Minden nap más – mindennap más

Attól tartok, túl sokat nyafogtam az elmúlt napokban arról, hogy legyen már vasárnap este, amikor csak bambán ülök, és nem csinálok semmit. Jobban kéne vigyázni arra, mit kívánok, mert ha a bambaülés, semmitnemcsinálás kritériumát nézzük, akkor már vasárnap este van, nem pedig szombat reggel. Tegnap olyan hirtelen lerobbantam, mint egy Trabant, és vidám hányogatással meg fejfájással töltöttem az estét, úgyhogy a mai buli elnapolva. Én ugyan leginkább a rekkenő dögmelegre gyanakszom mint kiváltó okra, de ha esetleg tévedek, akkor szépen végigfertőzöm valamivel az egész bandát, aztán egész jövő héten csuklom, úgy megemlegetnek.

Ma már valamivel jobb, de a nyár továbbra sem a barátom, ezt ismételten megállapíthatjuk. Eddigelé az egyetlen pozitívum, amit elmondhatok, hogy még nem égtem össze, de ehhez rengeteg ötvenes faktorszámú kemikáliát kenek magamra nap mint nap. Bár a mát lényegében a lakásban bujkálva óhajtom tölteni, a piacra azért mégis levonszolom magam, mert ha majd végre kedvet kapok a táplálkozáshoz, nem árt, ha van mit ennem. Neki is indulok, amíg még csak huszonöt fok van árnyékban.

Amihez ráadásul olyan öltözék kellett, amiben kényelmesen át tudom szelni az egész országot. Este, ha minden klappol, már Pécsett alszom. Ha nem klappol minden, akkor lecsúsztam a felvételimről.

Attól tartok, a hét végéig minden nap kábé ilyen mélységű, részletességű és hosszúságú posztokra számíthattok.

Macifröccsöt végül nem kaptam tegnap a vásárban (egész nyáron Dumtsa Korzó van hétvégenként, zene, tánc, kaja, kirakóvásár), de bókot a ruhámra igen. Az mindig jólesik. Ezúttal ráadásul iparművésztől kaptam. Miközben az egyik standnál nézegettem az egyedi táskákat (sunyi disznó vagyok, a szabásmintájukat próbáltam lekoppintani), csak úgy hirtelen azt mondta a nő, hogy de jó a ruhám. Nyilván nem tudtam ellenállni, hogy ne mondjam el neki, magam varrtam egy paplanhuzatból, azon viszont a legkevésbé sem lepődtem meg, hogy ő nem lepődött meg, sőt ő se azon, hogy én se, hogy ő se, és így tovább a végtelenségig. (Hé, ott álltam a táskái között, láttam, amit láttam.) Gyorsan meg is beszéltük, hogy az anyag mindegy, honnan jön, csak legyen sok (ő), csak jaj, ne legyen több (én). Azt hiszem, ez az alapvető különbség a profik és a hobbivarrónők között.

A kedvenc keramikusaimtól is kint voltak, erősítésként egy albínó görénnyel(!), utyulumutyulu. Mivel lassan, de biztosan gyűjtögetem már vagy tíz éve a mesefigurás mindenféléket, ezúttal vettem egy tálat. Ha lelkiismeret-furdalásom lesz amiatt, hogy minek nekem még ez is, még mindig ráfoghatom a görényre, bár, azt hiszem, görény nélkül is megértitek.

Iszonyú sűrű hétnek nézek elébe, négy város, hét halaszthatatlan program államvizsgától felvételiig és parodontológustól a barátnőim hétvégi ittalvós bulijáig, plusz még Celofán antibiotikumai meg betadinja. Vasárnapig olyan fékevesztett rohanás várható, amilyenre még nemigen volt példa, és egyedül vagyok az egészhez, fene a Repülő Kutató ösztöndíjaiba. Ha jót akarok magamnak, be is kell csomagolnom még ma, mert szerda reggel hatkor lelépek Esztergomba, és csak csütörtök délután jövök vissza Pécsről. Emellett meg kell próbálnom nagyjából gatyába rázni a lakást meg a teraszt – az a gyanúm, a szombat este nagy részét ott fogjuk tölteni, amíg át nem kopog valaki, hogy csendesebben vigadjunk. A lakásban mindenhol macskaszőr meg kupleráj (kivéve a konyhát, az úgy ragyog, mint Salamon töke), a hétvégén kimosott és el nem pakolt holmik, nem is beszélve a tegnapi varrónap válogatott romjairól, a teraszon üres dobozok, rothadt cseresznyék, törött ruhaszárítók, macskaalmos zsákok, a szomszédból átlopózott kisrollerek, buborékfújók és a 11-es főút összes pora.

Mindehhez a két hülye macska is hajnali fél ötkor kezdett bele a pofozkodós reggeli tornába, és ezúttal tényleg annyira hangosan nyomták, hogy arra ébredtem. Kiosztottam nekik a kaját, antibiotikumot, betadint, aztán visszagurultam az ágyba, fejemre húztam a paplant, és nem foglalkoztam semmivel. Fél tízkor ébredtem fel olyan képpel, mint akin keresztülment egy játékvonat, de mit érdekel, ó, dicsőséges nyáladzós alvás, nincs neked párod a világon. A rémálmokat nyilván szívesen kihagytam volna, de ez nem kívánságműsor.

No de azért most már ideje, hogy felgyűrjem a ruhám ujját, és nekiessem a melónak.

Kissé elszontyolodott állapotban vagyok, és ugyan tisztában vagyok azzal, hogy majd csak elmúlik, de azért most nekem nem különösebben jó: a belém diktált antibiotikumok gyakori mellékhatásai közül a hasmenés meg a fejfájás jött be. Egyik sem tölt el túl nagy lelkesedéssel. Emellett két idióta macskám közül ezúttal Celofánnak van valami körömgyulladása vagy mije, nem tetszik nekem a bal mellső lába. Őt ugyan láthatóan nem zavarja semmilyen tevékenységben kanapétépkedéstől gurrogva rohangálásig és verekedéstől a másfél méter magas ablakba való fellendülésig, engem viszont igen. Ha hétfőig nem javul a helyzet, szereznem kell egy fuvart neki, nyaff.

Az új fogmosási rutin sem a szívem csücske, még mindig képtelen vagyok úgy tartani a fogkefét, mint szeretném, ráadásul igazi controlfreak módjára kezelem ezt is: tegnap vacsorára a maradék teriyaki csirkéhez készítettem egy kis tabulét, és miután megettem, annyira idegesítettek a fogközökben maradt kis petrezselyemdarabkák meg kuszkuszszemek, hogy azonnal fogat mostam, pedig a hűtőben ott volt egy szelet instant boldogság is desszert gyanánt. Belga csokitorta, kétezer kalória tömény öröm, és természetesen még mindig ott van, mert ha már fogat mostam, nem akartam ismét végigmenni a komplett hétperces procedúrán az összeköpködött tükörrel meg kétféle vastagságú fogköztisztító kefével. Egyébként is alig van étvágyam – ha nem kéne beszednem napi négy szem lórúgásnyi antibiotikumot, lehet, csak teát ennék teával meg néha egy kis kaukázusi kefirt. Szobahőmérsékleten, persze, mert a hidegtől tényleg jajongok, jó estét, nyár, jó estét, jégkockás limonádék.

Apró bosszúságok ezek, de mégiscsak bosszúságok. Szerencsére ma este is vizsgáztatok Esztergomban, ez pedig azt jelenti, hogy nem tölthetem az egész napot pizsiben és önsajnálatban a kanapén. Igenis hajat mosok, kifestem magam, és megpróbálom háttérbe tuszkolni a nyavalygást. Ha pedig hazajöttem, juszt is megeszem azt a csokitortát.

De azért ha valami bátorítót akartok mondani, ne fogjátok vissza magatokat, rámfér.

A nyelvem még nem fekete és szőrös – ez a legjobb, amit el tudok mondani a helyzetről. Ja, meg hogy tegnap elképesztően finom citromos borsos teriyaki csirkecsíkokat ettem szezámos-zöldcitromos rizstésztával, és az egész elkészítése nettó időben kábé negyedórába fájt, beleértve a csirke felcsíkozását és bepácolását is.

Egyszer tényleg meg kéne írnom a Lusta Szinglik Szakácskönyvét.

Mint a mellékelt ábra mutatja, a számmal még mindig nemigen tudok mit kezdeni, a fogaim most is tanácstalanul keresgélik a helyüket, ráadásul az ínyem is húzódik vissza a kezelés után. Eh, kit érdekel, ma úgyis erőteljesen itthoncsücsü napot tartok, a kupit rendezgetem, és több gépnyi holmit mosok ki, többek között lakástextilt is. Mit tehetnék, a macskák szeretik a frissen mosott pokrócok illatát. Meg persze én is.

A takarításhoz csupán csak a miheztartás véget feltettem azt a kendőt, ami még az egyik előző bejegyzésben emlegetett rabiátus dédanyámé volt, hátha segít. Ha Dédi benézett egy sarokba, haptákba állva fosták össze magukat a pormacskák.

(Gore alert. Nehéz nem beszélni egy parodontológiai nyílt küretről, ha az ember átesett rajta.)

Ó, én próféta lelkem. Éppen tegnap reggel nyígtam arról, hogy biztos minden ugyanarra az időpontra fog pottyanni, mindig ez történik – nos, alig negyedórával azután, hogy élesítettem a posztot, beesett a doktori irodától a levél. A felvételim időpontja természetesen az általam szervezett értekezlet napjára esik. Még Hermione Granger időnyerője se lett volna elég, hogy megoldjam a helyzetet, kellett volna hozzá minimum egy zsupszkulcs vagy megtanulni hoppanálni jövő csütörtökig, másként hogy a túróba lehetnék kilenckor Pécsett, tizenegykor Esztergomban. Levelek az értekezőkhöz, bocsibocsi, nagyon sajnálom, tényleg nagyon, help, aztán már totyogtam is küreteltetni a számat.

Na most a nyáladzás pipefing, de annyi érzéstelenítőt és zsibbasztót kaptam vagy tíz helyen a foghúsomba, hogy a kezelés után még vagy három-négy óráig úgy festettem, mint aki sztrókot kapott: az orczám komplett baloldala le volt fittyenve, és nem bírtam mozgatni. Ugyanez várható mára is, épp csak a jobb oldallal, és még a tegnapinál is több érzéstelenítővel, mert a felső fogsoromban a kelleténél jobban megéreztem a vakarászást, és mára több zsibbasztást terveztek be. Egyébként is majdnem másfél órán át tartott csak a fél fogsorom pucolása, és mire befejezték, azt hittem, akkora kráterek lesznek a fogínyem mellett, mint a Holdon. Persze nem, a parodontitisz egy alattomos néma gyilkos, a kezelése is hasonló (bár némának piszkosul nem néma), és én ugyan pontosan tudom, hogyan kotorták ki egy centi mélységig a bacikat meg a plakkokat meg a nemtommit a fogágyamból, de nem látszik, hogy micsoda exkavátori lapátolás zajlott a pofámban. Fájni viszont fáj, pontosabban nem fájdalom ez, hanem az a nyavalyás diszkomfort érzés, ami ilyen esetekben várható, amíg minden a helyét keresi az elhagyatott csatatéren.

Mindehhez pedig, miután hazaértem, muszáj volt felgyűrnöm az ingem ujját, és újraszervezni a jövő csütörtökömet. Szerencsére telefonálni nem kellett, még az hiányzott volna, úgy jöttek ki a hangok a számból, mintha egy szilvásgombócot kellett volna kerülgetniük. Az értekezletet számos e-mail segítségével sikerült végül átpakolni a rákövetkező keddre, de így is szoros lesz. Ugyebár szerdán van az államvizsga, amin muszáj részt vennem, pénteken a pepszi szigorlat, amin szintén, a kettő közé meg pöpec módon be kell suvasztanom egy kirándulást az ország másik végébe – busszal meg vonattal, nyilván, a gyalogbékáknak ez a sorsa. Cipőkanállal ugyan, de menni fog, viszont az egész bolondokháza sikere azon áll vagy bukik, elérem-e szerdán a 15:10-es budapesti buszt Esztergomban.

Kérdezhetnétek, mire nekem ez az egész, ha már a kezdete is ekkora káosszal és felfordulással jár, de ne kérdezzétek, mert nem tudok válaszolni. Legfeljebb némi bocsánatkérő motyogás telik tőlem arról, hogy volt nekem valaha egy rabiátus dédanyám, aki egy bilin ülő másfél éves gyerekkel bonyolította le az 1917-es menekülést, és azóta sem tud közülünk senki se megülni a seggén, mert folyton kiüt belőlünk a fekete vér, felkapjuk az első kezünk ügyébe eső bilit, és menekülünk.

Hogy a blog eredeti profiljának is adjunk neki bele, itt a képrejtvény újabb elemének megfejtése. E pillanatban meglehetősen elégedetlen vagyok vele, és fogalmam sincs, hogyan javíthatnék rajta, de majd csak kitalálom – ha nem, arra mindenképpen kiválóan meg fog felelni, hogy harmincöt fokban kornyadozzak itthon, ahol senki se lát, kivéve természetesen bárkit, aki idekattint. Már csak két izét nem vettem fel a képrejtvények közül, de az egyikhez még túl hűvös van, a másik meg ennél is erőteljesebb átalakításra szorul. Sebaj, a jövő keddtől induló fékevesztett rohanásig úgyis csak itthon ülök a feldagadt pofámmal, és magamat sajnálom. Ugyanezt megtehetem a varrógép előtt is, neszpá.

Ja, és mivel én most nem megyek élményszámba, nesztek macskák. Épp a rigókat sasolja mindkettő.

Az én német szókincsem nemcsak limitált, de rendkívül eklektikus is, zöldségeket egészen jól tudok vásárolni, pékárut viszont nem, és tudok olyanokat, hogy Gotterdammerung meg Neue Sahlichkeit meg da-sein, viszont mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy a Rind marhahúst jelent, ez valamiért nem képes rögzülni a fejemben. Ráadásul egyes hétköznapi szavaknak mindenféle kötött konnotációi vannak számomra, úgyhogy mikor a Repülő Kutató még otthon nekem szegezte a címben található kérdést azzal, hogy na akkor Münchenben melyik, én habozás nélkül válaszoltam, hogy Alte, mert nem is jutott eszembe más lehetőség, mint hogy a Pinakothekről van szó. És, képzeljétek, így is volt.

A képtárakkal és múzeumokkal kapcsolatos sagám egyébként a megszokott mederben folytatódik, az Alte Pinakothek éppen egy monstre elektronyos átalakításon esik keresztül 2018-ig, ennélfogva csak meghatározott részei látogathatók. Nyilvánvalóan azok a részei nem, amelyek engem a legjobban érdekelnek, régi flamand meg régi német mesterek, szóval minden Hans Memlingtől a Breughelekig, bűbájosan merev angyalkák meg túlzsúfolt hátterek, amik előtt olyan hosszan tudok álldogálni, ecsetvonásnyi alakokat keresgélve a dombok tetején. Eh, sebaj, az Alte Pinakothekre se teszik ki a “többé nem látogatható” táblát, és így is festménymérgezést fogunk kapni a végére, azt garantálom. Egy valamit kötöttem ki, mégpedig hogy a Rubens-termen olyan gyorsasággal fogok átmenni, mint fos a libán, tőle a Louvre óta enyhe csömöröm van, a nagy Rubens-termükbe már be sem mentem, inkább kint unatkoztam decensen a terem előtt egy padon, amíg a Repülő Kutató bent nézelődött, mert úgy éreztem, hogy még egy adag szaftosan rezgő prágai sonka aranyhajjal, és én már a sonkára sem leszek képes ránézni, nemhogy Helene Fourment-ra.

Szóval, mint az eddigiekből is leszűrhető, ma elhagyom Regensburg kedves kicsi városát, elnézelődöm Münchenben, majd a Repülő Kutató felhajint a vonatra, és holnap már nagy szeretettel ölelhetném keblemre macskáimat, ha ölelgethető állatok lennének. Celó valószínűleg eltűrné kelletlenül, ő nem egy ellenálló fajta, de Poci minden bizonnyal leverné rólam a glazúrt, ha ölelgetéssel próbálkozom.

Ma viszont még München és az ő szépségei, ideális esetben még az eső sem ver szarrá minket, héjjahó. Mindösszesen annyival utazom haza, ami a képen látható, a cuccaim egy részét itt hagytam a Repülő Kutatónál, aki majd hazafuvarozza kocsin. Luxus a javából.

Kétségtelenül valami gáz van itt és most a múzeumokkal és egyéb beltéri látogatnivalókkal: a Kunstforum Ostdeutche Galerie-t, ha jól értem, éppen felújítják, ennélfogva a 2500 négyzetméterből kábé 300-at láttam, aranyosan átabotában bedobott festményekkel úgy 1650-től 1950-ig, cserébe viszont ingyér, nem volt belépti díj. (A mellékelt linken látható, hogyan néz ki egy átabotában összeállított fal, ebből meg volt vagy három, fényesen mulattam.) Az átabota elrendezésnek köszönhetően nem is volt igazán depresszív az egész, leszámítva néhány idegesen modern keresztrefeszítést meg plasztikusan félbevágott disznót, na meg persze egy Kokoschka-tájképet Prágáról, ami a látószöget tekintve teljesen kommersz Prága-tájkép lehetett volna, de nem az volt, hanem valami nagyon ijesztő dolog rózsaszín meg égszínkék ecsetvonásokkal, és (egyáltalán nem meglepő módon) többet árult el Kokoschkáról, mint Prágáról. Hrabal mondta a Táncórákban, hogy a művészetnek olyannak kell lennie, mintha az ember a zsebkendőjébe dugna egy zsilettet, hogy sose tudhassa, mikor vágja szét vele egy orrfújáskor magát – na ez éppen olyan volt.

Utána persze a szokásos csámborgóprogram következett, de én most már tudom, mire elég ez a város, úgyhogy nem lepődtem meg, amikor tíz percen belül a Gasthof zum Goldenen Kreuz előtt találtam magam, ami arról híres, hogy itt találkozott V. Károly Barbara Blomberggel, és ennek lett a következménye Don Juan de Austria. Ezúttal viszont azt is agnoszkáltam, hogy a hotel alatti bárt Lepantónak hívják, és ezen szintén fényesen mulattam. Azt hiszem, az én kákáeurópai lelkemet az bűvöli el leginkább a nyugat-európai városok jó állapotban megmaradt régi központjaiban, hogy mennyire magától értetődőnek tekintik a helyiek a minden kockakőből ordító történelmet. Igen, ez a kajálda 1146 óta megvan. Oké, bevalljuk, csak 1806 óta sütünk kolbászt, előtte főtt húst árultunk, de most is az a család a tulaj, akik 1806-ban bevezették a kolbászsütést a kajáldában.

Ilyenkor különösen jó poénnak érzem, ha az új helyek is hasonló optimizmussal írják ki magukra az alapítás évét, mint például a Marple & Stringer (est. 2016), ahol tegnap este ettünk, én a magam részéről fish and chips-et. Hiába, vannak dolgok, amiket nem lehet kihagyni – főként mert aki adós, fizessen.

Ma valamiért olyan ótvar lustaság vett erőt rajtam, hogy hanyagolni fogok mindennemű kulturálódási lehetőséget, de még arra is nehezen veszem rá magam, hogy kitotyogjak a lakásból. Azt hiszem, ez már annak a jele lehet, hogy holnap úgyis elindulok haza.

Ahogy az alábbi képet elnézem, az rám is fér.

Ez a város többek között arról híres, hogy itt hótt meg Johannes Kepler, múzeuma is van neki, és azt a tegnapelőtti csámborgásaim közben láttam is, hogy van. Na most én ugyan nem értek lúdfingot se a munkásságából, de azért nagy rajongója vagyok Keplernek neki, tudományos forradalmárokért mindig feldobog a hideg kicsi szívem, úgyhogy ha múzeuma van, akkor meg kell nézni, egyébként sem árt egy kis kultúra. Így hát tegnap, miután bevásároltam vacsorára (keleti csirkés gezemice, ahogy esik úgy puffan receptre), és bepácoltam a csirkét, elindultam megkeresni a múzeumot.

Már a bevásárlás után sejthettem volna, hogy valami hiba lesz a kréta körül, mert az Edekában a szójaszószok előtt szorgosan mondogattam magamnak, hogy Helle meg Dunkel, nekem a Dunkel kell főzéshez, azt kell megvenni, aztán itthon kicsomagoláskor agnoszkáltam, hogy piccs, mégiscsak Hellét vettem. Eh. Felturbóztam a pácot egy kis citromos borssal, fokhagymával meg reszelt lime-héjjal, lefóliáztam a csirkét, bevágtam a hűtőbe, aztán megfogtam a térképet, megkerestem rajta a Kepler-múzeumot (22. számú látnivaló), elpakoltam a térképet a táskámba, menjünk. A térképen azért kerestem meg a múzeumot, mert nem bíztam teljesen magamban. Kissé furcsálltam ugyan, hogy én a csámborgásból úgy emlékszem, valahol a Duna mellett lehetett (keleti lány libakergetőn utazva mobilon csetel, Kepler-múzeum, kacsák a parton, majd a híd, amin átment a 2. és 3. számú keresztes hadjárat, ezek voltak az agyamban egymás után), de hát a térkép, az biztos többet tud. Kimentem hát az ajtónkon, és elindultam a homlokegyenest ellenkező irányba, mint amit a térkép mondott – erre ugyan már száz méter után rájöttem, hogy nem arra megyek, amerre mondja, de hát turista vagyok, belefér, csámborogjunk.

Csámborogtam. Másfél órával később, mikor visszakeveredtem a majdhogynem kiindulópontra (nem a mi utcánkban voltam, hanem kettővel odébb, ahol a Repülő Kutató könyvtárazik – két percnyire van a lakástól az átmeneti munkahelye), gondoltam, most már megkeresem tényleg azt a múzeumot. És ismét elindultam.

Csak hogy hozzávetőleges képet kapjatok arról, mit csináltam eddig a pontig: mivel a térkép északnyugati irányban mutatta nekem a múzeumot, előbb elmentem északkeletre, tettem egy nagyon cikcakkos kört, visszaértem, elindultam nyugatra. Gondoltam, előbb-utóbb átvágok jobbfelé, cikk meg cakk, majd csak ott leszek. Hehe. Nem voltam ott. Nem lehetett bevágni jobbfelé. Közben kénytelen voltam rájönni arra is, hogy elhagytam a történelmi belvárost, de végül mégiscsak eljutottam egy pontra, ahol bevághatok jobbfelé. Mindent összevéve megint tettem egy nagyon cikcakkos kört, úgyhogy aszontam, most nem viccelünk, térképet elő.

Ekkor már meglehetősen fájdogált a lábam, és kezdtem gyanítani, hogy az “itt nem lehet eltévedni” főként arról szól számomra, hogy ugyan nemigen fogok lemenni a térképről el egészen Ulmig, de ha valamit meg kell keresnem, akkor rögtön kiütközik az én tájékozódási alulfejlettségem. A helyzet már húsz évvel ezelőtt sem volt rózsás, de aztán pláne megjelent az életemben a Repülő Kutató, aki ifikorában junior nemzeti válogatott tájfutó volt, és most is képes olyanokat mondani, hogy “hm, amikor itt (tetszőleges város) utoljára jártam ’91-ben, még nem volt ennél a térnél körforgalom”. Tájékozódási szkilljeim ennélfogva teljesen elsorvadtak, maximum tereptárgyakat tudok memorizálni “itt már jártam” felkiáltással, de a térképekhez sült hülye vagyok. Mindenesetre most tényleg elővettem a térképet, profizmust mímelve előbb széthajtogattam, majd össze kicsire, hogy a megfelelő szelvényt lássam, odadugtam az orrom elé, és elindultam – most már leginkább becsületből, mert ez időben vala már délután fél öt, és ebben az időben már minden múzeum azt nézi, hogyan hajtsa ki a látogatókat, nemhogy újabbakat fogadjon.

És mentem és mentem és mentem, és végül ott voltam a 22. számú látnivalónál, ami viszont nem vala a Kepler-múzeum.

Az embernek tudnia kell, hogy mikor kell feladni. Én tudtam.

Megfordultam és elvonszoltam magam, mint vert sereg, menet közben becsámborogva egy dm-be, ahol vettem egy tubus mentolos lábnyugtató zselét, hazatotyogtam, bekentem magam, aztán csak ültem, mint a kopott gyöngy.

Aztán megnéztem a térképet.

Igen, a Kepler-múzeum a Duna mellett van. És nem a 22. számú látnivaló, hanem a 21-es.

Úgyhogy ma ismét elmentem megkeresni azt a nyavalyás Kepler-múzeumot, amikor is kiderült, hogy természetesen csak szombaton, valamint vasár- és ünnepnapokon van nyitva. Hansi, Hansi, jól kicsellóztál velem, én is magammal. Akkorra viszont már bepöccentem, ide nekem kultúrát, a napom úgyis azzal kezdődött, hogy kolbászt és savanyúkápit eszem és sört iszom egy kocsmában, ami 1146 óta folyamatosan működik, és eredetileg azért hozták létre, hogy a kőhídon átvonuló 2. vagy 3. keresztes hadjárat ne maradjon teljesen éhen meg szomjan, úgyhogy juszt is kerestem magamnak egy múzeumot.

De ez már egy másik történet.