármit, ugye. Valószínűleg az utazgatások is segítenek, ami elég rossz hír, minekutána nemigen megyek sehová. Mindenesetre az idei június máris a blog történetének legtöbb kattintást megért hónapja, pedig van még belőle három nap. Köszi.

Na de visszatérve a kiindulópontra: az ilyen várakozós-nyomasztó pillanatokban nem ruhák meg paplanhuzatok vannak programon, hanem rendszerint a lakás. Egy háromszintes gilisztában lakom, amit tizennyolc éve építettek egy olyan család számára, akik mi sose lettünk, mert nem lehettünk: apa, anya, kettő gyerek. Ez utóbbiak, ha a ház alaprajzát nézem, különneműeknek és már születésükkor iskoláskorúaknak lettek tervezve, akik két külön kicsi szobában laknak, nem gurulnak le a lépcsőn még akkor sem, ha éjjel totyognak ki pisikélni, és reggelenként közelharcot vívnak a mosdóhasználatért. A fürdőszobám akkora, mint egy bálterem (ez télen, amikor lehetetlen befűteni az egészet, különösen kedves körülmény), meg persze ott a két mosdó mintegy mementóul arra, hogy “na ugye, lehetett volna itt reggelenként csúcsforgalom, de nincs, hehe”. Nem a fürdőszoba az egyetlen gondom, persze: az előszoba túl kicsi, a hideg alagsor lezárhatatlan, a lépcsők balesetveszélyesek, az amerikai konyha még ideiglenesen is szeparálhatatlan, ha nem akarod, hogy a vendégeid az asztal mellől lássák a vacsorakészítés romjait. Minden fal, amit esetleg ki lehetne ütni, hogy jobban az igényeinkhez formálhassam a lakást, vagy a födémet tartja, vagy pedig víz- és egyéb vezetékek futnak benne. A maga módján persze az az igazán vicces és dühítő (számomra), hogy semmi sem indult komolyan romlásnak, hogy léphessek egyet – azt szoktam mondogatni, hogy szarból várat mindig bátrabban építek, mint nem túl jó várból igazán jó várat. Paplanhuzatból ruhát bármikor, de ezt a tarkabarka gyönyörűséget azért nem vettem fel már másfél éve, mert arra vár, hogy megkurtítsam az ujját, és félek, hogy elbaltázom. Úgyhogy a lakásban is ez érvényes: egy csomó mindenhez félek hozzányúlni, mert mi van, ha rosszabb lesz, mint eddig volt. Például a konyhai falicsempe kivételével az összes hidegburkolatot utálom, de természetesen ezek nagyrésze még tizennyolc év után sincs annyira leharcolva, hogy ok legyen a lecserélésükre.

Az ok ezúttal sem a csempe állapota, én vagyok az ok. Besokalltam. (Már sokadjára ugyan, de ezúttal legalább annyira, mint amikor a “fessük át a nappalit, MOST” állapota köszöntött be tíz évvel ezelőtt, és mindenkit mentsen meg az ég az én ilyen jellegű besokallásaimtól, mert a nappali is ki lett festve, de mint a vöcsök.) Mostanra már igen nyilvánvalónak tűnik, hogy itt maradunk ebben a kuplerájban in aeternum, túl sok a holmink és túl nehezen mozdulunk. Oscar Wilde mondta állítólag a halálos ágyán: “Megöl ez a tapéta. Valamelyikünknek mennie kell.” Hát így vagyok én most a fürdőszobámmal, és mivel én nem mehetek, neki kell elindulnia abba az irányba, amerre én noszogatom. Úgyhogy elkezdtem szanitereket és “hogyan fessük le a csempét házilag” cikkeket nézegetni. Az Úr legyen hozzánk irgalmas.

Bár lehet, megússzuk annyival is, hogy végre megkurtítom azt a nyavalyás ruhaujjat.

A mai nap főfeladatául amúgy jövendő szakdolgozóimmal van találkozóm, akik már három hónappal a témabejelentő lap leadása előtt konzultálni akarnak, és ehhez még akár Szentendrére is hajlandóak elutazni bölcs szavaimat meghallgatandó. Nyugi, már két éve tanítom őket, nem fognak megijedni.

Ma viszonylag emberi időpontban kell elpályáznom hazulról, a parodontológus felhívott, hogy fél tízre menjek inkább, ha tudok. Naná, hogy tudok, csak délután kettőkor lesz a pepszi-szigorlat. Ez persze azt jelenti, hogy éppen olyan nyavalyás napom van ma is, amikor két programom van, elegáns távolságban egymástól, de annak semmi értelme, hogy a kettő között hazajöjjek, mert rögtön fordulhatnék is vissza. Mindennek örömére természetesen megint felébredtem háromkor, de úgy, mintha gongot ütöttek volna meg a fülem mellett, aztán csak ötkor aludtam vissza, és arra ébredtem, hogy Brexit. Ez a hét is jól végződik.

Tegnap a felvételim igen érdekesen alakult, fogalmam sincs, felvettek-e – sőt, valójában most már arról sincs fogalmam, akarom-e, hogy felvegyenek. Ez is olyasfajta felvételi beszélgetés volt, ami után az ember még hosszan gondolkodik, hogy vajon itt most az elszántságát tesztelték-e, vagy tényleg inkább seprűs szempillájú friss végzősöket szeretnének látni a doktori képzésen, akik még zöldek és alakíthatók, nem pedig öregek, bogarasak és nagyszájúak. És hát nyilván utólag tudná az ember a legjobb válaszokat adni a feltett kérdésekre, nem pedig akkor, amikor felteszik azokat. A beszélgetés rondószerűen vissza-visszatért arra, hogy nekik nem tartozik a profiljukba a kisgyermekkori nevelés, miért nem inkább az ELTEre megyek, mire is én mindig azt válaszoltam, hogy azért, mert nevelésszociológiát akarok tanulni, az pedig a profiljukba tartozik. Meg hogy eddig én nem foglalkoztam pedagógiával (ja, éppen ezért gondoltam, hogy ideje lenne), és egyébként is olyan szép publikációs jegyzékem van, amiben sehol sincs pedagógia (ja, éppen ezért annak is ideje lenne). Mindent összevéve arra nyilván nem számítottam, hogy vörös szőnyeget terítenek elém, de az általános fanyalgás és a kiérezhető “cipész maradjon a kaptafánál” mentalitás kissé meglepett. Mondjuk nem én voltam az egyetlen, akitől azt kérdezték, miért nem valahová máshová felvételizik, szóval nem vonnék le a kimenetre nézve igen határozott következtetéseket. (Hé, én is a felsőoktatásban dolgozom, és tisztában vagyok azzal, hogy ha egy doktori iskola nem vesz fel kellő számú hallgatót, előbb-utóbb lehúzhatja a rolót, ennélfogva hozott anyagból kell dolgozniuk, és nem dobhatnak ki mindenkit. Ráadásul az egy évvel megemelt kötelező képzési időszak miatt meg is csappant a jelentkezők száma, szóval nem csak hozott anyagból kell dolgozniuk, de kisebb merítésből is.) A maga sajátos módján azért, ismerjük el, egészen mókás, hogy éppen azért vagyok gyanús, mert nem muszájból akarom ezt megcsinálni, hanem csak passzióból.

Mindenesetre most várunk. Ha felvesznek, pályafutásom legbonyolultabb és leghosszabb zsonglőrmutatványa lesz soron, négy helyszínnel és két különböző órarenddel; ha viszont nem, akkor megkönnyebbült sóhajjal hátradőlök, és kidolgozom egy főiskolai varrószakkör pontos programját. Esztétikus, tartós, multifunkcionális szemléltető eszközök készítése kezdőtől haladóig, hogy minden erre vállalkozó egy csinos kis csomaggal indulhasson majd munkába. Afféle óvodapedagógusi kelengye.

Hiába, én vagyok a Tetovált Hölgy, és addig nem nyughatok, amíg nem lesz más is éppolyan tetovált.