Azt szokták mondogatni, hogy “csak egyszer vagyunk fiatalok, utána más mentséget kell találnunk”. Na tudjátok mit, én ma egész nap egyetemista vagyok a leghajszoltabb fajtából, úgyhogy úgy gondolom, ez mentségnek éppen megjárja.
Tény, ami tény, alig bírtam visszafojtani a röhögésem, amikor ezt a konzervet legyártottam. Mint látszik is.
Ma is olyan nap van, ami kismillió elintéznivalóra hullik szét, plakátolni próbálok a gimnáziumban (felvételi felkészítőket tartunk Esztergomban, annak a reklámja), kindlét veszek át egy metróállomáson, ráadásul az estét megint Pécsett ünneplem, mert holnap ismét napnyugtáig ropjuk egy tanteremben, sálálá.
Az utazáshoz valószínűleg átcserélem egy praktikusabb fejfedőre, de ma mindenképpen kalapot akartam venni. Ezért.
(Néhány órával később.)
A szoknyáról menet közben kiderült, hogy nem kedvelik egymást a kabáttal (vanezígynéha), úgyhogy lecseréltem. Ez sem az igazi, de nem öltözködhetem egész nap, vár a vonat. Grr.
Ma csak a Repülő Kutató hagyta el a házat. Mi többiek szundikanapot tartunk – jó, Poci néha rágcsál kicsit a dobozából, Celó nyújtózkodik, én meg köhögök, de ezen kívül semmi.
Remélhetőleg ez így is marad.
A másik kettő sokkal jobban fest,
bár az a megcsócsált doboz tényleg rémes.
(Megint konzerv, nyilván, minekutána töksötétben vágtázom ki az ajtón. És ráadásul ugyanaz a sapka, mint tegnap, ajvé. Mintha nem lenne annyi sapkám, mint égen a csillag.)
Mire ennek a napnak a végére érek, a hamut is mamunak fogom mondani. Ezért vettem fel stratégikusan a legfélelmetesebben nyolcvanasévek pólómat, hátha ez eltereli a közönség figyelmét, miközben én kifejezéseket keresgélek.
Majdnem azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy “Nyálka és takony” – az időjárás kriminális, a hallgatók meg ugyebár gyakszin voltak a múlt héten, ami azt jelenti, hogy új vírustörzseket szereztek be az ovikból-sulikból. Örülni fogok, ha felük meg tud jelenni az e heti órákon. Utána meg az a felvonás következik, amikor mindenki elkezd vírusokat csereberélgetni, és feltehetőleg csak november elejére hevernek ki minden fertőzést. Hja, kérem, ez a szakmával jár, így lett nekem is tizennyolc évesen hólyagos himlőm, szolgálatukra.
Mindenesetre most aki bújt, bújt, aki nem, nem, én elmentem tanítani. Remélem, látjátok a képemen a végtelen elszántságot.
Nem tudom, mi a nyavalya van mostanság az öltözködési modzsómmal, de rohadt nehezen hozok össze olyasmit, ami nekem is tetszik magamon. Jó, tudom, rohangálás meg átmeneti időszak meg minden más mütymürütty, de akkor is, mintha csak kétféleképpen tudnék felöltözni mostanság: semmilyenül vagy dilinyósan.
Ma, mondanom se kell, éppen dilinyósan.
Nyugi, még megvagyok, de tegnap egyszerűen egy miccentésnyi idő se volt fotózni vagy posztolni sötétedés előtt, utána meg már reménytelen. Most értünk haza Pécsről, rendkívül lerobbant vagyok, és miután ezt közzéteszem, előreláthatólag fél órán át fogok ázni a kádban, miközben mindenféle illatos izéket kenegetek magamra.
Ma van a születésnapom-pom-pom. Poci egész éjjel rajtam balettozott, a Repülő Kutató meg úgy horkolt, mintha fűrészelne. Azzal keltem, hogy na jó, negyvenkettő, ez is megvolt, de aztán mire kimásztam az ágyból arra is rájöttem, hogy frászt, negyvenegy. Szépen állok, azt se tudom már, hány éves vagyok (és mindehhez természetesen felülbecsülöm). És akkor Celofán lehányta a függönyt.
Emellé konferenciám is van egész nap, estefelé pedig a Repülő Kutató eljön utánam, és behajint a kocsijába, hogy távozzunk Pex irányába, mert holnap reggel meg ott van jelenésem. Önvigaszul csak azt mondhatom, voltak rosszabb születésnapjaim is, a tizennyolcadikon például egy majdhogynem idegösszeropit kaptam – igaz, azt legalább a Louvre-ban.
Ma még mindig itthon ülök és taknyolok, de legalább már feltápászkodtam a kanapéról, és megpróbálok operatív lenni, ha egyelőre csak házon belül is. Mindenképpen muszáj visszatérnem a rendes kerékvágásba, mert holnaptól ismét a fejemre zuhan Esztergom, Pécs, Budapest meg az összes többi. Holnap például a hetes busszal indulok, hogy a pénteki konferencia előtti utolsó értekezleten részt tudjak venni. Lelkesedésem határtalan, az orrom sebes, csak szájon át tudok levegőt venni, és még mindig olyan a hangom, mint egy ír szetternek.
Viszont legalább a fejemen renováltam a pipirost.
Türelmetlenségből, hajszoltságból vagy optimizmusból (tulajdonképpen egyremegy) a vauvaunak a maival együtt két napot adtam arra, hogy kitombolja magát, utána ugyanis nem. érek. rá. Kicsit sem. Ha a hallgatóim nem mentek volna el testületileg gyakszira, ezt a két napot se tudnám itthon kornyadozni át, de szerencsém volt. (Abszolúte jellemző, hogy szerencsének tartom, ha a magánidőmben vagyok beteg, és az a gyanúm, mi tanarak mind így csináljuk.)
Persze továbbra is úgy festek, mint akit a vauvau szájából szedtek ki. Talán mert tényleg ez a helyzet.
(Ez is csak azért, mert megígértem. Úgy festek, mint az ördög öreganyja, és ha csak egy kevéssel is több hiúság szorult volna belém, nem fotózkodnék máma, pláne nem tenném ki közönség elé.)
Ha nem állapítottam volna meg egy héttel ezelőtt, hogy igenis ősz van, ma reggel igencsak morcos lettem volna az időjárásra. Így is morcos vagyok, de nem az időjárás miatt, hanem mert továbbra is vauvau. Ezúttal kifejezetten rossz beteg vagyok, nyűgös meg mocorgós, ráadásul az általános helyzet sem kedvez különösebben annak, hogy békén heverjek az oldalamon, mert a tennivalókat nem lehet kiiktatni akkor sem, ha az ember éppen lázas meg nyamvadt. Ami ilyenkor kimarad, az természetesen mindaz, ami általában a komfortomat szolgálja, például le kellett mondanom a mai masszázst. A Repülő Kutató úgy ment el reggel, hogy nem tudja, mikor jön haza, de minden bizonnyal későn, és bevásárolni sem lesz ideje. Ehhez képest a házban csak két dolog nincs, de az nagyon nem: macskakaja és kávé. Nekem kellett volna elkúsznom érte, ha nem vállalja el anyósom, áldja meg érte az Isten mind a két kezével.
Így is itt marad viszont nekem a lakáson belüli tennivalók garmadája, a nyűgösködés, a Neocitrán meg a vauvau. És mindehhez pontosan ugyanaz a nyafogóruha, amit négy nappal ezelőtt is hordtam. A bloggerek szégyene vagyok.
Hihetetlenül büszke vagyok magamra, úgy lenyomtam a tegnapi tanítást, mint a huzat. Csudálatos az elszántság csudája, bezony mondom én néktek, különösen hogy az anyatermészet csudáiról is újabb tapasztalatom lett első kézből (öö, nem kézből, de öö, maradjunk inkább ennél a megfogalmazásnál), minekutána öt perccel azután, hogy belekezdtem az első órába, realizáltam, hogy ööö, és valószínűleg a nálam lévő táska az egyetlen, amiben éppen nincs egészségügyi betét. Nyilván ezt a problémát is megoldottam rögtön az első szünetben, és utána diadalmasan döngettem tovább végig az egész nyavalyás napon, aztán amikor végetért, úgy eresztettem le, mint egy lufi, psziúúú, és mire hazaértem, annyira be voltam rekedve, alig bírtam beszélni, a lázam 37.7, és már csak annyit tudtam mondani, hogy vauvau, de azt sokat és sűrűn.
A vauvau ma is folytatódik, közben idegen zöld létformák távoznak az orromból meg a torkomból, úgyhogy most ledöglöm a kanapéra, egyik oldalamon egy kanna tea, a másikon egy százas papírzsepi, és feltehetőleg fel se állok, amíg el nem fogy mind a kettő.
Elmentünk 10×45 percet tanítani, én meg a Mebucain szopogatótabletták. Ha valakinek nincs más álamügye fojóba, drukkolhat, hogy túléljem.
A tegnapi napom abszolút fénypontja amúgy az volt, amikor megittam egy Neocitránt, majd kényelmesen elhelyezkedtem az irodában a hetvenes évekbeli szőnyegen a dohányzóasztal lábai között, és aludtam egy órácskát. Ma még erre sincs lehetőség, Budapesten ugyanis nincs irodám. Dohányzóasztalom és velem egyidős szőnyegem se, it goes without saying.
Ha jön, akkor mindig csőstül, ezt már megtanulhattuk. Ma reggel olyan irgalmatlan taknyosan ébredtem minden ok és előjel nélkül, hogy ihaj. Mindezzel persze akár nem is lenne semmi baj, de nyolckor kirobogok az ajtón, és csak este tíz felé támolygok haza, mert mára szakdolgozók vannak programon, a múlt szerdán elmaradt 3×45 perc bepótlása, és mindehhez estére a Kutatók Éjszakáján én vagyok a Meseerdő program egyik állomása is, kis kosaramban minden fellelhető kacattal és plüssállattal, ami ilyen-olyan mesékre emlékeztetheti az ovisokat-áltisiseket. És még holnap is tanítok reggeltől estig, hajaj.
Azon sem leszek igazán meglepődve, ha este leboszorkányoz valamelyik kis elvetemült. Addigra már úgy nézek majd ki, hogy szerencsés lesz, aki öreganyjának szólít.
A tegnap még annál is cifrábbra sikerült, mint eredetileg terveztem, ugyanis egy fel-felriadós szép kusza éjjel után nem a szundit nyomtam be félkómásan a telefon ébresztőjén háromnegyed ötkor, hanem leállítottam az egészet en bloc. Ennélfogva 5:26-kor (a belső ébresztő még így is működött, hálistennek) úgy ültem fel az ágyban, mint akinek gongot ütöttek meg a füle mellett. Fél órám volt a macskákat megetetni, megitatni, kialmozni, magamat lezuhanyozni, felöltöztetni, kisminkelni, megkávéztatni és blogposzt-élesíteni. Bagatell.
Nyilván megoldottam, tudok én nagyon operatív is lenni, ha muszáj. Mindezek után viszont szinte röhögőgörcsöt kaptam, amikor Hűvösvölgy felé menet lerobbant alattam a 29-es busz. Még épp az hiányzott volna, hogy minden heroikus erőfeszítésem ellenére összefogjon ellenem a békávé meg a zuniverzum, aztán jól elkéssek. (Mondjuk ezúttal is rá volt számolva az utamra annyi plusz idő, hogy ne így legyen, de amikor a következő 29-esnek is elkezdett vacakolni az ajtaja, erős gyanakvás töltött el, hogy mégiscsak elkésem a munkából, két és egy negyed órával azután, hogy elindultam hazulról.)
Persze nem késtem el sehonnan, és rendben megtartottam az óráimat mindkét városban, bejárván ismét a Bermuda-háromszöget, hogy aztán tizenhárom órával indulás után végre beessek az ajtómon a macskáimhoz, akik ezúttal is csak arra voltak kíváncsiak, hol a kaja. Hát tápláltam őket, aztán magamat is. Nagy változatosság persze nem volt a programban, ők száraztápot kaptak, én meg megettem a maradékát annak az egyetlen halfilének, amit már három napja eszegetek. Éljen a keleti konyha a maga kis zöldséges-halas raguival meg az előre főzött rizzsel. (Azért most már örülök, hogy elfogyott, kezdtem kissé unni.)
A nap közepén, valahol Pévörösvár és Pécsaba között döcögvén számoltam ki, hogy nettó időben a szerdáimon hat órát pofázok összesen, ebből két alkalommal is kilencven percet egyfolytában, bármiféle szünet nélkül. Ezek után korántsem meglepő, hogy mikor az egyik ritka szünetben lecsámborogtam Esztergomban az udvarra egy cigire, és ott találtam a régészeket, amint éppen mindközönséges műanyag lavórokban pucolgatnak mindközönséges körömkefével embercsontokat, egy árva nyikk hangot se tudtam kinyögni.
Gondolom, ezek után azt is könnyű megérteni, hogy a mai napot miért töltöm sminkeletlenül, nyafogóruhában és papucsban.
(Megint konzerv, és december közepéig így is lesz szinte minden szerdán.)
Muszáj volt megcsavargatnom az órarendet. Az eredeti változatban összesen másfél órám lett volna eljutni a Hűvösvölgyből az esztergomi bazilika mellé, természetesen tömegközlekedéssel. Huszonöt perc az Árpád hídig, egy óra tizenöt perc busszal Esztergomban a végállomásig, onnan pedig tizenöt perc gyalog a munkahelyemig. Tessék összeadni.
Sok csavargatás, alkudozás és miegyéb után viszont sikerült megoldani, hogy a kecskét is megegyük és a káposzta is jóllakjon (vagy mi), és alaposan összevissza toligáltuk az órákat, ezáltal viszont nem negyed hétkor kell kimásznom reggel az ajtón, hanem öt ötvenötkor. Csuhaj. Ráadásul az előjelzések szerint kilenc fokban, ami aztán délre huszonhárommá bimbózik szét.
Hadd jegyzem meg ezúton, hogy grr.
Jó kis éjszaka volt ez, kétszer ébredtem fel csak úgy minden ok nélkül, a közbeeső időszakokban pedig arról álmodtam, hogy a szőrös anarchisták elcsámborogtak, én meg macskaköves sikátorokban kergetem őket egy tengerparti Szentendrén, ahol szinte minden macska fehér-cirmos, és szinte mindegyik odajön hozzám, ha hívogatom.
A dögök nyilván megvannak, itt verik egymást éppen a nappali közepén, én viszont totál groggy vagyok, már benyomtam egy főzőnyi kávét, és közben egy szakdolgozónak javítgattam a kérdőívét a primér kutatásához. Ah, ez a mókás-munkás-hisztis élet.
Na ilyenkor kell egy adag váratlan pipiros.
Minden évben van egy olyan nap (általában, de nem mindig éppenséggel hétfő), amikor kinézek az ablakon, és megállapítom, hogy bizony, itt van újra. Nem kell hozzá eső, szél, ború, még a fák lehulló levelének lágy nesze sem, mégis definitíve ősz van már, egyik napról a másikra.
Úgyhogy ilyenkor szépen elmennek aludni a citromos tusfürdők, a naptejek meg a könnyű nyári kaftánok, a tornacipők, a kicsi zoknik meg a vászontáskák, és felébrednek a sálak, sapkák, bakancsok, blézerek meg a levendulás testápolók. Néhány napig méla vagyok meg fakócska, aztán nekilendülök, narancssárga párnákkal szórom tele a lakást, nagy kanna Earl Grey teákat főzök, színes harisnyákat veszek fel, és örülök az ősznek – annak, ahogyan lassan elsárgul a nyírfa, ahogyan reggel átnéz rám a Dunán meg a ködön a nagymarosi templom tornya, ahogyan esténként egyre többször érzem a fatüzelésű kályhák füstjét, amikor hazaérkezem.
Mindennek megvan a maga ideje, mint a szalmakalapnak, mondogatták nagyanyáim. Most éppen ennek van itt az ideje.
Hogy kevésbé poétikus vizekre evezzek: még a nyáron alakítottam át ezt a szoknyát két számmal kisebbre az eredeti változatánál. Ha érdekel valakit a folyamat, tessék jelezni, megvan hozzá a komplett fotódokumentáció, csak meg kell írni a bejegyzést.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
