Minden nap más – mindennap más

Álmomban néha ismét egyetemista vagyok, persze nem éppen ott és éppen úgy, mint húsz évvel ezelőtt. Minden sokkal nagyobb és egyben koszosabb is, az egyetem épülete zegzugos és szemetes és elhanyagolt, a falból kilógnak a vezetékek, a falikarokban légypiszokpöttyözte húszas égők, a radiátorok majdhogynem ragtapasszal vannak befoltozva, pedig hatalmas rózsaablakok meg óriáslépcsők vannak mindenfelé, de azok is töredezetten, porosan, kivilágítatlanul. Általában ilyenkor kétségbeesetten bolyongok emeletről emeletre, mert nem tudom, hol lesz az órám, aztán mikor végre megérkezem a teremhez, kiderül, hogy nem is diák vagyok én ezen az órán, hanem tanár, a felkészültségem hiányos és a projektor meg a számítógép nem működik, fejből kellene elmagyaráznom valami roppant bonyolultat és összetettet, sok adattal, a diákok meg kajánul várják, mikor égek be. Kézenfekvő lenne ilyenkor szépen felébredni, de nem, az ébredés csak akkor érkezik, amikor végre befejezem az órát, vállamra dobom a táskámat, és elindulok a büfébe.

Legalább azt a nyavalyás kávét szeretném meginni egyszer végre, amiért álmomban a büfébe megyek.

Hogy a jelenről is motyogjak valamit, mostanra már tényleg elegem van az időjárásból, és a postás iránt sem viseltetem túl nagy szeretettel, aki meg se próbálja bedobni az ajánlott küldeményt, csak az értesítőjét. A posta, mint ez nálunk falun megszokott, természetesen két kilométerre van.

Ja, amúgy ma reggel a Repülő Kutató adta elő az olvasójegy-keresgélő hörgős-morgóst, és elhihetitek, beleadott apait-anyait. A macskák úgy nézték, amint fel-alá rohangál ordítva, mint a meccsnézők Wimbledonban.

Gondolom, nem fordul elő gyakran bloggerekkel olyasmi, hogy megemlítenek az egyik bejegyzésükben egy zenekart, aztán kapnak attól egy hozzászólást. Még mindig olyan leesett pofával állok, mint amikor véletlenül megtudtam, hogy van nekem egy saját wikipédia-szócikkem, ráadásul eszperantóul. “Literaturhistoriistino, poetino, tradukistino.” Ez vagyok én, yeah. A jövőben más zenekarokat is emlegetni fogok.

Közben már két napja harcolok azzal, hogy minden délutánra egészen nevetségesen betaknyosodom és megtüsszögősödöm. A Repülő Kutató amúgy tényleg Az Év Férje címet akarhatja, mert tegnap már kérés nélkül is felajánlott egy csésze Coldrexet. Azért kaptam mellé epres tiramisut is, amit akkora kotlával csinált, mintha egy tizenöt fős olasz család lennénk, nem pedig két, tudományos feladatok között evickélő nyomorult, hülye macskákkal.

Felfordulni tényleg nem kéne, mert újraindult a taposómalom: kezdem legyártani a vizsgaidőszakra a dolgozatokat, konferencia-absztraktot ácsolgatok, kutatási tervhez meg esettanulmányhoz gyűjtök anyagot, és próbálok elvégezni mindent, amit még ezen a héten lehetséges. Persze a bírálandó szakdolgozatokat ügyesen ott hagytam az asztalomon, pedig azokat is jó lenne most letudni, mielőtt ismét kitör a totális bolondokháza. Késő bánat, eb gondolat, bírálat-leadási határidő két hét múlva, addig még megjárom néhányszor a Bermuda-háromszöget, másfél órás buszutak alatt meg mi mást tehetne az ember, mint hogy olvasgat. Legnagyobb mumusom persze a kutatási terv, hol volt az én eszem, hogy már megint fejjel szállok bele a falba, és pluszfeladatokat gyártok magamnak, holott eddig is volt éppen elég. (Hogy mást ne mondjak: néhány hete azzal hívott fel a tanszékvez, hogy éppen az óraterhelést számolgatja, az én óraterhelésemre meg ránézni is rossz, mely tárgyaimról vagyok hajlandó lemondani az őszi félévben? Végül kettőt adtam le, melyek közül a másodikat rögtön meg is bántam. Majd megpróbálom visszaszerezni néhány év múlva, akkorra az óraterhelésem is másként fest majd. Aki kapta, amúgy sem túl lelkes tőle.)

A tegnapi muhi csata amúgy roppant érdekes eredményre vezetett, a komplett mosókonyhát ki- meg le- meg szétpakoltuk, hogy felszabadítsuk a helyet a Cipőknek, aztán kiderült, hogy a Cipők a felszabadított mosókonyhai polcok nélkül is köszönik, jól, cserébe viszont most nem férnek a ruháim a szekrényeimbe, csak aligéppen. Ami eddig a mosókonyhában dekkolt, most fent van, az emeletet vállfatartó rudak jajszava tölti be, én meg attól tartok, megint szelektálnom kell, aztán a továbbiakban csak úgy veszek/varrok bármit, hogy minden nekem-újért cserébe megszabadulok valami régitől.

Bár, bevallom, az is vonzó gondolat, hogy vegyek egy újabb szekrényt.

Mint mondtam, taposómalom. Ennek következtében eltotyogok a könyvtárig, hogy szakirodalmat nézzek a kutatási tervemhez, odaki barátságos 12 fok, és ha lenne tököm, némiképp tele lenne már ezzel a késő októberi májussal, bár legalább a nap süt, ez is valami. A nagyobb vigasság érdekében felraktam a blézerre egyik legfrissebb beszerzésem, a tacsit sétáltató, banyatankos nagyanyót is. Általában ritkán veszek ilyesmiket, de ennek nem tudtam ellenállni. (A disclaimer az őtözködős blogokon megszokott ezúttal is: a PopPins nem fizet nekem ezért semmit, teljesen ingyen és bérmentve linkelem be őket.)

…

Na itt tartottam a bejegyzéssel egy órával ezelőtt, gyerünk fotó, elő a könyvtári kölcsönzőjeggyel, köpök, lépek, hajrá.

És akkor kiderült, hogy a könyvtári olvasójegy nincs ott, ahol egészen világosan emlékeztem, hogy megvan.

És még mindig nincs meg.

Ha ma nem üt meg a guta, örökké fogok élni.

Rohadt lassan haladok bármiféle varrással mostanság, tegnap is kiszabtam pár holmit, aztán hagytam a búsba az egészet, és visszavonultam punnyadni a kedvenc kanapémra. Valaminő bizarr okból a torkom is kaparni kezdett, holott igazán nem flangáltam mostanság spagettipántos minikben nyári szandállal, szóval még a zegernyére se foghatom a dolgot. Mindenesetre jeleztem a Repülő Kutatónak, hogy ha igazán hajt Az Év Férje címre, hozhat nekem egy kis preventív Neocitránt. Hozott. Az ilyesmit, mármint hogy van valaki, aki mindenféléket hoz az embernek, ki kell használni, és esetünkben ez különösen érvényes, mert június elején megint lelép, ezúttal Regensburgba. Igaz, ezúttal csak egy hónapra, és igaz az is, hogy ebből egy hetet én is a nyakán fogok lógni, legalábbis ha nem akadályoz meg ebben a május 30-án kirántott jobb felső hetes-nyolcas helye. Ha a bal felső ötös utáni állapotomat veszem alapul, nem megyek én bizony sehová, hanem csak fekszem az oldalamon, és azért fogok nyivácskolni, hogy már megint nincs senki, aki dolgokat hozhatna nekem Az Év Férje cím elnyeréséhez. Pedig, a fenébe, igen jól esne most nekem egy hét Regensburg. (Ne feledjük, esetemben olyasvalakiről beszélünk most, akinek már az is az utazós kaland kategória, ha egy éjszakát Esztergomban tölt egy panzióban, kétutcányira a munkahelyétől.)

Most bősz elszántsággal fújom az orrom, és vadul drukkolok, nehogy felforduljak, mert ugyan csütörtökig nincs jelenésem a munkahelyemen, de azért nem kéne az addig hátralévő három napot sitysutty kidobni az ablakon. Pláne hogy a Repülő Kutató úgy döntött, ezúttal ő rendezi meg szekrényeiben a muhi csatát, és ez valamiért mindig azzal a következménnyel jár, hogy az én holmijaim útban vannak és számosak és biztos hordod te még azt a cipőt, vagy csak a tárhelyet foglalja? Szóval én is be leszek fogva a nagy rendrakásba.

Drukkoljatok, hogy ne balhézzunk össze a nagy takarításban, pénteken lesz a 16. házassági évfordulónk, és igazán nem kéne most kiontanunk egymás bélit, ha eddig megúsztuk.

A hajam amúgy annyira felrobbant az éjjel, hogy még a blog sokat tűrt és látott közönségének sem merem megmutatni.

Eredetileg a mai napra azt terveztem, hogy piac, aztán álmodozás a színes anyagok között, de ember tervez, család végez, úgyhogy a varrószobai ücsürü helyett a Keletibe vágtázok ki, a tradícióknak megfelelően vonatjegyet passzolni le anyámnak, aki a húgomékhoz utazik, és kábé két perce van az A és B jelzésű vonatok között. A vonatjegy mellé átnyújtok 2 db krimit is (én látom el úti olvasnivalóval, ami az elmúlt egy év során bizony nagyrészt arról szól, hogy amikor anyám utazik valahonnan valahová, hirtelen veszek egy-két krimit – magamnak már nemigen szoktam), valamint egy tucat welsh rarebit muffint, majd miután felkepesztett a B jelzésű vonatra, érzelmesen integetek utána. A muffinokat amúgy ma hajnalban sütöttem, miközben Mike és Tyson elszántan próbálták lerágni egymás fülét a nappaliban, én meg időnként rájuk kiabáltam, hogy “Lányok!!!”. Akkor szép az élet, mikor zajlik, ugye. A Repülő Kutató mindeközben békésen horkolt az emeleten. A legtöbbször a pokolba kívánom, hogy ekkora összekoszolható és telidzsuvázható hodályban élünk, egy feleakkora lakás is bőven elég lenne négyünknek, és akkor legalább egy kis önuralmat kéne tanúsítanunk a papírok, könyvek meg ruhák felgyűjtésében, nem csak burjánzani széjjelfele, mint egy megvadult méntabokor – ilyen hajnalokon viszont örülök, hogy a hálószobába nem hallatszik fel sem a muffinsütés, sem a macskák rekcumolása.

Mindennek többek között azért is örvendek piszkosul, mert ha a Repülő Kutató is részt vett volna volens-nolens a hajnaltól tartó partiban, kevésbé valószínű, hogy a búsan cseperésző esőbe kikandikálva felajánlja: elvisz a Keletibe kocsival. Mivel viszont csak a muffinok illata fogadta fél hétkor, nem a kiccsaládi hajcihő, nagylelkűsége határtalan, az én örömem pedig dettó. Egy enyhén másként viselkedő férjjel talán problémás lenne megoldanom, hogy a vonatjegyek-krimik-muffinok átnyújtása után elmenjek turkálni, de a Repülő Kutatót más fából faragták, amire nincs is jobb példa, mint hogy amikor a múltkor bevittem egy turkálóba, én nem vettem magamnak semmit, ő viszont vett magának egy nyári nadrágot. Érdeklődve nézek elébe, ezúttal mi lesz. Én ugyan most elsősorban bébiholmikra utazok (sóher nagynéni cuki kis lehánynivalókat vesz a legfrissebb unokahúgának), de ha valami eléggé hangosan rámüvölt a felnőtteknek szánt állványról, valószínűleg nem hagyom ott. Stay tuned.

(Természetesen a piacra meg vissza minden törekvésem ellenére is szarrá áztam, úgyhogy kénytelen voltam átöltözni, de azt már nem mertem lefotózni, mert a Repülő Kutatót ugyan más fából faragták, de a húrt vele sem lehet a végtelenségig feszíteni, amikor már kezében a kocsikulcs.)

A kedvenc ébresztő csengőhangom Celofán, amint 2:50-kor a kelimszőnyegemen öklendezik. Különösen a jól megválasztott időpont nyeri el ilyenkor a tetszésem: egy órával korábban tenné, és visszafeküdnék; egy órával később, és azt mondanám, egye fene, fél hatkor úgyis kelnem kell. A 2:50 viszont éppen arra jó, hogy ha innen akarnék visszaaludni, nagyjából fél ötre sikerülne, és akkor úgy ébrednék fél hatkor, mint egy mosogatórongy. Na nem mintha most akkora élmény lennék, de legalább jó alaposan bevakoltam magam, az sose árt.

A hozzám képest visszafogott színvilág amiatt van, mert ma nem kell ébren tartanom senkit tarkabarka holmijaimmal és édes bülbül szavaimmal, ébren tartják őket a zárthelyik, vagy legalábbis reméljük, hogy igen. Tegnap este amúgy eldöntöttem, hogy leszarom az időjárás-jelentést, előkészítek egy adag holmit, aztán uccu neki, majd csak betalálok valamikor. Ennélfogva ma minden bizonnyal dögmeleg lesz, és feltehetőleg esni is fog, mert ez a minimum, ha már felvettem a jó öreg hasítottbőr dzsekimet. A csizmát már csak a miheztartás kedvéért rántottam magamra, ezzel garantálva, hogy mindenki más szandálban indulhasson el hazulról. Nem kell megköszönni, szívesen teszem máskor is.

Most viszont elmentem egy további zárótevékenységet vizionálni abba az oviba, ahová azzal fogok beköszönni, hogy jó reggelt, remélem, még emlékeztek rám, én vagyok az, aki február végén járt itt utoljára. Szégyen és órarend.

Nem a Tarkovszkij-féle, hanem az a fajta, aki ellen távoltartási végzést kell kérni. Az éjjel álmomban lett nekem egy ilyen, egy (persze teljesen fiktív, mármint sose-láttam-nem-is-létezik) nőnemű tanítvány, aki állandóan a nyomomban koslatott, folyton a tananyagtól független kérdéseket tett fel nekem, és közben olyan idegesítően vigyorgott, mint a cheshire-i macska. Alapvetően ártalmatlannak is tűnt, míg végül egyszer besurrant az irodámba, ami álmomban egy nagyon zsúfolt és sokszemélyes tanári szoba volt (a valóságban egy nagy hodályban ülünk négyen, fejenként egy-egy két négyzetméteres asztallal, és ebben a félévben tán három olyan alkalom volt, hogy mindnégyen bent legyünk egyidejűleg). A cheshire-i macska elvitt mindent az asztalomról, és ott hagyott helyettük egy levelet meg egy Impulse sprayt (egész pontosan egy La Panterát – miért? olyanom nem volt sose, még azt se tudom, milyen szaga van). A valóságban nincs az asztalomon más, mint négy szakdolgozat (május 30-ra el kell bírálni), egy számológép (zárthelyi pontszámokhoz), egy bögre (azt mondjuk ne vigye el senki, egyedi iparművészeti termék a kőszegi Pont Galériából) meg egy stósznyi vicik-vacak papír. Ja meg két kínaibótos toll. Ehhez képest álmomban csupa fontos és nélkülözhetetlen tárgyat tartottam az asztalomon, és ott tört a frász, hogy a bige a laptopomat is elvitte, amíg meg nem találtam a saját oldalamon a saját táskámban, miközben ott hisztériáztam a tanszékvezetőmnek, hogy milyen tempó ez, hát nem figyelt oda senki? ide bárki betámolyoghat, és összeszedhet bármit? A tanszékvezető próbált ugyan empatikus lenni, de közben dőlt el a fáradtságtól, és az ő asztala meg összeragasztgatható háromdimenziós papírházikókkal volt tele, valakinek a kislánya ott halmozta fel a cuccait, mert csak. Mindeközben én egyre hisztérikusabb lettem, de mialatt (képletesen szólva) habot vert a szám, aközben is folyton figyelnem kellett arra, hogy milyen kifejezéseket használok, mert a tanszékvezető igazi úrinő (a valóságban is), nekem meg jóformán egyéb se jutott eszembe a dühöngés közben, mint válogatott trágárságok. Egészen leizzadtam bele, és amikor felébredtem, kiderült, hogy a valóságban is ez történt.

Jáj. Azt hiszem, tényleg ideje, hogy végetérjen ez a félév.

Igen, definitíve ideje, hogy végetérjen a félév, egészen pontosan úgy festek, mint akit kétszer ledaráltak. A hajamra is ráférne egy mosás, de ma délután a család grillpartit tart a teraszon, holnap reggel meg ismét zárótevékenységre megyek, és én ugyan igen kedvelem a fokhagymás bárány szagát, de nem a hajamban. Na hát akkor mára sálat bele, az mindig segít. A szomszédban amúgy már fél órája akkora vidám hangzavar van, mintha már kilenc előtt elkezdtek volna bulizni, ehhez képest viszont itt nálunk nem csak én, de a Repülő Kutató is úgy fest, mint akit kétszer ledaráltak. Kissé sűrű volt mostanság nekünk a zúgynevezett zéletünk, no.

Az meg pusztán csak a röhej kedvéért történhetett, hogy miután az előző bejegyzésben zöld és korall korszakról hadováltam, most mélán felöltöztem kékbe és lilába.

Feleim, én úgy kivagyok ettől a héttől, mint a kacsa. Általában tudok venni magamon annyi erőt, hogy megpróbáljak viccet csinálni életem idegesítő eseményeiből (mint pl. hogy elmegyek panzióba én hülye, hogy kipihenjem magam péntek éjjel, ehhez képest meg egy olyan pár van a szomszéd szobában, aki végigdugja az éjszakát, rém hangosan), de ehhez most nincs bennem elegendő energia. Kipurc.

Ráadásul reggel rájöttem, hogy a ruha, amit magammal vittem mára, valójában tunika, és egyébként is olyan sorsüldözött fejem van, hogy brr,

úgyhogy muszáj volt elmennem, és turkálnom hozzá egy gatyát. A fejemmel már nem nagyon tudtam kezdeni semmit.

És aztán tanítottam, meg tanítottam, meg tanítottam, és a nap egy adott pontján az a kísérteties érzésem támadt, hogy én már sose érek haza, de aztán mégis sikerült.

Egyelőre maradjunk ennyiben. Ja, és ha lesz annyi erőm, hogy elkússzam a hűtőig, megeszem a képviselőfánkot is, amit a Repülő Kutató vtt nekem még reggel, áldassék a neve.